A nap idézete

Monday, December 31, 2007

Ő csak fújja a dalt...

Énekkaros pályafutásom során sok mindenben volt már részem. Nos, ez a paletta tovább bővült: most már rock koncerten is énekeltem. Négy szám (A szabadság vándorai, Mosolyod börtönében, Új csodákat látni, Bölcsőnk a Föld) erejéig énekkarunk (BAK) közreműködött Demjén Ferenc két koncertjén (2007. december 27., Pécs - Sportcsarnok; 2007. december 30., Budapest - Aréna). Igaz, inkább a látvány jutott a kórus osztályrészéül mintsem a komoly énekesi tevékenység, de hát az ilyen koncerteken jellemző erősítési viszonyok mellett ez nem csoda.

Operán és klasszikus zenén nőttem fel, odahaza se a rádióból, se lemezről nem szólt pop-rock zene. Csak gimnazista koromban jártam egy időben az Ifjúsági Parkba, akkor is inkább a társaság, mint a zene kedvéért. Pedig így utóbb visszaemlékezve nem is voltak azok rossz csapatok (Mini, P-Mobil, Tűzkerék...). Megfordultam olykor Omega és LGT koncerten is, később, egyetemi éveim alatt pedig a KFT volt a sláger. Demjén valahogy kimaradt akkoriban az életemből. Emlékszem, egy szalagavatón valamikor a V'MOTO-ROCK is játszott, de már akkor sem hozott lázba. Igaz, sosem voltam az a táncolós-bulizós-csápolós fajta.

A pécsi koncerten azért kellemes élményt jelentett bő két órán át hallgatni a 61 éves rock-nagyapót. Az erősítés is fura élményt jelentett: akkora volt a hangerő, hogy egyáltalán nem hallottam a saját hangomat. (Higgyétek el, nem egyszerű így énekelni!)
A nosztalgikus hangulaton és a mintegy négyezer ember őrjöngésén felbuzdulva nagy várakozással néztem elébe a következő koncertnek. Tizenkétezer ember előtt énekelni mégis csak valami... Mégis, valahogy csalatkoztam. Az Aréna zsúfolásig megtelt, abban nem is volt hiba. Talán az volt a baj, hogy ez a zene nekem nem elég jó ahhoz, hogy ilyen gyors egymás utánban kétszer meghallgassam. Mozart valahogy közelebb áll a szívemhez. Meg aztán a személyes emlékek is hiányoznak. Nem mondom, volt egy éppen aktuális nóta, de semmi kétségem, holnap már egy másik lesz az heart_broken.


Thursday, December 20, 2007

Idétlen időkig (Groundhog Day)

- Nincs önnek dézsávűje, Mrs Lancaster?
- Nem hiszem, de megnézhetem a kamrában.

A filmvígjáték nálam az a kategória, aminek képviselője jó esetben a megtekintés idejére kellemes kikapcsolódást jelent, megnevettet, de a moziból kijőve szinte máris a feledés homályába merül. A színészi alakítások is ritkán tartoznak a feledhetetlen kategóriába. A romantikus filmvígjátékok - jellegüknél fogva - némi hendikeppel indulnak nálam a versenyben. Nos mindez alól kivétel az Idétlen időkig (Groudhog Day) című film. Sokadjára láttam és derültem rajta tegnap... De hát nem csoda, a legkedvesebb filmjeim egyike (nem csak vígjáték kategóriában, hanem a teljes mezőnyben is). Olyannyira kedves, hogy kazettáról is megnézem olykor, ha nincs türelmem kivárni, hogy valamelyik csatorna leadja. Tuti gyógyszer, ha padlón vagyok.

A forgatókönyv remek, a romantika úgy van csepegtetve és elbújtatva, hogy még engem, az örök racionalistát-cinikust sem zavar. (A film 1994-ben a legjobb eredeti forgatókönyvért BAFTA-díjat nyert.) A cselekmény ismeretében az ember azt hihetné, csak az unalomba fulladhat a jelenetek állandó ismétlődése. De épp ellenkezőleg! Zseniális ritmusváltakozással szemlélteti a rendező (Harold Ramis) az idő (6 hónap!) múlását: hol hosszasabban, csak egy-két szó eltéréssel ismétlődik egy jelenet, s jelez egy napnyi eltérést, hol néhány gyors egymásutánban elcsattanó pofon szemléltet egy teljes hetet.
Kitűnő a szereposztás, remek a színészi teljesítmény. Andie MacDowell (Rita) bája sokat nyom a latban, de Bill Murray (Phil Connors) alakítása annyira hiteles, hogy teljesen megfeledkezem arról, hogy mindez csak film, hogy ezt a színészt láttam már máskor-máshol is... A karakter hangulatváltozásai, jellemváltozása páratlan természetességgel, könnyedséggel és sokarcúan vannak megoldva.

