Karácsony 1.

Boldog Karácsonyt!
Merry Christmas!
Frohe Weihnachten!

Előadó: Raymond Crowe

Chanuka חנוכה 3

Boldog Chanukát!
!חג חנוכה סמח

!א פריילעכע חנוכה

Chanuka dalok

Chanuka חנוכה 2

Boldog Chanukát!

!חג חנוכה סמח

!א פריילעכע חנוכה

Előadók: Erran Baron Cohen & Jules Brookes & I-Love

Chanuka חנוכה 1

Boldog Chanukát!
!חג חנוכה סמח

!א פריילעכע חנוכה

Előadó: Kenny Ellis

A Nyugat lánya

Kivételes élményt jelentett számomra Puccini: A Nyugat lánya című operájának (1910) előadása. Bár a szerzőt nagyon kedvelem - néhány darabját (Le Villi, Bohémélet, Messa di Gloria) énekeltem is -, ezt nem hallottam még korábban. Így hát nagy várakozással néztem a koncert elébe. Prioritásaimon is változtattam: bár nem szoktam kóruspróbáról hiányozni pusztán egy program kedvéért, most mégis inkább a koncertet választottam. Nem tudom, a próba milyen volt, de a hangversenyben nem csalatkoztam. A muzsika elsőosztályú, az előadás színvonala, a "nemzetközi" (magyar-olasz-orosz-román) előadógárda is kiváló volt. Megvallom, egy cseppet sem hiányzott a jelmez és a díszlet. Hála a hangversenyszerű előadásnak, még jobban tudtam a remek muzsikára összpontosítani. A kivetített magyar nyelvű szöveg időnként jól jött. Kész szerencse, hogy nálam volt a szemüvegem, anélkül a remek helyre szóló tiszteletjegyem ellenére egy árva betűt sem láttam volna a feliratból.
A történet befejezése - már ami az enyhén unmorális happy endet illeti - kissé meglepett, de hát korábban sem példa nélküli, hogy egy mű pozitív főhőse bandita, gondoljunk csak Schiller A haramiák, illetve Victor Hugo Hernani című darabjaira, illetve az azok nyomán íródott Verdi operákra: Ernani (1844), A haramiák (1847). Furcsa az is, hogy a legellenszenvesebb figura maga a seriff.

Az 1910-es ősbemutató szereplői:
a főszerepekben Enrico Caruso (1873-1921), Emmy Destinn (1878-1930) és Pasquale Amato (1878-1942)
(további képek)

Nem állítom, hogy ez az opus szenvedélyemmé fog válni, de azért feltétlenül ajánlom mindazok figyelmébe, akik még nem hallották és szeretik az operát.

Másodikak először

Mi lehet jobb egy szakmai jegynél? Hát egy tiszteletjegy! Nos, ismét abban a kóvedben volt részem, hogy tiszteletjegyet kaptam a Dohnányi Zenekar Universitas bérletének harmadik koncertjére. Élemedett koromnál fogva nem igazán vagyok már nyitott az újdonságokra, mégis, a koncert meghallgatása mellett döntöttem, holott a műsoron szereplő két darab egyikét sem volt szerencsém még hallani korábban. Nos, a döntés helyesnek bizonyult. Úgy Rahmanyinov II. zongoraversenye, mint Csajkovszkíj II. ("Kis orosz") szimfóniája nagyon tetszett.
Hollerung mesternek nem kis erőfeszítésébe került, hogy rábírja együttesét, kövesse Bogányi Gergely kétségtelenül energikus és virtuóz, bár helyenként rapszodikus játékát. Minden jó, ha a vége jó: szólista és zenekar egyszerre értek a célba... A lelkes közönséget a szólista Chopin cisz-moll etűdjével ajándékozta még meg a szünet előtt.
Kíváncsi lennék egy statisztikára Csajkovszkíj hat szimfóniájának játszottságát, népszerűségét illetően. Lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, hogy a 4-5-6. szimfónia viszi a prímet, de egy biztos: az első három szimfóniát sosem hallottam még. Valahogy az volt az érzésem, talán az első három a szerző méltán feledett művei közé tartozik. Hát ami a másodikat illeti, most már bizton tudom, tévedtem. A helyenként már a huszadik századot megelőlegező, ukrán népi dallamokra épülő muzsika a fergeteges körtánc-fináléval magával ragadó.

