Ezen a címen írta meg 1845-ben id. Alexandre Dumas a Három testőr folytatását. Történetemnek persze semmi köze az övéhez (már ha egyáltalán az övé), pusztán egy újabb családi gyöngyszemet szeretnék megosztani veled, nyájas olvasóm.…
Nem titok, szüleimmel nem túlságosan intenzív a kapcsolatom. Édesapámat illetően ebben semmi újdonság nincsen, minthogy soha nem is volt igazán szoros a köztünk lévő kapocs. Édesanyámmal viszont az utóbbi pár évben egyre rosszabb a helyzet. Ritka és rövid beszélgetéseink is feszültek. Azon kevesek közé tartozik, akik egy pillanat alatt tudnak kiugrasztani a bőrömből. Ennek első sorban az az oka, hogy teljesen mások a prioritásaink:
Az önkormányzati választás ez alkalommal új helyszínen zajlott, hozzám esett közelebb a szavazóhelyiség. Javasoltam, menjünk el együtt szavazni, és utána ebédeljünk együtt, meghívom őket. Programajánlatom az alábbi indokolással került elutasításra: "− Köszönjük a meghívást, de van nekünk mit enni."
Nos, ekkor jutott eszembe Dumas fent említett regénycíme, ekkor gondoltam arra, hogy a következő kísérletre leghamarabb húsz év múlva kerül majd sor…
Nem titok, szüleimmel nem túlságosan intenzív a kapcsolatom. Édesapámat illetően ebben semmi újdonság nincsen, minthogy soha nem is volt igazán szoros a köztünk lévő kapocs. Édesanyámmal viszont az utóbbi pár évben egyre rosszabb a helyzet. Ritka és rövid beszélgetéseink is feszültek. Azon kevesek közé tartozik, akik egy pillanat alatt tudnak kiugrasztani a bőrömből. Ennek első sorban az az oka, hogy teljesen mások a prioritásaink:
- Őt az érdekli, hogyan mondom, amit mondok. Sokszor annyira el van foglalva ezzel, hogy az már el sem jut a tudatáig, mit is mondok valójában.
Engem az érdekel, mit mond a másik, és − már elnézést, de nem találok találóbb kifejezést − leszarom a hogyant. - Őt az érdekli, hogy egy történet szereplőit mi motiválja, hogy mit gondolnak. A történet maga, a tények másodlagosak.
Engem elsősorban a tények érdekelnek, azokhoz próbálok alkalmazkodni, azok alapján, nem pedig hipotézisekre alapozva tervezem meg további lépéseimet. Amit valaki mond, azt komolyan veszem, és arra reagálok. Még ha olvasok is a sorok között, következtetéseimet semmi szín alatt nem kezelem tényként, és nem adom azokat a másik szájába. - Ő nem kér és nem is vár el semmit. Legalábbis kifelé ez a hivatalos álláspont. Persze ha mégsem kedvére valóan történnek a dolgok, kellően indignálódott. A burkolt szemrehányás, a múlt felhánytorgatása sem marad el.
Én ha nagyon el szeretnék érni valamit, akkor teszek is érte. Például megmondom, mit szeretnék. Nem várok arra, hogy a másik kitalálja. Ha pedig nem teszek, akkor nyilván nem is annyira fontos a dolog.
Az önkormányzati választás ez alkalommal új helyszínen zajlott, hozzám esett közelebb a szavazóhelyiség. Javasoltam, menjünk el együtt szavazni, és utána ebédeljünk együtt, meghívom őket. Programajánlatom az alábbi indokolással került elutasításra: "− Köszönjük a meghívást, de van nekünk mit enni."
Nos, ekkor jutott eszembe Dumas fent említett regénycíme, ekkor gondoltam arra, hogy a következő kísérletre leghamarabb húsz év múlva kerül majd sor…