Csak a szépre emlékezem...

Szombaton volt a 30 éves érettségi találkozóm. 1979-ben érettségiztem a budapesti Veres Pálné Gimnáziumban. Szegény asszonynak nem volt valami nagy kultusza az iskolában, mind a mai napig mindössze annyit tudok róla, hogy édesanyja mintha Herminnek szólította volna, valamint, hogy a kiegyezés környékén tett egyet s mást a nők oktatásának érdekében.

Az első három évben orosz tagozatra jártam, a negyedikben angolra, így azzal az osztállyal, amelyikkel érettségiztem - és most találkoztam -, gimnáziumi élményeimnek csak 25%-a közös. A másik társulattal húsz év után találkoztunk először, aztán egy ideig éves rendszerességgel, végül ismét semmi. Velük nem jött össze a harmincéves találkozó.

Magáról az érettségiről igen halovány emlékeim vannak, sajnos hajdan volt ismereteimről is. A reál tárgyak soha nem hoztak lázba, így azokat kellően hanyagoltam is, a humán tárgyakhoz való viszonyomra pedig szerfelett rányomta a bélyegét pedagógus szüleim (elsősorban édesapám) sokszor még csak finomnak sem mondható terrorja. Ennek volt köszönhető az is, hogy még harmadikos gimnazista koromban az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV) első tíz helyezettje között voltam történelem tantárgyból. A helyezettek legértékesebb "díja" az volt, hogy elért siker az adott tárgyból jeles érettséginek és maximális pontszámú felvételi eredménynek minősült. Így aztán csak magyarból, matematikából és angolból kellett vizsgát tennem. Akkoriban még csak négy tárgyból kellett érettségizni, és külön kellett egyetemi felvételi vizsgát tenni. A felvételi tárgyakból viszont kötelező volt a felvételi is.

Matematikából választani lehetett az írásbeli VAGY a szóbeli vizsga között. Néhányad magammal megfogadtam tanárunk tanácsát: azok menjenek szóbeli vizsgára, akiknek halvány fogalmuk sincsen a matematikáról. Az írásbelin ugyanis szinte minden előjön, a szóbelin viszont nem, ott lehet szerencséje is az embernek. Hát ez bejött. Valami Pitagorasz-tételes példát húztam. A tanár úr később elmondta, hogy magára a feleletre akár jelest is kaphattam volna, de ismerve valódi tudásomat, nagyon igazságtalannak érezte volna, ha azt be is írja, így négyest kaptam. Felháborító! ;)

Magyar tanárnőnk egyik tanácsa az volt, hogy ne túrkáljunk a tételek között, vegyük el a legfelsőt. Előttem vizsgázó osztálytársaim zsinórban olyan tételt húztak, amiről felelet, vagy egy jól sikerült dolgozat kapcsán lehetett tudni, hogy abból jók. No, nagyon tetszett, hogy paklizik a tanárnő, így aztán szerfelett magabiztosan mentem be, és szinte biztos voltam, hogy Jókai, Mikszáth, vagy Arany balladái fekszenek legfelül. Habozás nélkül nyúltam a javasolt tételért: Juhász Gyula. Azt hittem rosszul látok. Kevés tétel, kevés költő állt tőlem távolabb. A felkészülési idő tízedik perce körül jöttem csak rá, hogy van még egy kötet, én csak az elsőt forgatom. Szerfelett furcsa volt ugyanis, hogy egyetlen ismerősnek tűnő címet sem találtam a tartalomjegyzékben.

Az osztálytársak viszontlátása nem jelentett akkora "traumát", mert jó néhányukat tavaly nyár elején is láttam, amikor egy spontán előtalálkozót szervezett egyikőjük. Így csak néhányan voltak, akikkel valóban régen találkoztam, volt, akivel legutóbb tényleg 30 évvel ezelőtt. Mintegy tizenöten lehettünk, ha jól emlékszem vissza. A külföldre szakadtak zöme nem volt jelen, és a hazaiak közül még néhányan. Egyikőjük még soha nem jött el egyetlen találkozóra sem, így az ő kimentését némi kétkedéssel fogadtam, különös tekintettel arra, hogy a szervezés már április környékén elkezdődött.

A rendezvény teljesen hagyományosnak volt mondható: néhány emlék felelevenítése, és beszámoló dióhéjban az elmúlt harminc évről. Néhány sikertörténet is elhangzott, de inkább a félresiklott házasságokról, válásról, betegségről, balesetről, munkanélküliségről szóló beszámolók voltak többségben.

Tanáraink közül hárman tiszteltek meg bennünket jelenlétükkel, egykori osztályfőnökünk, és még ketten. Mint megtudtuk, jó néhányan sajnos már nem is élnek, és csak igazán kevesek aktívak még közülük. De hát ezen nincs semmi csodálnivaló, viszonylag kevés igazán fiatal tanárunk volt a patinás alma materben.

Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy az orosz tagozatos osztályra nemhogy az évfolyamon, de legalább +/- 10 év távlatában mint az iskola rémére, az angol tagozatos osztályra épp ellenkezőleg, mint párját ritkító mintaosztályra emlékeztek vissza tanáraink. Megjegyzem, akkoriban valahogy inkább a züllött társaságban éreztem jobban magam.