Aki ismer, tudja, ritkán szoktam szuperlatívuszokban nyilatkozni. Nos, ezt a kivételes alkalmat felírhatjátok a kéménybe: ez a film non plus ultra! A nem jellemző módon szerencsétlenül fordított filmcím ellenére cseppet sem idétlen, annál inkább időtálló. thumbs_upthumbs_upthumbs_upthumbs_upthumbs_up

(Még több kép)

Saturday, November 17, 2007

Goldoni: A fogadósnő (Mirandolina)

Egész másként terveztem az estét. Délután egy diplomakoncerten énekelt kórusunk (BAK) a Zeneakadémián, majd azt követően a meghirdetett dalostársi összejövetelen szándékoztam részt venni. (Még néhány játékot is vittem, hátha adódik alkalom...) A koncert után ugyanakkor csábító ajánlatot kaptam legkedvesebb dalostársnőmtől a Vidám Színpad aznap esti bemutató előadására. Még azt sem tudtam, mit adnak, amikor habozás nélkül igent mondtam.

Nos, mint azt az előadás előtt megtudtam, Goldoni A fogadósnő (Mirandolina) című darabja került színre. Legutóbbi színházlátogatásommal ellentétben most remek helyen ültem, minek köszönhetően audiovizuális élményben volt részem. A szereposztásról számos ismerős név köszönt vissza, felidézve egykori kellemes emlékeimet. De a kellemes emlékek sem segítettek hozzá ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudjam az előadást smile_confused.
Azért ez förtelmes, hogy minden férfival azt csinálok, amit akarok.” - mondja a darabban Mirandolina. Nos, förtelem volt ugyan, de nem ez!
A bajok ott kezdődnek, hogy Goldoni nálam nyomdokába sem lép Shakespeare-nek vagy Moliére-nek. Tudom, neki is van ilyen-olyan-amolyan jelentősége (lásd ajánlott linkek lentebb), de engem ez nem hat meg. Én néző vagyok, nem irodalmár, szórakozni szeretnék, nem pedig műelemezni. Egy jó rendezés vagy néhány kimagasló színészi alakítás segíthetett volna azon, hogy mindezen túltegyem magam, de sajnos e téren sem mondhatok sok jót. A szereplők alakítása az elfogadható, vagy ha úgy tetszik, a "semmi különös" kategóriába tartozik megítélésem szerint. Tóth Ildikó (Mirandolina) szavait a remek hely dacára sem hallottam mindig. Mihályfi Balázst (Fabrizio) ugyanakkor remekül értettem, szerintem ő beszélt a legérthetőbben. Borbás Gabi (Griselda) remek iparosként formázta a szinte jelentéktelen, aprócska szerepét. Csak ámultam azon, mennyire nem látszik meg rajta az idő múlása. Ugyanez vonatkozik Cserhalmi György férfi főszerepére (Ripafratta lovag) is. Schlanger András
(osztálytársam volt az általános iskola első két osztályában) operaénekes-gróf (Albafiorita) alakítását sem az egyik, sem a másik szerepkörben nem találtam meggyőzőnek. Leginkább Magyar Attila (Forlipopoli őrgróf) alakítását éreztem hitelesnek. Kárász Zénó (Zeno) teljesítményét említésre méltónak sem tartom, Kovács Vanda (Ortenzia) nevére csak a színlapot újraolvasva emlékszem.
Novák Eszter rendezésével szemben a legnagyobb kifogásom, hogy nem sikerül végig fenntartania az érdeklődésemet, hogy fokozásról már ne is beszéljek. Sőt! A darab feszültsége egyre lankad, a végére pedig teljesen eltűnik. A közönséget az elszendergéstől leginkább a mai színielőadások nélkülözhetetlen kelléke, a többszöri hisztérikus ordítás, ajtócsapkodással, törés-zúzással párosított hisztérikus őrjöngés kíméli meg. A finálé lapos, erőtlen ugyanakkor olyan, mintha soha nem érne véget. A darabot nem ismerők számára talán meglepő befejezés kissé kaotikus, nem igazán megalapozott. A darab hosszú, egy szünet szerintem kevés. A két női mellékszereplő (Ortenzia és Griselda) és az inas (Zeno) egy jó dramaturgiai húzással akár elhagyható volna.
A jelmezek a manapság szintén oly jellemző módon nem a cselekmény korához illenek. Minél többször tapasztalom a szájbarágásnak ezt a módját, annál kevésbe szeretem. Tessék már felnőtt számba venni a nézőt, és feltételezni róla, hogy saját magától meg tudja ítélni, hogy a darab akár későbbi korban is játszódhatna! smile_angry Megjegyzem, napjainkban biztos nem! Hol van ma már az udvarlásnak, a nemek közötti kommunikációnak ez a módja?* Igaz, a jelmezek sem korunkat sugallják, leginkább a húszas-harmincas évek gengsztereit, Mihályfi Balázs esetében pedig a munkásmozgalom harcosait juttatták eszembe.
A díszlet jelentéktelen, bizonyos elemeit ésszel fel nem foghattam (a bútorok festése, illetve a színpadi járások teljesen áttekinthetetlen volta és funkciója).

