Véget ért a tanév. Az első olyan, amikor
főállásban tanítottam. Pozitív és negatív benyomásaim egyaránt vannak, de egyelőre még a pozitívak vannak túlsúlyban.
Szinte az összes korábbi munkahelyemen olyan feladataim voltak, amiket szívesen végeztem. Ez most sincs másképp. Szeretek tanítani. Bár szüleim és anyai nagybátyám egyaránt tanítottak, nem gondolom, hogy ez az
oligofrénia megnyilvánulása lenne. Már csak azért sem, mert szüleim foglalkozása a pályaválasztás idején éppenséggel elrettentő, sem mint követendő példa volt. Nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek, csak azt tudtam, hogy
tanár biztosan nem...
Mindenhonnan azért jöttem/küldtek el, mert a körülmények − elsősorban a főnökeimmel való viszonyom − idővel olyan mértékig megromlottak, hogy az a másik oldalra billentette a mérleg serpenyőjét. Korábban ifjonti hévvel szálltam ringbe minden alkalommal az igazamért, úgy véltem, körömszakadtáig küzdenem kell. Most, hogy megvénültem, sok mindenben meg is változtam. Az
igazamat most sem adom fel persze, de már egy
jottányit sem küzdök érte. Éppen elég nekem a megnyugtató tudat, hogy igazam van, és egyáltalán nem fontos, hogy ezt mások is így érezzék.
Az biztos, hogy egyelőre nem fenyeget az a veszély, hogy főnökömmel megromlik a kapcsolatom, minthogy egy szűk esztendő alatt sem adódott alkalom, hogy megismerkedjünk egymással. Így aztán nem csak tanítványaim jelentős részével, hanem tanszékvezetőmmel is úgy vagyok, hogy név és arc − bár külön-külön mindkettő megvan − nem tartoznak össze.
Ha a munkahelyi felettesemmel nem is, egyik kollégámmal megromlott a kapcsolatom. Nem állítom, hogy valaha is közös nevezőn lettünk volna, de szerencsére ennek nem is kellett feltétlenül így lennie. Ettől még működhetett volna továbbra is minden a békés egymás mellett élés politikája jegyében, de nem így történt. Miután az említett kollégámtól megtudtam (és a közlés hangerejének okán megtudta a fél egyetem is), hogy én ilkollegiális vagyok, és a továbbiakban semmilyen módon nem kíván együttműködni velem, alkalmazkodtam a helyzethez. (Nem állítom, hogy nehezemre esett az alkalmazkodás.)
Talán ez az esemény jelentette az utolsó lökést, hogy az oktató kollektíva tagjai között végképp megszűnjön a korábbi nagyon gyenge, kényszerű egység. Aki ismer, tudja, hogy ettől persze nem mentem a Dunának. Ismét elérkezett az idő, amikor a tantárgyi program szabta keretek között valóban azt taníthattam, amit fontosnak tartottam, és ezt a megközelítést a számonkérés során is érvényesíthettem. (Ugyanígy indult minden 2007-ben, amikor még külsősként tanítottam.)
Persze egy cseppet sem vagyok meggyőződve arról, hogy ez így van jól. Nálunk − ellentétben sok más egyetemmel − a hallgatók az alaptantárgyak tekintetében nem választhatnak sem időpontot, sem oktatót. Így aztán tiszta lutri, melyik oktatót "nyerik" a hallgatók. Ez kiváltképp az elsőévesekkel kapcsolatban van így, hiszen az ő esetükben az oktatóknak még nincsenek olyan igényeik, hogy feltétlenül szeretnének megtartani egy vagy több csoportot. Persze, ha a szimpátia nem kölcsönös, a hallgatóknak annál rosszabb, hiszen így még az esélyük sincs meg szerencsétleneknek arra, hogy megszabaduljanak egy "mumustól". Az ellenkező irányú tanári preferenciára is van persze példa: mindkét félévben volt egy-egy csoportom, amelyiktől − más-más okból ugyanis, de − szerettem volna megválni. Az első félév végén ez a vágyam teljesült. A második féléviről még nem tudok nyilatkozni, mert még nem ismerem az őszi órarendemet.
