Palawrian háromszor integetett

Egy szombat délelőtt a Kremlben... akarom mondani, a Szellemlovasban. Bár a társasjáték iránti lelkesedésem jócskán alábbhagyott, mégsem tudtam ellenállni egy Kreml partira szóló invitálásnak. Jól is tettem, hogy elcsábultam, nagyon jó volt. A három újoncra tekintettel szabálymagyarázattal kezdtünk, ami nekem sem ártott. Kétszer játszottam mindössze korábban ezzel a játékkal, és az sem tegnap volt.

A játék az ötvenes évekbeli Szovjetunióban játszódik. A játékosok célja, hogy megpróbálják minél magasabb pozícióba juttatni azokat a politikusokat, akik a befolyásuk alatt állnak. A játékot az nyeri, aki azt a politikust tartja a markában, akinek sikerül háromszor integetnie a dísztribünről a november 7.-i felvonuláson. Ezen törekvés közben többször sor kerül a KGB tisztogatásaira, vizsgálatok folynak az elvtársak ellen, nem imperialista kém-e valamelyikük. Egyesek Gorkijban kúrálják magukat, mások ripsz-ropsz Szibériában találják magukat, vagy örök nyugalomra lelnek a Kreml falában.

Tudom, mindezek a dolgok cseppet sem voltak vidámak anno, a játék megfelelő* partnerekkel a távoli messzeségből mégis az. Elgondolkoztam azon, nem furcsa-e, hogy egy ilyen témájú játékot szórakoztatónak találjanak azok, akik éltek az "átkosban". Akik nem éltek, azoknak a játékot nem is ajánlom, számukra semmi sem fogja az a fílinget megadni, ami sugárzik a játékból. Ami személy szerint engem illet: számomra ebben semmi furcsa nincsen. Ennek oka, hogy én az "átkost" egyáltalán nem találom annyira átkosnak. Nem fújozok habzó szájjal nemzeti érzülettől átfűtött tömegdemonstrációkon. Kellemes emlékeim vannak gimnazista-egyetemista éveimről, szívesen emlékszem vissza fiatalságomra. Fiatal pályakezdőként, dolgozóként pedig soha nem éltem olyan jól, mint a nyolcvanas évek végén. Ezt a rendszerváltás utáni korszakról ugyanakkor már egyáltalán nem mondhatom el. Se jólét, se kellemes emlékek... Még kecsegtető kilátások se...

A játék kivitelezése is "korabeli" benyomást kelt, a manapság szokásos dekoratív táblákhoz és jelzőkhöz képest kifejezetten gagyi. De ebben az esetben ez a jó! Bár én nagyon nem szeretem azokat a játékokat, amiket kockadobással kell működtetni, ez esetben még sincs semmi kifogásom az alkalmazott húszoldalú "kocka" ellen. (A helyes kifejezés a dobótest lenne, de erre senkinek nem áll rá a szája...)
A játéknak van néhány haladó szabályváltozata is, melyeket eddig még sosem próbáltam. Csak remélni tudom, hogy mielőbb sort keríthetek ezekre is.

*A játékszabály szerint az ajánlott alsó korhatár 50 év!

Farsang októberben

A közelmúltban néhány Terézvárossal kapcsolatos helytörténeti kérdésre adott helyes válaszommal nyertem két színházjegyet a Nemzeti Színház egyik előadására. Restellem, de nem láttam még az új színházépületet belülről, így elsősorban ennek a lehetőségnek örvendtem.

Restellem azt is, hogy nemhogy a darabról (Farsang), de még szerzőjéről (Caragiale) sem hallottam eleddig, pedig utánaolvasva megtudtam, hogy egy nem jelentéktelen román alkotóról van szó.

A színházépület kissé eklektikus, de tetszett. Az előadás már nem annyira. A legnagyobb problémám, mint általában, most is az volt - és erről tényleg nem az előadók tehetnek - hogy a karzatról, ahol ültem, annyit se láttam, mint egy vak egér . Már régóta tisztában vagyok azzal, hogy ha nem a földszint első tíz sorában ülök, akkor legfeljebb hangjukról tudom azonosítani a színészeket, de ez alkalommal nem volt beleszólásom, hogy az elnyert jegyek hová szóljanak. Sinkó László esetében még a hangazonosítás is nehézkesen ment, mert - bár korábbi emlékeimet felidézve ő a jól artikuláló színészek közé tartozik - ezen az előadáson alig volt hallható, amit mond. A többiekre nem lehetett ugyanezt elmondani, így nem gondolom, hogy az akusztika lenne a ludas. Már-már hajlamos lettem volna annak betudni a dolgot, hogy nem csak a látásommal van baj, hanem immáron a hallásommal is, de a mögöttem ülő gimnazisták a szünetben elcsípett beszélgetésfoszlányából ugyanez a panasz hallatszott ki.

Az egész darab Gogol Revizorát és Miloš Forman "Tűz van, babám!" című filmjét juttatta többször az eszembe. Az összehasonlításból sajnos egyértelműen ezek ketten kerültek ki győztesen.
A darab cselekménye kissé bugyuta, nyelvezete ugyanakkor káprázatos. Nem tudom, milyen lehet az eredeti, de a Réz Pál fordításán alapuló Parti Nagy Lajos átdolgozás remekül sikerült. A szöveg szellemes, nyelvi játékokban bővelkedő, sokszor már-már groteszkbe hajló.

Jordán Tamás rendezése és az alakítások ugyanakkor már nem nyerték el ilyen mértékben a tetszésemet. Sokszor éreztem úgy, hogy a karakterekben rejlő lehetőségek nincsenek kiaknázva, horribile dictu, félre vannak értelmezve. A szereposztás kicsit túlkorosra sikeredett érzésem szerint. Szinte egyetlen alakítást nem éreztem hitelesnek. Az előadás nem volt mentes a napjainkban szinte szokásossá vált túlzó, olykor hisztérikusan őrjöngő jelenetektől. Meg kell vallanom, a díszlet több elemének mély értelmét az előadás végéig sem sikerült felfognom: a létra, melyen többször is közlekedtek a színészek, számomra minden funkciót nélkülözött, teljesen öncélúnak találtam. Hasonlóan nem sikerült a két kijárat szerepét dekódolnom. A baromfiudvarba tett többszöri látogatás célját is homály fedi előttem. Furcsának találtam, hogy a jelmezbálban a báli közönség csak imitálva van. Szerintem jó pár poén lehetősége maradt így ki. Ezzel szemben a bár (kocsma) kongott az ürességtől, elvétve dobtak be hőseink egy felest. Hát ha valami, ez aztán teljesen valószínűtlen abban a közegben, ahol a darab játszódik. A záró jelenet Csehovot idéző nyugalma és békéje kissé légből kapott volt előttem, befejezetlennek éreztem az előadást és a történetet is.

További képek

Sajnos a kaposvári munkakapcsolat végérvényesen megszakadt, pedig - összekötve a kellemeset a hasznossal - az összehasonlítás kedvéért szívesen megnézném a Csiky Gergyely Színház Karnabál előadását is. A darab igazán annyira jó volt, hogy megérdemel még egy esélyt.