Tudtad-e? A színdarab nyomán Antonio Salieri írt operát (Die Gastwirtin), melyet 1773-ban mutattak be Bécsben.

A szerzőrővel és a darabbal kapcsolatos ajánlott olvasmányok

Az est legkellemesebb része az előadást követő igen élvezetes beszélgetés volt. Ha másért nem, hát azért megérte!

* - Kérsz kólát?
- Meg hát! smile_wink

Sunday, October 28, 2007

Palawrian háromszor integetett

Egy szombat délelőtt a Kremlben... akarom mondani, a Szellemlovasban. Bár a társasjáték iránti lelkesedésem jócskán alábbhagyott, mégsem tudtam ellenállni egy Kreml partira szóló invitálásnak. Jól is tettem, hogy elcsábultam, nagyon jó volt. A három újoncra tekintettel szabálymagyarázattal kezdtünk, ami nekem sem ártott. Kétszer játszottam mindössze korábban ezzel a játékkal, és az sem tegnap volt.

A játék az ötvenes évekbeli Szovjetunióban játszódik. A játékosok célja, hogy megpróbálják minél magasabb pozícióba juttatni azokat a politikusokat, akik a befolyásuk alatt állnak. A játékot az nyeri, aki azt a politikust tartja a markában, akinek sikerül háromszor integetnie a dísztribünről a november 7.-i felvonuláson. Ezen törekvés közben többször sor kerül a KGB tisztogatásaira, vizsgálatok folynak az elvtársak ellen, nem imperialista kém-e valamelyikük. Egyesek Gorkijban kúrálják magukat, mások ripsz-ropsz Szibériában találják magukat, vagy örök nyugalomra lelnek a Kreml falában.

Tudom, mindezek a dolgok cseppet sem voltak vidámak anno, a játék megfelelő* partnerekkel a távoli messzeségből mégis az. Elgondolkoztam azon, nem furcsa-e, hogy egy ilyen témájú játékot szórakoztatónak találjanak azok, akik éltek az "átkosban". Akik nem éltek, azoknak a játékot nem is ajánlom, számukra semmi sem fogja az a fílinget megadni, ami sugárzik a játékból. Ami személy szerint engem illet: számomra ebben semmi furcsa nincsen. Ennek oka, hogy én az "átkost" egyáltalán nem találom annyira átkosnak. Nem fújozok habzó szájjal nemzeti érzülettől átfűtött tömegdemonstrációkon. Kellemes emlékeim vannak gimnazista-egyetemista éveimről, szívesen emlékszem vissza fiatalságomra. Fiatal pályakezdőként, dolgozóként pedig soha nem éltem olyan jól, mint a nyolcvanas évek végén. Ezt a rendszerváltás utáni korszakról ugyanakkor már egyáltalán nem mondhatom el. Se jólét, se kellemes emlékek... Még kecsegtető kilátások se...

A játék kivitelezése is "korabeli" benyomást kelt, a manapság szokásos dekoratív táblákhoz és jelzőkhöz képest kifejezetten gagyi. De ebben az esetben ez a jó! Bár én nagyon nem szeretem azokat a játékokat, amiket kockadobással kell működtetni, ez esetben még sincs semmi kifogásom az alkalmazott húszoldalú "kocka" ellen. (A helyes kifejezés a dobótest lenne, de erre senkinek nem áll rá a szája...)
A játéknak van néhány haladó szabályváltozata is, melyeket eddig még sosem próbáltam. Csak remélni tudom, hogy mielőbb sort keríthetek ezekre is.

*A játékszabály szerint az ajánlott alsó korhatár 50 év! smile_omg

Tuesday, October 23, 2007

Farsang októberben

A közelmúltban néhány Terézvárossal kapcsolatos helytörténeti kérdésre adott helyes válaszommal nyertem két színházjegyet a Nemzeti Színház egyik előadására. Restellem, de nem láttam még az új színházépületet belülről, így elsősorban ennek a lehetőségnek örvendtem.

Restellem azt is, hogy nemhogy a darabról (Farsang), de még szerzőjéről (Caragiale) sem hallottam eleddig, pedig utánaolvasva megtudtam, hogy egy nem jelentéktelen román alkotóról van szó.

A színházépület kissé eklektikus, de tetszett. Az előadás már nem annyira. A legnagyobb problémám, mint általában, most is az volt - és erről tényleg nem az előadók tehetnek - hogy a karzatról, ahol ültem, annyit se láttam, mint egy vak egér . Már régóta tisztában vagyok azzal, hogy ha nem a földszint első tíz sorában ülök, akkor legfeljebb hangjukról tudom azonosítani a színészeket, de ez alkalommal nem volt beleszólásom, hogy az elnyert jegyek hová szóljanak. Sinkó László esetében még a hangazonosítás is nehézkesen ment, mert - bár korábbi emlékeimet felidézve ő a jól artikuláló színészek közé tartozik - ezen az előadáson alig volt hallható, amit mond. A többiekre nem lehetett ugyanezt elmondani, így nem gondolom, hogy az akusztika lenne a ludas. Már-már hajlamos lettem volna annak betudni a dolgot, hogy nem csak a látásommal van baj, hanem immáron a hallásommal is, de a mögöttem ülő gimnazisták a szünetben elcsípett beszélgetésfoszlányából ugyanez a panasz hallatszott ki.

Az egész darab Gogol Revizorát és Miloš Forman "Tűz van, babám!" című filmjét juttatta többször az eszembe. Az összehasonlításból sajnos egyértelműen ezek ketten kerültek ki győztesen.
A darab cselekménye kissé bugyuta, nyelvezete ugyanakkor káprázatos. Nem tudom, milyen lehet az eredeti, de a Réz Pál fordításán alapuló Parti Nagy Lajos átdolgozás remekül sikerült. A szöveg szellemes, nyelvi játékokban bővelkedő, sokszor már-már groteszkbe hajló.

Jordán Tamás rendezése és az alakítások ugyanakkor már nem nyerték el ilyen mértékben a tetszésemet. Sokszor éreztem úgy, hogy a karakterekben rejlő lehetőségek nincsenek kiaknázva, horribile dictu, félre vannak értelmezve. A szereposztás kicsit túlkorosra sikeredett érzésem szerint. Szinte egyetlen alakítást nem éreztem hitelesnek. Az előadás nem volt mentes a napjainkban szinte szokásossá vált túlzó, olykor hisztérikusan őrjöngő jelenetektől. Meg kell vallanom, a díszlet több elemének mély értelmét az előadás végéig sem sikerült felfognom: a létra, melyen többször is közlekedtek a színészek, számomra minden funkciót nélkülözött, teljesen öncélúnak találtam. Hasonlóan nem sikerült a két kijárat szerepét dekódolnom. A baromfiudvarba tett többszöri látogatás célját is homály fedi előttem. Furcsának találtam, hogy a jelmezbálban a báli közönség csak imitálva van. Szerintem jó pár poén lehetősége maradt így ki. Ezzel szemben a bár (kocsma) kongott az ürességtől, elvétve dobtak be hőseink egy felest. Hát ha valami, ez aztán teljesen valószínűtlen abban a közegben, ahol a darab játszódik. A záró jelenet Csehovot idéző nyugalma és békéje kissé légből kapott volt előttem, befejezetlennek éreztem az előadást és a történetet is.

További képek

Sajnos a kaposvári munkakapcsolat végérvényesen megszakadt, pedig - összekötve a kellemeset a hasznossal - az összehasonlítás kedvéért szívesen megnézném a Csiky Gergyely Színház Karnabál előadását is. A darab igazán annyira jó volt, hogy megérdemel még egy esélyt.

Monday, September 17, 2007

Mese az együgyű szolgáltatóról

Hol volt, hol nem volt, volt nekem egy munkám...
Kimondhatatlanul szerettem, nagyon örültem neki. Így utóbb visszatekintve azt kell mondanom, hiba volt.

Egykor úgy álltam a munkához, hogy csak olyat végzek, amihez érzésem szerint értek, és amit szeretek is. Az ilyet viszont időt és energiát nem kímélve hallatlan lelkesedéssel végeztem. Később rá kellett jönnöm, ez nem lehet mindig így. Akkor volt barátom azt tanácsolta igen bölcsen, fogjam fel a dolgot olyankor úgy, hogy eladom az időmet. A tanács bevált, legalábbis egy ideig.