A tantárgyi programban szereplő tematika annyira feszes, hogy képtelenség mindenről beszélni az órákon, így aztán az oktatói szabadság jegyében minden oktató kisebb-nagyobb mértékben másról beszél az órákon. Én magam sem vagyok képes két azonos órát tartani (ezt élvezem többek között a tanításban), tehát még az azonos témájú óráim sem teljesen egyformák. Ez persze azzal jár, hogy a különböző oktatók órái nem csereszabatosak. Ha egy hallgató mulaszt egy órát, akkor nem biztos, hogy az azonos héten −
horribile dictu bármikor máskor − be tudja azt pótolni egy másik oktatónál.
Az órák elmulasztása, na az is egy faramuci dolog. A
TVSZ gyakorlatok esetében kötelezővé teszi a részvételt, és úgy rendelkezik, hogy nem kap félévi aláírást az, aki az órák 25%-ánál többet mulasztott. A pótlási lehetőség biztosítását ugyanakkor előírja, de a pótlás módját már nem határozza meg. Ez egy teljességgel
értelmetlen, fafejű rendelkezés, ami abból a súlyos tévedésből származik, hogy az egyetem úgy véli, a cél az, hogy a hallgatók eleget tegyenek az előírt követelményeknek. Véleményem szerint
az órára járás a tudás megszerzésének egy lehetséges, de nem elengedhetetlen
módja. Természetesen ennek a kérdésnek a megítélésében sem vagyunk mi oktatók egységesek, így ez tovább fokozza azt a "rizikófaktort", hogy melyik hallgatót melyik oktató karmai közé veti a sors. Én magam − finoman fogalmazva − a hallgatók tudomására hozom, hogy ha eleget tesznek annak a kérésemnek, hogy ne dumáljanak hangosan egymással az óráimon, akkor
nem vizsgálom a jelenlévők és a jelenléti íven szereplő aláírások száma közötti összefüggés lineáris voltát. Ha most azt hiszed, ó,
Benevole Lector, hogy ezek után nincs is senkinek problémája a hiányzások számát illetően, hát súlyosan tévedsz. Volt pl. egy csoportom (remélem, helyénvaló a múltidő használata, és szeptembertől már nem büntet velük tovább az I-ten), amelyik többszöri kérésem ellenére sem volt képes civilizált módon viselkedni. Már az előző órám vége alatt ordítozva tivornyáztak a terem előtt a folyosón, aztán az óráját befejező csoport távozását meg sem várva azonnal rázúdultak a teremre, s a szünet hátralévő részében is hangosan dáridóztak. Az órát ezután "csak" hangosan végigdumálták. Legjobban az tetszett, hogy többször is előfordult, hogy saját csoporttársaik is megpróbálták a renitenseket csendre bírni, mondanom sem kell, minden eredmény nélkül. Természetesen az egy cseppet sem zavarta őket, hogy az órák végén valóban összevetettem a megjelentek és az aláírások számát, így aztán esélyük sem volt arra, hogy egymás nevében aláírják a jelenléti ívet, vagy korábban elmenjenek az óráról. Szerencsémre ez a csoport mégiscsak egyedülálló volt a maga nemében. Szerfelett meglepőnek tartottam ugyanakkor azt, hogy a szilenciumra vonatkozó kérésemet respektálni képes csoportjaim közül több is volt, amelyik − bár megtehette volna, − mégsem élt a felkínált lehetőséggel. Kollektív szellem: zéró. Azért csodálkozom ezen, mert vén medveként is igen jól emlékszem még saját egyetemi éveimre, amikor hasonló helyzetben legfeljebb olyan probléma adódott, hogy egy-egy távollévő kolléga nevében többen, akár hárman-négyen is aláírtak. Megvallom, ez az új mentalitás igen távol áll tőlem. A végeredmény számokba öntve: 179 hallgatóm közül négyen voltak, akiknek a hiányzások számára tekintettel kellett megtagadnom a félévi aláírást. Közülük kettőnek mindössze egyetlen alkalmat kellett volna pótolniuk a vizsgaidőszak első két hetében, mégsem éltek az e célra biztosított két lehetőség egyikével sem.
Minthogy − mint fentebb már említettem, − megszűnt az oktató-kollégák közötti egység, egymagam vizsgáztattam az összes hallgatómat. A 162 vizsgázó átlaga végül 3,2 lett, négyen (2,5%) vannak, akik
többszöri nekifutásra sem vették sikeresen az akadályt, és elégtelennel zárták a félévet; jelest harmincan (18,5%) kaptak. Hatvan (37%) hallgatónak adtam eggyel jobb jegyet, mint amit az elért vizsgaeredmény alapján érdemeltek volna. Ezek a csupasz számok.
A nem mellékes további információk a következők:
- A hallgatók a vizsgaidőszak kezdete előtt kézhez kapták az összes tesztkérdést a válaszlehetőségekkel együtt.
- Megkapták az összes gyakorlati feladatot is, valamint azok kidolgozott megoldását is.
- Nem hivatalos információként elterjesztettem, melyek azok a feladatok, amelyek ugyan szerepelnek a listán, de nem fognak szerepelni a vizsgán.
- A vizsgaidőszak kezdete előtt egy konzultációt is tartottam a feladatok megoldásából. (Erre öten jöttek el.)
- A feladatok megoldására szánt időt minden vizsgán 10-15 perccel meghosszabbítottam.
- A javítóvizsgát tevők a sors szeszélye folytán "véletlenül" pontosan ugyanazt a feladatot kapták, mint előző alkalommal. Nekik a normál "munkaidőhöz" képest további 20-25 percet biztosítottam.
Úgy gondolom, ilyen körülmények között lényegesen jobb eredményeknek kellett volna születniük. Amikor egy alkalommal elmeséltem egyetemista fiamnak, mekkora hangsúlyt fektetek arra, hogy minden lehetőséget megadjak a hallgatóimnak arra, hogy sikeresen vizsgázzanak, azt mondta, hogy
nem vagyok normális. Véleménye szerint a hallgatók kénytelen-kelletlen hozzá vannak szokva ahhoz, hogy az ő szempontjaik az utolsók, azokra gyakorlatilag szinte senki és semmi nincs tekintettel. Így aztán ne csodálkozzak azon, hogy hozzáállásomat nem fogják értékelni, valószínűleg egyáltalán nem fogják észrevenni. A tájékoztatókat a hallgatók nem olvassák el, és fel sem tűnik nekik, ha olyasmit kínálnak nekik, ami elüt a megszokottól…
Nos, lehet, hogy ez valóban így van. Szomorú. Egy dolog azonban bizonyos: én a jövőben is
minden erőmmel azon leszek, hogy aki akar, az profitáljon valamit az órákon eltöltött idő alatt, és minél jobb eredménnyel vizsgázhasson. Ugyanakkor a legkisebb rossz érzés nélkül fogom beírni az elégtelent azoknak, akik az általam biztosított a lehetőségekkel nem élnek, és nem ütik meg az amúgy sem túlságosan magas minimum szintet.
Minthogy nem szenvedek óraszám hiányban, így pusztán a kíváncsiság vitt rá arra, hogy összeállítsam egy választható tantárgyhoz programját. Egyfelől kihívásnak tekintettem a feladatot, másfelől szerfelett motivált az a lehetőség, hogy a tematikától a számonkérés módjáig mindent magam határozhatok meg. (Ha nincs más, marad az önkielégítés…) Így aztán nem kell alkalmazkodnom mások előírásaihoz. A nagy tekintetű Kari Tanács elfogadta a tervezetemet, így az új tantárgy hivatalosan is megszületett. A kálvária csak ezt követően kezdődött. Mi sem bizonyítja jobban balgaságomat, mint hogy még egy év elteltével is képes voltam meglepődni a dolgok működésén. Naivitásomnak köszönhetően nem sokon múlott, hogy tantárgyi programom nem halva született csecsemőként látta meg a napvilágot… Hogy mi történt?
Először: semmiféle hivatalos értesítést nem kaptam arról, hogy a beadott tantárgyi programot elfogadták. Többszöri érdeklődésemre egy kollégám írt egy nem hivatalos levelet, amiben örömmel tájékoztatott a tárgy elfogadásáról, ami − bár nem állt ott a levélben − hallomás alapján jutott az ő tudomására. Azt gondoltam, innen kezdve minden megy majd a maga útján, és minden szükséges adminisztratív lépést megtesznek azok, akiknek ez feladata. Megjegyzem, a tantárgyi program elfogadására a tantárgyak meghirdetésére előírt határidőt követően került sor, tehát a törvény betűje alapján az őszi szemeszterben nem is tudtam volna meghirdetni az új tantárgyat. A fakultáson ugyanakkor akkora a kredithiány, hogy kollégáim azt mondták, senki nem fogja rajtam ezt a határidő túllépést számon kérni.
Másodszor: A számítógépes tanulmányi rendszerben tantárgyat meghirdetni csak a rendszergazdák tudnak, tehát ez nem annak joga és kötelessége, aki a tantárgy felelőse. (Más szavakkal: még ha akarnám, akkor sem tudnám elvégezni ezt a feladatot.) Ahhoz, hogy egy tantárgy meg legyen hirdetve, jó pár adatot kell megadni, így az erre jogosultnak feltétlenül egyeztetnie kell a tantárgyfelelőssel. Annak ellenére, hogy én magam semmit nem tudtam volna tenni a dolgok előre vitele érdekében, kollégám tanácsára írtam egy levelet az adminisztrátor jogkörrel rendelkezőknek (ők amúgy a közvetlen kollégáim). Ebben tájékoztattam őket a tantárgyi program elfogadásáról, és a segítségüket kértem a tennivalók elvégzését illetően. Ha azt gondolod, ó,
Benevole Lector, hogy ennek hatására bármi is történt, hát ugyanúgy tévedsz, ahogy én tévedtem. Az idő csak telt-múlt, és eljött a hallgatók számára a tantárgyak felvételének végső határideje. (Azt ne tessék tőlem kérdezni, hogy ez miért az előző szemeszter végén, és nem a következő szemeszter elején van, amikor amúgy is van egy nulladik, ú.n. regisztrációs hét.)
Hamleti dilemma előtt álltam: meghirdetni vagy nem meghirdetni? Tanácstalan voltam. Nekem egy szempontom volt: nem hirdetek meg időpontot addig, amíg nem tudom a végleges órarendemet. Márpedig arra még nem volt példa, hogy ez a kérdés nem az utolsó percben, közvetlenül az oktatás kezdete előtt dőljön el. Utánajárva a részleteknek megtudtam, hogy a számítógépes tanulmányi rendszerben egy tantárgy meghirdetésekor nem kötelező az órák időpontjának meghatározása. Kollégáim tanácsát is kikértem, de sokkal előrébb ezzel sem jutottam, véleményük megoszlott a kérdésben. Egyikük azt tanácsolta, hogy hirdessem meg a tárgyat időpont nélkül, másikuk azt mondta, ő nem tenne ilyet... Végül a meghirdetés mellett döntöttem, miután felmértem: az az állapot, hogy hamarabb ismerjem az órarendemet, mint hogy lejár a hallgatók jelentkezési határideje, soha nem fog előállni. A szóba jövő napokat és időpontot a megjegyzés mezőben tüntettük fel. Sokkal nagyobb bennem a kíváncsiság aziránt, hogy milyen az, amikor az ember maga állítja össze a tematikát és maga határozza meg a követelményrendszert, mintsem úgy döntsek, hogy egy olyan jóváhagyott tantárgyi program szülőatyja legyek, amelyik SOHA nem lesz meghirdetve.
Negyedszer: A tantárgyi programot − egy kollégám alapötlete nyomán − úgy dolgoztam ki, hogy a hallgatóknak a félév során két zárthelyi dolgozat megírásától eltekintve semmi egyéb tennivalójuk nincsen, mint az órákon aktívan részt venni. A célom az volt ezzel, hogy megpróbáljam elérni: ne a kreditvadászok, hanem olyan hallgatók jelentkezzenek a kurzusra, akiket a téma valóban érdekel. A tantárgyi program a tematikán túl a követelményrendszer leírását tartalmazza. Nos, a tantárgy meghirdetéséig nem sikerült ezt a szokásos helyen közzétenni, sőt, maga a tantárgy egyáltalán nem szerepelt a választható tantárgyak listájában. Mint utóbb megtudtam, ennek az volt az oka, hogy az a kollégám, akinek ez feladata, nem kapott hivatalos értesítést a tantárgy elfogadásáról, és nem kapott hivatalos felkérést e feladat elvégzésére. Ennek ellenére a hallgatók valahogy le tudják kérdezni a felvehető tárgyakat, így másfél nap alatt az összes meghirdetett helyet betöltötték. Ez azt jelenti, hogy van 28 hallgatóm, aki úgy vette fel a tantárgyat, hogy nem tudta, milyen időpontban és miről fog hallani, milyen követelményeknek kell majd megfelelnie. Hát így sikerült célkitűzéseim megvalósítása. Nem hiába mondják: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Bejegyzések
