Be rég is volt, hogy kórusban énekeltem. Arra pedig végképp nem emlékszem, mikor vettem részt dalosként kórusversenyen. Nos, most Olmücben (CZ) került erre ismét sor.
Az előzmény
Egy könyvtári játéktalálkozón találtam magam szembe a toborzó plakáttal. A heti egy próba és a hely közelsége otthonomhoz vonzó szempontok voltak, hát gondoltam, teszek egy kísérletet. Vegyes korosztály, egyes kórustagok között két generációnyi korkülönbség is van. Én magam valahol az átlagos életkor felett lehetek valamicskével. A színvonal a heti egy próbának megfelelő. Tenor szólam gyakorlatilag nincs. Ezzel még csak megbarátkoznék valahogy. Ami sokkal inkább elkedvetlenít, az a próbák alacsony hatásfoka, amiben nem kis szerepe van az amatőr kórusokra olyannyira jellemző nagymértékű dumálásnak.
Ramaty állóképességem és egészségi állapotom miatt, valamint az elhelyezés várhatóan balkáni volta miatt hosszasan vajúdtam, vajon vállaljam-e (vállalhatom-e) ezt a kalandot. Végül a részvétel mellett döntöttem, és őszintén mondom, nem bántam meg.
A verseny
2006. június 7-11. között került megrendezésre Olmücben a 34. Nemzetközi Kórusfesztivál. Szerda késő délután utaztunk, és egy rövid megállással a késő este érkeztünk. Egy sportlétesítmény négyágyas vendégszobáiban voltunk elhelyezve. Zuhany a folyosó végén... A szálláshely meglehetősen lelakott volt, de más gond amúgy nem volt vele. Nagy szerencsénkre a városközponttól mintegy 15 percnyi sétára volt, így az sem jelentett gondot, ha nap közben akartunk visszatérni.
Másnap délelőtt egy apró koncertet adtunk. Még kórusverseny szervező koromból ismerős volt a képlet: a résztvevő kórusok öntevékenyen fel- és levonulnak, és nyájasan hallgatják egymást. Más közönség nem is volt. Világi műsorral készültünk, de a beígért hangversenyterem helyett egy meglehetősen visszhangos templomban kellett énekelnünk egy igen rosszul erősített elektromos zongorával. Szemben a másik három gyermekkarral, akikkel eme élményben osztoztunk, mi magunk nem éltünk az öntevékenység keretei közé lazán beleférő akusztikai próba lehetőségével. Ha mindehhez hozzáadjuk azt is, hogy - finoman fogalmazva - a koncert anyagát nem próbáltuk odahaza az unalomig, talán nem csoda, hogy szereplésünk a "spongyát rá" kategóriába tartozott.
Georg, a kórusunk mellé delegált kísérő (hivatására nézve történész, muzeológus és egyházjog kutató) ügyesbajos dolgainkkal kapcsolatos intézkedései nem voltak a leghatékonyabbak, de úgy érzem, ebben némiképp mi magunk is ludasak vagyunk egy kissé. A kultúrális programok során ugyanakkor szívvel-lélekkel és igen nagy szakértelemmel igyekezett ismereteinket bővíteni. Alapossága néha már a társaság érdeklődésének lankadását eredményezte. Nekem minden esetre jó kis agytornát és nyelvgyakorlatot jelentett a koncertet követő három órás városnézés, majd egy remek orgonabemutató ismertető szövegének fordítása. A napot a fesztivál nyitó koncertjének (szingapúri kórusok) meghallgatásával és kollektív sörözéssel zártuk.
Pénteki napunk a próbák és az öntevékeny császkálás jegyében zajlott. Ekkor sikerült arra a remek étteremre találnunk, amely később törzshelyünkké vált. A későbbiekben rendszeresen visszajártunk ide, szombaton háromszor is megfordultunk ott! Nap közben néhány kórus meghallgatásának ürügyén terepszemlét tartottunk a verseny színterén. A kórusok párhuzamosan két helyszínen, egy hangverseny- és egy színházteremben énekeltek. Nekünk sajnos a színházterem jutott. Az akusztika nem igazán jó, énekelni viszont kifejezetten kellemetlen az ilyen fajta teremben. A versenyen a zsűrin kívül más közönség nem volt, a szervezők mély megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy vannak elmebetegek, akik meg akarnak más kórusokat hallgatni. Esténket egy remek opera gálakoncert meghallgatásával és a már elmaradhatatlan kollektív sörözéssel zártuk. A másnapi versenyre tekintettel amolyan úttörőtáboros takarodót tartottunk.
Szombaton, a verseny napján egy acapella és egy zongorás próbát tartottunk, majd átvonultunk a már feltérképezett helyszínre. A lebonyolítás viszonylag flottul zajlott, nem kellett sokat ácsorogjunk, amíg színpadra kerültünk. Aztán hamar elröppent a negyed órás versenyprogram is. Szubjektív véleményem szerint a legnagyobb probléma a bátortalanság volt. Minden esetre a teljesítmény önmagunkhoz mérten teljesen elfogadható, és az ezüst minősítés, amit kaptunk, reális volt. Szeretett karnagyaink, Závori Erika és Dévai Anikó is elégedettek voltak velünk.
Az eredményt egy délutáni kollektív sörözéssel ünnepeltük, majd este meghallgattuk a nagydíjas versenyt, amit természetesen a már szokásos esti sörözés következett a szokásos helyen.
Vasárnap délelőtt felkerestük Bouzov takaros állapotban lévő várát, melynek XIX-XX. századi berendezése már nem annyira lenyűgöző, mint külseje. A kora esti órákban gond nélkül érkeztünk haza.
. Bár kacérkodtam a gondolattal, az előadás színvonala kellően elrettentett attól, hogy Arthur Miller Pillantás a hídról című darabját is megnézzem e társulat előadásában.
, sokszor hónapokig nem születik semmi. 
Aztán néha ismét rám tör az írhatnék , és magamra rántom a billentyűzetet... Ilyenkor immáron a megszépítő messzeség homályából tekintek vissza az eseményekre 
. Ez talán nem is baj. Így lehiggadva a pillanatnyi hevülettől már csak a lényeg, a valóban említésre méltó tatalom, ami a virtuális papírra vettetik. 
Bejegyzések