Arra a helyzetre, ami e projekt kapcsán állt elő, senkinek nem volt olyan tanácsa, amit képes lettem volna megfogadni. Kezdetben úgy éreztem magam, mint a nyuszi, akit mindenképpen pofán vernek, akár van rajta sapka, akár nincs. Akármit csináltam, az úgy nem volt jó.
Ügyfelemet a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, mire szerződtünk. Csak az érdekelte, hogy végezzem el azt a munkát, amiről úgy gondolja, az az én dolgom. Mint megtudtam, a szerződés nem mérvadó, mert az pusztán azért olyan amilyen, mert én megzsaroltam cégüket és rájukerőltettem akaratomat. Surprised Ők pedig csak azt mondták, okos enged, szamár szenved. (Ők már akkor tudtak nyilván valamit, amire én csak a történet csattanójaként jöttem rá.) A szerződést záró szokásos - a felek mint akaratukkal mindenben egyezőt - záradéka is csak formaság volt.

Audiatur et altera pars. - mondták a régi rómaiak, és nagyon igazuk volt. Nem vitatom egy percig sem, hogy beszámolóm egyoldalú, és nem sokat ér a másik fél álláspontjának ismerete nélkül. Mégis, a tények makacs dolgok. Én a saját álláspontom kialakítása és érvényesítése során egy percig sem szakadtam el azoktól, miként maximálisan igyekeztem eleget tenni annak, hogy a felek nézeteltéréseiket elsődlegesen tárgyalásos úton rendezik. Kudarcot vallottam. Kudarcot vallottam, mert megrendelőm saját - leginkább vélt - sérelmeit mindig utóbb hánytorgatta csak fel, menet közben nem. Kudarcot vallottam, mert - mint megtudtam - rugalmatlan vagyok. Megrendelőm - saját elmondása szerint - csak olyan szolgáltatókkal szeret dolgozni (dolgoztatni), akik lesik minden óhaját és szeszélyét, és nincs más vágyuk, mint annak maradéktalanul eleget tenni. Mea culpa, én tehát valóban rugalmatlan vagyok, aki hűen ragaszkodik a szerződés tartalmához, és maradéktalanul betartja azt. Ennek folytán elveszítettem megrendelőm bizalmát (ami szerintem sose volt), és elveszítettem azt a korábbi egyéb munkalehetőséget (ami viszont nagyon is volt), mely lényegesen kevesebb fáradsággal, ám nagyobb örömmel és nem utolsó sorban bevétellel járt. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a két munkának az ég világon semmi köze egymáshoz. Amit nem tudok megítélni, az az, hogy mekkora szerepe van mindebben annak a projektvezetőnek, akinek tevékenysége, akinek nyilatkozatai meglehetősen homályosak ugyanakkor szerfelett ellentmondásosak. Az bizonyos, hogy én kizárólag vele álltam kapcsolatban. Kollégái, kik - állítása szerint - már csak lenézően gondolnak vissza egykori hőn szeretett oktatójukra, valamint a cég döntéshozói kizárólag rajta keresztül, az ő előadásában értesültek a történtekről. Amit viszont meg tudok ítélni, az az, hogy a cég döntésének alapja ennek a projektvezetőnek a sértett önérzete által átfűtött interpretációján alapszik, máson - szintén saját elmondása szerint - nem is alapulhat. Személyiségének alakulása kapcsán többször jutott eszembe dr. Bartha András számomra örökbecsű alkotása a Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról, avagy hogyan lesz az édes pici habos süteményből hétfejű sárkány. Igaz, esetünkben nem házasságról, csupán munkakapcsolatról volt szó, de azért valahogy mégis... smile_wink

Kedves gyerekek, a mesének vége. Nekem is.

Hírek a siralomházból

Régen írtam. Pedig akartam. Aztán valahogy mindig akadt valami fontosabb. Vagy éppen nem voltam abban a hangulatban. Így utólag viszont már minden annyira eltompult. Eltompultam én is. Egyre kevesebb dolog tud igazán lázba hozni. Csak az igazi értékek, mint például a zene. Mindennapos tevékenységemmé vált megint a zenehallgatás. Ki tudja, meddig tehetem még? Hát belehúztam. Egyre kevesebbet nézek tévét, akkor is inkább csak alszom a készülék előtt. Az utóbbi hónapokban amúgy is jóval többet alszom, mint korábban. Nem tudom, mi az oka. Nem örülök neki. Még mindig az a véleményem, hogy minden alvással töltött perc elfecsérelt idő, amit hasznosabban is el lehetett volna tölteni. Vagy ha úgy tetszik, önkívületben töltött idő, amikor nem vagyok ura saját magamnak. Márpedig ezt az érzést soahsem szerettem.

Sok minden történt, amit már nem fogok visszamenőleg részletesen megírni, de azért egy két dolgot megosztok a közzel. Kikívánkozik belőlem, mert megint nincs kivel szót váltani (és szót érteni).
Voltam tavasszal egy kellemes hétvégi kórustáborban a kiskórussal, Szolnokon
egy másikban az Énekel az ország mozgalom keretében. A koncert (Brahms: Német Requiem) is remek volt a MÜPA-ban. Talán ennek hatására értékeltem át álláspontomat az énekléssel kapcsolatban is. Megszűntettem aktív tagságomat a kis kórusban (nehéz szülés volt, voltaképp nagyon sajnálom), és több produkció erejéig is tervezek visszatérni a nagyba (ahol sok minden nem változott, ami miatt anno abbahagytam az aktív éneklést Csalódott). Hogy aztán megérem-e, az már más kérdés.
Tanítottam két hónapot az Egészségügyi Főiskolán. Nagyon élveztem, annak ellenére, hogy a körülmények meglepőek, a követelmények finoman fogalmazva vitathatók voltak. Volt egyéb munkám is, de abból végül több volt a bosszúság és a veszteség, mint az öröm és a haszon.

Most úgy állok hozzá ezekhez a dolgokhoz, hogy legalább a szándék megvan. Erre is, másra is.

Nyelvtanulási terveimet sem adtam fel. Nem kizárt, hogy ismét egy új nyelv, a jiddis elsajátításába kezdek. Persze az anyagiak itt is nagy szerepet játszanak, pedig ez a kurzus aztán igazán nem mondható drágának. A hébert megpróbálom önállóan folytatni, bár ismerve magam, abból nem lesz semmi. Szégyenlős

Drasztikusan csökkent a játék iránti lelkesedésem. Pontosaban szólva szinte alig járok klubba. Az egyesületből pedig végképp kiábrándultam, na nem mintha igazán hittem volna benne valaha is. Magát a játékot még mindig szeretem, olvasgatok a témában, naponta játszom a neten. Megváltozott az ízlésem e téren is. Egyre inkább az egyszerű, rövid játékokat szeretem, a nagy lélegzetvételű stratégiai játékokat pedig egyre kevésbé. Talán épp ezért lohadt le a lelkesedésem a klubbok iránt. Szívesen bridzselnék, de nincs hol, nincs kivel.

Gőzerővel törekszem arra, hogy ne hagyjam úrrá lenni magamon a helyzetemből adódó egyre erősebben és gyakrabban felbukkanó depressziós érzést. Úgy gondolom, embertársaim jelentős része már rég a pszichiátrián lenne. Én még mindig nem tartok itt. Nagymértékben segít ebben az a néhány filozófiai irányzat (racionalizmus, sztoicizmus, cinizmus, pragmatizmus), amelyet oly közelállónak érzek magamhoz. Remélem, bírom még ésszel és erővel, ha mással nem is. A pénz elfogyott.

Monday, August 20, 2007

Zempléni Fesztivál - 2007.

Mindig is szerettem a kellemest a hasznossal összekötni. Ez most ismét sikerült. Ezúttal abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy szervezőként vehettem részt a nagymúltú Zempléni Fesztiválon. Jó volt a régi kedves kollégákkal újra találkozni, de jó volt az újakat is megismerni. A munka a kórusversenyeken korábban megszokott megterheléshez képest kifejezetten laza volt. Most is, mint annak idején, az információs szolgálatot láttam el, ezúttal a sárospataki Művelődés Házában. Ha nem vittem volna magammal egy notebookot, megevett volna az unalom. Így viszont elviselhető volt nap közben is a lét. Az pedig kifejezetten nagy örömömre volt, hogy minden nap eljutottam egy koncertre, volt, hogy kettőre is. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindegyik tetszett is, de hát hogyan fejleszthetné az ember jobban a kritikai érzékét, mint úgy, hogy olykor gyengébb produkciókat is megnéz... Íme a részletek:

80 perc alatt a Föld kürül (az Amadinda Ütőegyüttes koncertje)
Tokaj, Klutúrális és Konferencia Központ (egykor zsinagóga) - 2007. augusztus 11. 20:00

"Lát és sejt... sejtése pogány!" - 1.
Volt egy elképzelésem az Amadinda Ütőeggyüttes produkciójáról, és talán épp ez volt az oka, hogy soha nem voltam még koncertjükön. Most megragadtam az alkalmat, és meg kellett állapítsam, sejtésem igen közel állt a valósághoz: pontosan azt kaptam, amire számítottam. Kitűnő muzsikusok, semmi kitség. Különleges, nem minden nap hallható műsor Bali szigetétől Amerikán és Afrikán át Baszk földig. Mégis, az én konzervatív ízlésemnek mindez nem elegendő ahhoz, hogy valóban élvezzem is ezt a fajta muzsikát. A népi eredetű dallamokat elfogadom egy bizonyos határig, de az, hogy kortárs zeneszerzők még le is jegyzik a kizárólag ütőegyüttesre írt darabjaikat, már igen távol áll az én ízlésvilágomtól. Az együttes vezetőjének összekötő szövege volt hivatva közelebb hozni a koncert anyagát a közönséghez. Rácz Zoltán szavain érződött a lelkesedés, és igen jól érzékelhető volt, mennyire élvezetesek voltak az elmesélt percek számára. Úgy éreztem, az elmondottak olyan személyes élmények, amit az élvez csak igazán, aki valóban részese volt. Az összekötő szövegek okán a nyolcvan percesre tervezett Föld körüli utazás a 100 percet is meghaladta, ami szerintem túl van a laikus közönség tűrőképességének határán. A siker szerencsére nem engem igazolt.
A hiba bizonyára az én készülékemben van. Embarrassed


Saturday, May 5, 2007

Kertész leszek, virágot árulok...

Gergely fiam elballagott. Jelen voltam a nagy eseményen, de meg kell mondanom, csak a jólneveltség okán, eleget téve a gyermek ki nem mondott, de ismert elvárásának.
Amit tapasztaltam, csak beigazolta még az esemény előtt kifejtett aggályaimat. Vessenek a mókusok elé, de úgy éreztem, számomra nem bír akkora jelenőséggel egy olyan esemény, ahol általam szinte egytől egyig ismeretlen osztály- és évfolyamtársakat láthatok ezen alkalomból végigvonulni az iskolán. Véleményem szerint a szülő nem kötődik a gyermek iskolájához, s az osztálytársakat se nagyon ismeri. Ez a diák és az iskola kapcsolata, már ha egyáltalán megadatik a gyermeknek, hogy jó emlékeket őrizzen meg iskolájáról, tanárairól, osztálytársairól. Az én esetemben pedig ez fokozottan igaz volt, hiszen én a hat osztályos képzés kezdetén voltam egyetlen alkalommal az iskolában egy a szülőknek és diákoknak közösen rendezett ismerkedő rendezvényen, majd legközelebb a szalagavatón, ami persze más helyszínen volt.
Fiam iskolája, az Árpád Gimnázium saját hagyományainak megfelelően szervezte a ballagást ebben az évben is. Először a ballagók vonulásának lehettek tanúi a vendégek, majd a rendezvény a szomszédos amfiteátrumban folytatódott fáklyás felvonulással, világító buzogányos bemutatóval. A rendezvényt tűzijáték zárta.
Nos, szüleim és jómagam csupán a rendezvény első részén voltunk jelen. Ennek első sorban az volt az oka, hogy a többórás rendezvény alatt mindvégig állniuk kellett a meghívottaknak is! Disappointed
(Már a szalagavatón is morogtam az esemény hossza miat, de ott legalább, ha nem is kényelmes fotelben, de ülni lehetett.)
Emlékszem még, az én időmben és iskolámban (VPG) a ballagó osztályok vendégei közül egy fő a ballagó diákok osztálytermében, mi több, az érintett diák helyén leülhettek. Ez teljesen normális és jó gondolat volt. Jelen esetben a ballagó osztályok termei üresen álltak, a vendégek a folyosókon tipródtak.
Maga a vonulás pontosan olyan volt, amilyenre számítottam, és ami miatt jószántamból nem is mentem volna el egy ilyen rendezvényre. A diákok egyik része röhécselve, másik része az unalomtól szenvedő arccal kóválygott. Az általuk keltett kakofóniát a legjobb szándékkal sem lehetett éneklésnek nevezni; mint aktív kórista számára rémisztő volt.
A hosszas várakozás közepette volt időm néhány dolgon elmerengeni... 2007-ben valamivel több, mint 80 000 diák érettségizik... E gyermekek minimálisan két-három csokor virágot hurcolnak karjukon (lufikról és egyéb tárgyakról most nem is beszélek). Egy szebb, különlegesebb virágokból álló csokor ára eléri az 6-7 ezer forintot, egy "normál" csokor csak 2,5-3 ezer, egy jelképes virágszál 500-1 000. Tekintsük átlagárnak a 3 000 forintot és vegyünk átlagnak 2 csokrot - "szerényen" alábecsülve ezzel a valóságot. Osztok-szorzok, töröm fejem, kezem-lábam: 480 000 000!!! Igen, jól tetszik látni: mi, szülők elszórunk közel fél milliárd forintot a ballagás alkalmával virágra. És mivel ma már divat az óvodai és általános iskolai ballagás is: Halleluja Testvéreim! Simán megvan az 1 milliárd! Ugyan kérem... At wits end (Az iskola díszítését nem számolom, feltételezve, hogy még mindig az a szokás, hogy az ezért felelős alsóbbéves diákok hajnalban ingyenesen "szerzik be" az orgonát...)
No, aztán ott a tűzijáték... Ezt ugyan nem láttam, de el tudom képzelni. Kevés dologról van annyira lesújtó véleményem, mint egy tűzijátékról... Panem et circenses! Vagy manapság inkább: Quamvis panem non habet, certe circenses habeat! (Ha már kenyér nincs, legalább cirkusz legyen!) Marad tehát a népbutítás! Mennyivel több értelme lenne bemondani, hogy "Kedves vendégeink! Ez itt a tűzijáték helye! A pénzt amit eldurrogtattunk volna, az iskolai eszközök bővítésére fordítjuk. Megértésüket köszönjük!" A gusztus 20.-i tűzijátéktól is hideglelést kapok. Ugyanez nagyban... Amikor Medgyessy elnapolta a tűzijátékot az árvíz miatt, arra gondoltam, vajon az árvízkárosultak nem örültek volna-e jobban, ha az arra szánt összeget a támogatásukra fordítják, nem pedig elfüstölik... A tavalyi szerencsétlenség jégverte áldozataival se tudtam teljes szívemből együttérezni... Szégyenlős
Akárhogy is... Azon is eltöprengtem, hogy a ballagás vajon vidám, vagy szomorú esemény? Búcsú az iskolától. Vajon ki örvend itt annyira, hogy még petárdákat is durrogtat? A diák, hogy végre kiszabadult? Vagy az ottmaradók, hogy végre megszabadultak a távozóktól? Távoli emlékeim szerint az én időmben az érzékenyebbek sírtak-ríttak is bánatukban, nem pedig jubiláltak. Egy bensőséges eseménynek szívbéli támogatója lennék. Most egy cirkuszi előadásnak a szponzora voltam csupán.

Sunday, April 15, 2007

A mások élete

Lassan egy éve, hogy utoljára moziban voltam. Bár szép tavaszi idő volt, március 11-én mégis rászántam magam egy mozielőadásra, feláldozva a vasárnap délutáni szunyókálásomat... Nem bántam meg. Az A mások élete című német filmet a közeli Művész moziban néztem meg. A film 2007-ben a Golden Globe-on csak a jelölésig jutott, de később elnyerte a legrangosabb amerikai filmdíjat. Nem vagyok filmesztéta, nem kívánok vitába szállni az Amerikai Filmakadémia döntésével. Tetszett a film, de nem mondom, hogy fenntartások nélkül. Problémásnak éreztem a dolgok ilyen mértékű konkretizálását. Szerintem bármely államapparátus belbiztonsági szervezet hasonló módszerekkel dolgozik. Dramaturgiailag sem a főszereplő ügynök meghasonlását, sem az író-színésznő szerelmét nem éreztem igazán megalapozottnak. Véleményem szerint az ügynököt folyamatosan érő hatások akár el is téríthették volna őt kialakulófélben lévő szándékától. Az író és színésznő kapcsolata egy alkalmi kapcsolat szintjén mozog, amiből bármikor bármelyik fél nyugodtan kiléphetett volna. Lehet, hogy értetlen vagyok, de számomra nem világos az sem, hogy az író miért nem megy oda az ügynökhöz, amikor felkutatta őt. Félreértés ne essék, a forgatókönyvvel van csak problémám. A színészi alakítások, az operatőri munka és a rendezés egyaránt kitűnő.
Összességében jó benyomásokkal távoztam. A film kellően elgondolkoztató. Ha kissé hollywoodinak is érzem a forgatókönyvet, és épp ezért kevéssé hitelesnek a történetet, arra mindenképpen alkalmas, hogy a mai fiatalokban felébressze az érdeklődést.