Örömmel konstatáltam, ez a kiváló ár/érték arányú este is kellemes kikapcsolódást jelentett a mindennapok fárasztó taposómalma közepette.

Nem élhetek muzsikaszó nélkül!

Klasszikus zenén nőttem fel, még az autentikus népzene sem igazán az én világom.
Ezt a kis részletet a Train de Vie (Életvonat) című filmből (1998) azonban még én is élvezem...


Gipsy vs. klezmer

Kétes hírnév, avagy hozzám ba/ezzeg eljött a Mikulás

Most már tényleg értem, miért is nincsnek barátaim... ;)

Nyelvtanulás

Mindig is fontosnak tartottam a nyelvtanulást. Kellő szorgalommal és kitartással az ember hamar eljut oda, hogy komplex történeteket is el tudjon már mesélni. Semmi kétségem afelől, hogy minden kedves olvasóm elérte már az angol nyelvismeret azon fokát, hogy az alábbi tanulságos történetet megértse... :D

A két kismalac és a farkas

Vessetek a mókusok elé, de nekem ez tetszik...

Tájékoztatás

A magyar kormány tájékoztatja a beutazókat, hogy
a hegyeshalmi határátkelőnél olvasható felirat
nem üdvözlés, csak kiégtek az izzók.

Concerto

Kellemes kikapcsolódást jelentett vasárnap este a Dohnányi Zenekar bérleti hangversemye (Universitas/1). Mivel anyagi helyzetem sajnálatos módon mit sem javult a közelmúltban, így korábbi elhatározásomhoz híven most is csak szakmai jegy vásárlásának lehetőségével élve jutottam el a Zeneakadémiára. Abban már semmi furcsát nem találok, hogy a koncertre egyedül mentem, mivel senkit nem találtam, aki társamul szegődött volna. A komolyzene változatlanul nem tartozik gyermekem érdeklődési körébe, édesapám továbbra sem hajlandó egy koncert kedvéért kimozdulni, és egykor legkedvesebb dalostársnőmmel jó ideje már köszönő viszonyban is alig vagyok, nem hogy egy közös program szóba jönne. Így aztán ugyan maradtam magamnak, de bátran állítom: megérte!
A koncert első számaként Händel Tűzijáték zenéje hangzott el. A zenekar eredeti hangszerelésben adta elő az anno kizárólag fúvós hangszerekre írt darabot. A muzsikosok kitettek magukért, virtuóz módon játszottak. A petárdák elsültek és sziporkázva robbantak.
A szünet előtt Mendelssohn ifjúkori Oktettjének (op. 20, 1825) vonósszenekari átirata következett. Az ifjú szerző nagyszerűen bánt a szólamokkal. Annak ellenére, hogy ez a hangszerelés és interpretáció sem volt rossz, ez esetben inkább az eredeti kamara verzióra voksolok.
Nagy várakozással néztem a második rész elébe, ugyanis Bartók Concertoja - hála egykori kiváló zenetörténet tanárom, Pálfalvi tanár úr óráinak - egyik kedvencem. Nos, ezúttal sem kellett csalódnom. Hollerung Gábor és zenekara remekül muzsikált és nagyszerű időtöltést jelentett az egész estére.

A nap mondása

Az elv olyan, mint a fing: tartja az ember, amíg tudja...

Aktuális!?

Egy aktuális kép a népszavazás és Nemzeti Ünnepünk hajnalán...

