Fura, de igen kellemes élményben volt tegnap este részem. Beszélgettem. Fura volt, mert nagyon régen nem éltem már át ilyet. Kellemes nosztalgiával emlékeztem vissza azokra az időkre - leginkább húszas éveim első felére -, amikor szinte mindennaposak voltak az ehhez hasonló diskurzusok az életemben. Nem kellett háttérzene, nem játszottunk, nem ittunk, nem volt szükség semmi egyéb pótcselekvésre. CSAK beszélgettünk. Külön fokozta a visszaemlékezés örömét, hogy a kellemes eseményre olyas valakinek a társaságában került sor, aki egykor ugyanígy aktív részese volt ezeknek a kellemes eseményeknek. Persze minden jóban van valami rossz: a kellemes társalgás nyomán még fokozottabban kellett ráébrednem arra a szomorú tényre, mennyire nem része már az ilyen program az életemnek.
Nem állítom, hogy más közegekben nincs lehetőségem másokkal szót váltani, mégis, az valahogy más. Családi környezetben a menetrend a szokásos: ha anyám jelen van, akkor még én sem jutok szóhoz mellette. Ilyenkor évről évre hallgatjuk jámboran ugyanazokat a - sokszor teljesen jelentéktelen történeteket - sokszor a thrillerekre jellemző izgalomig fokozva előadásában. Ha nincs jelen, akkor pedig sokszor nincs egyéb téma napirenden, mint hogy én mit csinálok/csináltam rosszul, és gyakorta vagyok olyan kéretlen tanácsokkal ellátva, amiket ha nem követek, - márpedig nem követek! -, akkor akár meg is tud romlani a nyájas együttlét.
Az angeheiratet famíliában egy árnyalattal - de nem többel! - jobb a helyzet. Ott néha mások is kapnak szót. Ezzel a lehetőséggel egyedül gyermekem nem él, aki kizárólag akkor nyilvánul meg, ha kérdést intéznek hozzá. Mindennek az okát ugyanakkor a kapcsolatunk lazább voltában vélem rejleni. Abban a közegben mindenki "viselkedik", senki nem érzi annyira otthonosan magát, hogy saját, leplezetlen énjét hozza...
Az énekkarban és a munkahelyen elsősorban a fokozott mértékű összezártságból adódik, hogy szót váltunk egymással, de e két hely egyike sem jelent számomra olyan társaságot, amelyikkel szívesen tölteném önszántamból együtt a beszélgetés kedvéért az időmet. E két helyen a dialógusok meglehetősen felszínesek, bizonyos témák (pl. politika) napjaink általános gyakorlatának megfelelően egyáltalán nem is kerülnek szóba. Annál a nagyon csekély számú dalostársamnál, akinél kísérletet tettem az együtt éneklés kereteit átlépni, szokás szerint pofára estem, így hát nem csoda, hogy visszatértem a jól megszokott kerékvágásba, legalábbis e tekintetben.
Nos, ezért volt az, hogy tegnap annyira jólesett a többórás beszélgetés. Kár, hogy oly ritkán kerül csak sor ilyenre. Ha nem lenne ennyire gyér kapcsolatunk intenzitása, ha csak a tegnapi fílinget, a hajlandóságot venném tekintetbe, már-már úgy érezném magam, mint akinek annak ellenére van egy barátja, hogy mindig megmondja, amit gondol.
Nem állítom, hogy más közegekben nincs lehetőségem másokkal szót váltani, mégis, az valahogy más. Családi környezetben a menetrend a szokásos: ha anyám jelen van, akkor még én sem jutok szóhoz mellette. Ilyenkor évről évre hallgatjuk jámboran ugyanazokat a - sokszor teljesen jelentéktelen történeteket - sokszor a thrillerekre jellemző izgalomig fokozva előadásában. Ha nincs jelen, akkor pedig sokszor nincs egyéb téma napirenden, mint hogy én mit csinálok/csináltam rosszul, és gyakorta vagyok olyan kéretlen tanácsokkal ellátva, amiket ha nem követek, - márpedig nem követek! -, akkor akár meg is tud romlani a nyájas együttlét.
Az angeheiratet famíliában egy árnyalattal - de nem többel! - jobb a helyzet. Ott néha mások is kapnak szót. Ezzel a lehetőséggel egyedül gyermekem nem él, aki kizárólag akkor nyilvánul meg, ha kérdést intéznek hozzá. Mindennek az okát ugyanakkor a kapcsolatunk lazább voltában vélem rejleni. Abban a közegben mindenki "viselkedik", senki nem érzi annyira otthonosan magát, hogy saját, leplezetlen énjét hozza...
Az énekkarban és a munkahelyen elsősorban a fokozott mértékű összezártságból adódik, hogy szót váltunk egymással, de e két hely egyike sem jelent számomra olyan társaságot, amelyikkel szívesen tölteném önszántamból együtt a beszélgetés kedvéért az időmet. E két helyen a dialógusok meglehetősen felszínesek, bizonyos témák (pl. politika) napjaink általános gyakorlatának megfelelően egyáltalán nem is kerülnek szóba. Annál a nagyon csekély számú dalostársamnál, akinél kísérletet tettem az együtt éneklés kereteit átlépni, szokás szerint pofára estem, így hát nem csoda, hogy visszatértem a jól megszokott kerékvágásba, legalábbis e tekintetben.
Nos, ezért volt az, hogy tegnap annyira jólesett a többórás beszélgetés. Kár, hogy oly ritkán kerül csak sor ilyenre. Ha nem lenne ennyire gyér kapcsolatunk intenzitása, ha csak a tegnapi fílinget, a hajlandóságot venném tekintetbe, már-már úgy érezném magam, mint akinek annak ellenére van egy barátja, hogy mindig megmondja, amit gondol.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése