A nap idézete

Monday, October 4, 2010

Húsz év múlva

Ezen a címen írta meg 1845-ben id. Alexandre Dumas a Három testőr folytatását. Történetemnek persze semmi köze az övéhez (már ha egyáltalán az övé), pusztán egy újabb családi gyöngyszemet szeretnék megosztani veled, nyájas olvasóm.…

Nem titok, szüleimmel nem túlságosan intenzív a kapcsolatom. Édesapámat illetően ebben semmi újdonság nincsen, minthogy soha nem is volt igazán szoros a köztünk lévő kapocs. Édesanyámmal viszont az utóbbi pár évben egyre rosszabb a helyzet. Ritka és rövid beszélgetéseink is feszültek. Azon kevesek közé tartozik, akik egy pillanat alatt tudnak kiugrasztani a bőrömből. Ennek első sorban az az oka, hogy teljesen mások a prioritásaink:
  • Őt az érdekli, hogyan mondom, amit mondok. Sokszor annyira el van foglalva ezzel, hogy az már el sem jut a tudatáig, mit is mondok valójában.
    Engem az érdekel, mit mond a másik, és − már elnézést, de nem találok találóbb kifejezést − leszarom a hogyant.
  • Őt az érdekli, hogy egy történet szereplőit mi motiválja, hogy mit gondolnak. A történet maga, a tények másodlagosak.
    Engem elsősorban a tények érdekelnek, azokhoz próbálok alkalmazkodni, azok alapján, nem pedig hipotézisekre alapozva tervezem meg további lépéseimet. Amit valaki mond, azt komolyan veszem, és arra reagálok. Még ha olvasok is a sorok között, következtetéseimet semmi szín alatt nem kezelem tényként, és nem adom azokat a másik szájába.
  • Ő nem kér és nem is vár el semmit. Legalábbis kifelé ez a hivatalos álláspont. Persze ha mégsem kedvére valóan történnek a dolgok, kellően indignálódott. A burkolt szemrehányás, a múlt felhánytorgatása sem marad el.
    Én ha nagyon el szeretnék érni valamit, akkor teszek is érte. Például megmondom, mit szeretnék. Nem várok arra, hogy a másik kitalálja. Ha pedig nem teszek, akkor nyilván nem is annyira fontos a dolog.
Sok ismerősöm mondja, nekem kellene lépnem, nekem kellene tennem valamit, hogyha változtatni kívánok a helyzeten. Nem vagyok ugyan teljes bizonyossággal meggyőződve arról, hogy ez így van, miként arról sem, hogy érdemes megbolygatni a status quo-t, mégis, egy gyenge pillanatomban úgy döntöttem, teszek egy apró lépést, meglátjuk jutunk-e valamire.
Az önkormányzati választás ez alkalommal új helyszínen zajlott, hozzám esett közelebb a szavazóhelyiség. Javasoltam, menjünk el együtt szavazni, és utána ebédeljünk együtt, meghívom őket. Programajánlatom az alábbi indokolással került elutasításra: "− Köszönjük a meghívást, de van nekünk mit enni."

Nos, ekkor jutott eszembe Dumas fent említett regénycíme, ekkor gondoltam arra, hogy a következő kísérletre leghamarabb húsz év múlva kerül majd sor…

3 comments:

  1. Ha ugyanezt a történetet az édesanyja előadásában is meghallgatnám, valószínű őt is pont annyira megérteném, mint magát, és éppen annyira szomorodnék el az ő történetétől, mint a magáétól.
    Attól tartok, nincs húsz év egy újabb kísérletre.
    Amit ma megtehet, a bizonytalan holnapra halasztani sértettség okán annál inkább gyerekes, minthogy úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket.
    Csak egy, a másik számára is hiteles lépés hiányzik.

    ReplyDelete
  2. Nocsak... Az eddigiek alapján nem gondoltam, hogy soraimnak ekkora visszhangja lesz. Ez alkalommal hárman is megtiszteltek azzal, hogy a felkínált kategóriák közül választva minősítsék soraimat. Egy kicsit mókás, mennyire megoszlanak a vélemények: van aki egyetértett, van aki felháborodott. Belátom, hogy az általánosan megfogalmazott kategóriák nem alkalmasak arra, hogy minden írás minősítését egyértelműen biztosítsák. Jelen esetben ugyanis sejtésem nincs, hogy aki egyetért, kivel/mivel ért egyet, miként azt sem tudom, hogy aki felháborodott, az voltaképpen min is háborodott fel. Nagyon örültem a ritka alkalomnak, hogy hozzászólás is érkezett. Hamarosan arra is reagálok.

    ReplyDelete
  3. Nagyon meglepett, hogy nyilvánosan cikized a szüleidet.
    Érdekes gondolatnak tartom a "hiteles lépést" és e javaslatra való - beigért - reakciód még érdekesebb lett volna.
    Sok mindent lehetne gondolataidhoz hozzáfűzni. csupán egy általános megjegyzésre szoritkozom(amely egyben pszichológiai közhely is): kommunikáció szinte gyakrabban szól a hogyan-ról, mint a mi-ről. Ez egy olyan szabály, melyet nem lehet figyelmen kivül hagyni.

    ReplyDelete