BUÉK 2009!

Ifjú koromban talán így viselkedtem és néztem volna ki egy átmulatott szilveszter éjszaka után. Ez már rég a múlté. Betegségem okán nem iszom alkoholt, legfeljebb egy-egy korsó sört engedek le olykor. Barátok és társaság híján bulizni sem járok. Már régóta aszerint az elhatározásom szerint élek, hogy csak olyan társaságba megyek, ahol jellemzően játszani vagy beszélgetni lehet. E tekintetben a szilveszter sem kivétel. A mostani évfordulón még olyan dilemmám sem volt, vajon mennyire barátságtalan gesztus visszautasítani egy olyan meghívást, ami egy hagyományos, zenés-italozós-mulatós buliba szól, és aminek elfogadásához ennek okán semmi kedvem. Senki nem hívott sehova. Félreértés ne essék, ez nem panasz, ez puszta ténymegállapítás. Egyetlen ismerősöm nem volt, aki akár csak megkérdezte volna, mit csinálok szilveszterkor. Elgondolkoztam ezen, és ismét levontam a konzekvenciákat.

A szokásos telefonokat még kora este elintéztem, mindig így csinálom, mert semmi garancia arra, hogy ébren talál az éjfél. Egy ideig kapcsolgattam a tv-adók között, elborzadva a gyér műsorkínálaton, majd elunva azt is, belőttem magam (gy. k.: inzulin) és nyugovóra tértem még éjfél előtt. Az éjféli petárdázás kissé felriasztott, de hamar abbamaradt az is, így semmi akadálya nem volt, hogy folytassam a többitől számomra semmiben nem különböző éjszakai pihenést.
Többször felidéztem már gyermekkori emlékeimet a szilvesztert illetően. A nagykörúton, ahová gyermekszobám ablaka nézett, 20-30 méterenként követték egymást az álarc és trombita árusok. A trombitálás már közvetlenül Karácsony után elkezdődött, még ha szórványosan is. 30-án már-már zavarónak volt mondható az állandó tülkölés, de 31-e éjszakája úgy éjjel kettőig szinte elviselhetetlen volt. Igaz, ezek még azok a hagyományos karton trombiták voltak a kis gyér sípjukkal, de ezekből annyi volt, hogy óriási volt a kakofónia. Éjfélkor még kis gyermekekkel is az utcára tódultak sokan, és felhőtlenül boldognak tűnve köszöntötték az új esztendő beköszöntét az emberek. Az utóbbi években többször megfigyeltem, hogy trombitálás gyakorlatilag egyáltalán nincs szilveszter éjszakája előtt, és akkor is csak azok a rettenetes műanyag kürtök szólnak, amelyek elődjüket sokszorosan túlszárnyalják a zajkeltés tekintetében. Vajon ennyivel erősebb lett a gonosz, akit el akarnak űzni az emberek? Viszonylagos újdonság az immáron legális petárdázás. Idióták kedves szórakozása, midőn szilveszter éjszaka az úton közlekedő autók, horribile dictu, gyalogosok elé hajigálnak petárdákat. Vessenek a mókusok elé, de a legkisebb együttérzéssel nem viseltettem soha a petárdázás kéz- és szemsérült áldozatai iránt. Az éjféli tűzijátékot pedig legalább annyira képmutatónak, okafogyottnak, hivalkodónak érzem, mint gusztus huszadikán. Cseppet sem szórakoztat. Mennyivel szebben kezdődne az év, ha a puffogtatásra szánt összeget máris felajánlanánk a rászorulóknak.

Reggel a munkaszüneti napokon szokásos időben, fél hét körül keltem. Egy gyorsmérleget azért csináltam az eltelt esztendőről. Az eltelt év legnagyobb pozitívuma, hogy munkát találtam, legnagyobb negatívuma az a magánéleti kudarc, amit így épp egy év elteltével még mindig nem hevertem ki, és sajnos úgy tűnik, belátható időn belül nem is fogok kiheverni.

Újévi fogadalom? - Soha!
2009-es elvárások? - Túlélni. Vagy még azt se. Minek?

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!