Kordonkaverseny

Tizenkét dühös ember

Bíró (hangja)
Ezt állapította meg tehát a bíróság a törvény szempontjából az üggyel kapcsolatban. És most, esküdt uraim, hallgassák meg az utolsó instrukciót, amelyet Önöknek adhatok. Az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés a legsúlyosabb bűntény, amely büntetőügyeket tárgyaló bíróságaink elé kerül. Hallották a tanúvallomásokat és hallották a törvényt, hallották továbbá magyarázatomat arról, hogy abból mi vonatkozik erre az ügyre. Az önök kötelessége most már megpróbálni elválasztani egymástól a tényeket és a képzelgést. Egy ember meghalt. Egy másik ember élete forog kockán. Arra biztatom önöket, hogy becsületesen és megfontoltan döntsenek. Ha alapos okkal kételkednek, akkor azzal a döntéssel jöjjenek vissza, hogy a vádlott "nem bűnös". Ha azonban minden kétség ki van zárva, akkor a vádlottat tiszta lelkiismerettel bűnösnek kell nyilvánítaniuk. Bárhogyan döntsenek is, döntésüknek egyhangúnak kell lennie. Amennyiben bűnösnek találják a vádlottat, a bíróság nem fog kegyelmet gyakorolni. Ebben az esetben kötelező meghoznom a halálos ítéletet. (Fábri Péter fordítása)

Régóta terveztem, hogy megnézem a Nemzeti Színház művészeinek előadásában Reginald Rose Tizenkét dühös ember című kitűnő darabját. A téma szerfelett érdekes. A színmű nyomán készült két film (1957 - fsz.: Henry Fonda, rend.: Sidney Lumet; 1997 - fsz. : Jack Lemmon, rend.: William Friedkin) is remekül sikerült, mindkettőt volt szerencsém látni. A jutányos árú szakmai jegyhez ismét csak legkedvesebb dalostársnőm közreműködésével jutottam (Isten tartsa meg jó szokását!).

Balikó Tamás rendezése meglehetősen hűen adja vissza a darab fokozatosan növekvő feszültségét. A végkifejlet utolsó gesztusai ugynakkor az eredeti szerzői utasítástól számomra érthetetlen okból eltérnek.

A 3. esküdt ülve marad. Végül csak ő és a 8. esküdt maradnak a szobában. A 8. esküdt fölveszi a zakóját és odaviszi a 3. esküdtnek az övét. A 3. esküdt föláll. A 8. esküdt fölsegíti rá a zakót.
A 3. esküdt kimegy.
A 8. esküdt követi, de egy pillanatra megáll az ajtóban és visszanéz az üres szobára.

Nos, a "fölsegíti rá a zakót", valamint a "8. esküdt követi, de egy pillanatra megáll az ajtóban és visszanéz" elmaradt. Valójában az történt, hogy a 8. esküdt a 3. esküdt előtt hagyja el a szobát, és a 3. esküdt az, aki magába roskadva még a szobában van.
A plexivel "hermetikusan" elzárt játéktérrel nem tudtam igazán megbarátkozni. E megoldás az esküdtek bezártságának átérzését ugyan nem segítette, de a saját kirekesztettségem érzékeltetését annál inkább növelte. Pedig az eredeti darab bizony úgy van felépítve, hogy a nézőnek, mint egy tizenhamadik esküdtnek megvan a maga véleménye, és ő is szavazna valamelyik oldalon. A közönség önnön képének reflexiója sem igazán szerencsés. Ahhoz nem volt elég hangsúlyos, hogy a tudatosságot feltételezzem (ha mégis így volna, akkor sajnos ismét nem értem a magasröptű mondanivalót), inkább a szerencsétlen véletlennek tudom be. Kész szerencse, hogy a "kalitka" túloldalán helyet foglaló nézőket nem lehetett látni.
A színészek kihangosítása csapnivaló. Egy Sokol rádió színvonalán szól a teljes előadás, nélkülözve minden sztereó hatást. A hang minden esetben egy irányból szól, függetlenül a szereplőknek a színpadi helyétől, mozgásától.
Abban a jónéhány jelenetben, amelyben az esküdtek körülülik az asztalt, óhatatlanul az a helyzet áll elő, hogy a szereplők egyik fele a nézőközönségnek háttal ül. Ez ugyan életszerű, de egy színházban nem annyira szerencsés. A másik nézőtérfél ugyanezt tapasztalja, csak ők azokat látják szemből, akiket nézőtársaik hátulról. A magam részéről nagyon értékeltem volna egy olyan megoldást, hogy az amúgy teljesen felesleges szünetben a nézőket rotálják, azaz térfelet váltanak. Így - ha nem is azonos mértékben - mégis csak minden szereplőt látnának szemből is az asztalnál ülve. Ennek hiányában azt fontolgatom, hogy újra meg kellene néznem az előadást a másik oldalról is ahhoz, hogy teljes képet kaphassak.

A színészi alakítások többnyire jók. Vannak szürke eminenciások, mint például Trokán Péter (1. sz. esküdt), vannak remekül megformált karakterek, mint Kulka János (8. sz. esküdt).

Garas Dezső (9. sz. esküdt) szemmel láthatóan nagyon jól van, ez igazán örömteli számomra. Jelen szerepében talán túlságosan is jól van. Annyira fiatalos, hogy a karakter korából fakadó bölcsességnek a nyomát sem érzékeltem alakításában.

Sinkó László játékából számomra nem állt össze a vádlott bűnössége mellett végsőkig kitartó, gyermekében csalódott, elkeseredett apa.

Stohl András sajnos az én szememben elveszítette színészi hitelességét: akármit is játszik, akárhogyan is játszik, én már csak a show-műsorok műsorvezetőjeként tudok rá gondolni. Vártam, mikor szólít fel bennünket, nézőket, hogy szavazzunk sms-ben, bűnös vagy ártatlan-e szerintünk a vádlott. Aztán kis idő elteltével lezárhatta volna a szavazást. E ténykedésében ugyanis lassan felülmúlhatatlan. :(.

Hamvai Kornél fordításában egy szerfelett bosszantó hiba van. A "not guilty" szöveg következetesen "ártatlan" alakban fordul elő, holott az esküdtbíráskodás egyik legfontosabb sajátossága, hogy az esküdtek abban döntenek, a vádlott bűnös-e, vagy nem bűnös. Az ártatlanság kérdésében az esküdtszék nem hoz döntést. A többi nehézséget jelentő szövegrészt nem vetettem össze Fábri Péter fordításával, aki külön lábjegyzetekben utal ezekre.

Míg a korábbi színházlátogatás alkalmával az est fináléja egyúttal az est fénypontja is volt, most csak azt mondhatom, a színház utáni kellemes vacsora nagy mértékben emelte az est fényét.

Film-színházban

A Katona József Színház fennállásának 25 éves évfordulója alkalmából vetítés formájában tűzi műsorra nevezetes előadásait. Ennek, és egy kedves invitálásnak köszönhetően jártam vasárnap este a Sufniban. Füst Milán Catullus című négy felvonásos szomorújátékát láttam felvételről. A darabot 1987-től játszotta a színház három évadon keresztül. Őszintén szólva meglep, hogy annak idején ez az előadás megérte a hetvenes előadásszámot, a három évadot. Erre az "előadásra", valamint a Benedek Miklós, Székely Gábor és Udvaros Dorottya személyes jelenlétének köszönhető "közönségtalálkozóra" mintegy húszan voltunk csupán kíváncsiak.

A vetített változatnak köszönhetően ismét audiovizuális élményben volt részem, hiszen nem csak hallottam, de láttam is. Sőt, bár egy helyben ültem, a több kameraállásnak köszönhetően különböző szemszögből láttam a produkciót. Ez bár furcsa kissé egy színielőadás kapcsán, mégis, én nagyon örültem neki. E körülmény számomra többletet jelentett. (Úgy vagyok ezzel is, mint a sportközvetítésekkel. Sokkal szívesebben nézem a TV-ben, mint élőben.)
A színészek (Benedek Miklós - Metellus, Máté Gábor - Catullus, Sinkó László - Calvus, Udvaros Dorottya - Clodia) remekül teljesítettek ugyan, de a darab maga egy cseppet sem tetszett. Tudom, keletkezése önéletrajzi ihletésű. Ez önmagában viszont kevés ahhoz, hogy valami jó szülessen. Kicsit merésznek érzem a szerző részéről, hogy pusztán egy szituáció hasonlósága okán saját magát az ókori költészet egyik legynagyobbjával állítsa párhuzamba. A darabban meglehetősen mindennaposak a godolatok, kevés cselekmény. Hétköznapiak, helyenként már-már laposak a dialógusok. Egyetlen szereplőt nem találtam szimpatikusnak. Sőt, ami még nagyobb baj, még ellenszenvesek sem voltak a figurák. Távol álltak tőlem egytől egyig, a drámaiság e megnyilvánulása engem személy szerint teljesen hidegen hagyott. Egyszerűen közömbösek voltak a számomra, az összes problámájukkal együtt. Én elvárom, hogy egy művész átlagon felülit nyújtson. Ha olyasmit produkál, amiről úgy érzem, ilyet én is tudnék, az az én szememben nem érdem, nem vívja ki az elismerésemet. (Egy-két Barcsay kép jut erről eszembe: az egyfelől zseniális grafikákat készítő mester számomra elfogadhatatlan, sorszámozott, címükben is szürke-fekete kompozíciókat is képes volt alkotni másfelől...)

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy már akkoriban divatban volt mindaz, amit nem szeretek ma a színházban: hisztérikus őrjöngés, ordítás, földön vagy egyéb bútorokon való fetrengés, törés-zúzás, ismeretlen funkciójú színpadi járások. Nos, ezekben fokozottan volt részem Székely Gábor rendezésében. Ismétlődő eleme volt a játéknak a "hirtelen felindulásában leült" effektus. Egy szakember bizonyára el tudná magyarázni, hogy a színpadi mozgások egy-egy mozzanata mit van hivatva kifejezni. Én viszont nem vagyok szakember. Néző vagyok. Nem kedvemre való, ha a mondanivalóért fáradságos szellemi munkával, állandó és bonyolult interpretációval kell megküzdeni. Úgy gondolom, az előadóknak és a rendezőnek segítenie kell abban, hogy a lényeg eljusson a közönséghez. Ne tessék akadályokat hordani az útba! Ugyanakkor a segítség csak finom rávezetés legyen, ne szájbarágás. Szeretem, ha meghagyják számomra az értelmezés szabadságát, nem pedig mások önmegvalósításában asszisztálok csupán.

Ismét csak azt tudom hangsúlyozni, nem vagyok színházi szakember, nem vagyok esztéta, nem vagyok hivatásos kritikus. Alapvetően egyedül annak alapján ítélek meg egy előadást (darabot), tetszett-e? Szórakoztatott-e? Ébresztett-e gondolatokat bennem? Nos, e performansz kapcsán valamennyi kérdésre határozott NEM a válaszom. Azt a képzetet ébresztette bennem, mintha az éjjeli menedékhelyet tébolydává alakították volna, csak éppen rácsokat nem szereltek fel, minek folytán bárki szabadon járkálhat ki-be. Az előadás közben mindvégig az a kérdés motoszkált bennem, s maradt végül megválaszolatlanul: Na de hol vannak az ápolók?

Füst Milán: Catullus
Szomorújáték négy felvonásban

• Első felvonás
• Második felvonás
• Harmadik felvonás
• Negyedik felvonás