Vannak még csodák. Ha nem is gyakran és nem is nagyok, de azért vannak. Jó tudni ezt, és még jobb részesüknek lenni. Nos, egy ilyen apró csodában volt részem vasárnap este, midőn Robert Bolt Morus (A Man for All Seasons) című darabját láttam a Tivoliban, a Budapesti Kamaraszínház otthonában. Már az épület meglátogatása furcsa emlékeket ébresztett bennem: általános iskolám itt, az egykori Tinódi moziban tartotta április 4-i és november 7-i ünnepségeit.
A darab kiváló. Annak ellenére, hogy a történetet tanulmányainkból ismerhetjük, mindvégig fennmarad a feszültség. Óhatatlan, hogy a néző ne foglaljon valahogy állást, és ne álljon Henrik vagy Sir Thomas pártjára. Ezt a rendezés is serkenti, jelképesen néhány néző is az esküdtszék tagjává lesz.
A szereposztás illusztris neveket soroltat fel, és ez jelen esetben nem csak csillámpor. Mindenki kitesz magáért. Az alakítások - legyen szó fő vagy mellékszereplőről - hitelesek, a színészeket kevés kivételtől eltekintve kiválóan lehetett hallani, sőt, érteni is. A jelmezek túlnyomórészt a korabeliség benyomását keltik, csupán a hölgyekről éreztem öltözékük alapján, hogy egy 1920-30-as évekbeli irodából csöppentek a XVI. századba. A díszletek (mindössze néhány szék, pad, asztal) és kellékek (gyertya, poharak, kancsó) egyszerűségük okán a Shakespeare-i színházra emlékeztetnek, ami jelen darab esetében különösen dicséretes. Az átrendezést is maguk a szereplők végzik, egy cseppet sem zavaró módon. A börtön rácsa is nyugodtan lehetett volna stilizáltabb, különös tekintettel arra, hogy a cellaajtó nyitása az egész szerkezet lengésével járt és néha nehézségekbe ütközött.
Végül, de nem utolsó sorban a rendezésről... Restellem, de Goldstein Imre nevét soha nem hallottam eddig. Lehet, hogy talán azért, mert nem egy exhibicionista agyament? Az előadásból minden hiányzott, ami a mai magyar színjátszásra olyannyira jellemző: ordítózó, törő-zúzó színészek, érthetetlen és követhetetlen mozgások és járások, obszcenitás (trágárság, vetkezés, nyíltszíni orgazmus...). Nem helyezték a cselekményt napjainkba, hogy megértsük a darab aktualitását. Az ilyen hagyományos előadás az, ami az én konzervatív ízlésemnek tökéletesen megfelel. Szeretném remélni, hogy az eddigi hiányt pótolandó lesz még szerencsém Goldstein Imre rendezéseivel találkozni.
A darab kiváló. Annak ellenére, hogy a történetet tanulmányainkból ismerhetjük, mindvégig fennmarad a feszültség. Óhatatlan, hogy a néző ne foglaljon valahogy állást, és ne álljon Henrik vagy Sir Thomas pártjára. Ezt a rendezés is serkenti, jelképesen néhány néző is az esküdtszék tagjává lesz.
A szereposztás illusztris neveket soroltat fel, és ez jelen esetben nem csak csillámpor. Mindenki kitesz magáért. Az alakítások - legyen szó fő vagy mellékszereplőről - hitelesek, a színészeket kevés kivételtől eltekintve kiválóan lehetett hallani, sőt, érteni is. A jelmezek túlnyomórészt a korabeliség benyomását keltik, csupán a hölgyekről éreztem öltözékük alapján, hogy egy 1920-30-as évekbeli irodából csöppentek a XVI. századba. A díszletek (mindössze néhány szék, pad, asztal) és kellékek (gyertya, poharak, kancsó) egyszerűségük okán a Shakespeare-i színházra emlékeztetnek, ami jelen darab esetében különösen dicséretes. Az átrendezést is maguk a szereplők végzik, egy cseppet sem zavaró módon. A börtön rácsa is nyugodtan lehetett volna stilizáltabb, különös tekintettel arra, hogy a cellaajtó nyitása az egész szerkezet lengésével járt és néha nehézségekbe ütközött.
Végül, de nem utolsó sorban a rendezésről... Restellem, de Goldstein Imre nevét soha nem hallottam eddig. Lehet, hogy talán azért, mert nem egy exhibicionista agyament? Az előadásból minden hiányzott, ami a mai magyar színjátszásra olyannyira jellemző: ordítózó, törő-zúzó színészek, érthetetlen és követhetetlen mozgások és járások, obszcenitás (trágárság, vetkezés, nyíltszíni orgazmus...). Nem helyezték a cselekményt napjainkba, hogy megértsük a darab aktualitását. Az ilyen hagyományos előadás az, ami az én konzervatív ízlésemnek tökéletesen megfelel. Szeretném remélni, hogy az eddigi hiányt pótolandó lesz még szerencsém Goldstein Imre rendezéseivel találkozni.
Az egész társulatnak háromszoros bravissimo!
A színműből a szerző, Robert Bolt által készített forgatókönyv alapján Fred Zinnemann készített filmet 1966-ban. A címszerepet Paul Scofield, Wolsey kardinális szerepét Orson Welles alakította. Az alkotás tarolt: 1967-ben 6 Oscart, 4 Golden Globe, és néhány egyéb díjat gyűjtött be. 1988-ban Charlton Heston rendezésében és főszereplésével készült televíziós feldolgozás a történetről. Szintén ezt a kort tárja elénk a 2007-ben, az HBO által készített Tudorok című TV-sorozat.
Posts
No comments:
Post a Comment