A nirvána még messze van

Elöljáróban
Munkáltatóm a korábbiakban sajnálatát és enyhe rosszallását fejezte ki azért, amiért nincsen egyetemi végzettségem, csak főiskolai. Arról már nem is beszélek, mi mindentől esem el azért, amiért nincsen tudományos minősítésem! 


Ma délelőtt bő három órát töltöttem munkahelyemen az alábbi − pironkodva látom be, minimum kisdoktorit igénylő − tevékenységgel:
A számítógépes (webes!) adatbázisból az előírások értelmében ki kellett nyomtatnom néhány dokumentumot, egész pontosan 169 oldalt. A nyomtatási folyamat hihetetlenül egyszerű: az adatbázisban kiválasztom a megfelelő parancsot (x dokumentum nyomtatása), mire a jól ismert ablakban választhatok a megnyitás és mentés közül. A megnyitást választom, és már csak idő kérdése, hogy az adott pdf dokumentum megnyíljon. Innen kezdve már csak egy-két kattintás, és a nyomtató máris zümmögni kezd. (Minthogy − mint arról legutóbb írtam − nincs lehetőségem a gépre szoftvert telepíteni, így arra sincs lehetőségem, hogy a böszme Acrobat Reader helyett másik programot használjak. Sebaj, a munkaidőbe végtére is belefér az a kis várakozás… Különben is, hova az a nagy rohanás?) Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de az a hatalmas kóved ért, hogy a beállításaim eltérnek más földi halandókétól, így nekem nem teszi fel a webes alkalmazás azt a kérdést, hogy milyen sablon használatával szeretném a nyomtatást elvégezni, így a munkamenet egyszerűbbnek tűnik. A látszat persze ismét csal. (Ez a fránya látszat már csak ilyen…) Ellensúly gyanánt viszont olyan nyomtatvány lát napvilágot, amin a leglényegesebb adatok csak részben látszanak: pl. lemarad az egyedi azonosítók vége, valamint nem látszik a dátum utolsó karaktere. Jelen dokumentum esetében ennek az apróságnak az a következménye, hogy teljességgel használhatatlan, és a hallatlanul komoly munkám még azt a csekély értelmét is elveszítette (pedig amúgy sem volt neki sok).
Így aztán következett a második fázis: minthogy előzőleg a megnyitás, nem pedig a letöltés opciót választottam (ó, én balga), újra le kellett töltenem és meg kellett nyitnom az összes dokumentumot, hogy beazonosíthassam és a nyomtatványra kézzel rávezethessem a dátum hiányzó részét, a napot.
Ezután már csekélység volt csupán a harmadik fázis: a kinyomtatott 169 oldal közül - mint személyesen érintett - 83 oldalt alá kellett írnom. Az adatbázisba az engem érintő adatokat csak én jegyezhettem be, és ennek természetesen nyoma is van. A nyomtatást bárki elvégezheti. A dokumentált események olyikánál jelen sem voltam, a bejegyzett adatok pedig csak részben alapulnak az én munkámon. Hogy az aláírásommal voltaképp mit is hitelesítek, arról sejtésem sincsen.


Reszketve (a Parkinson-kór előjelei?) várom, hogy a Peter-elv prognózisa végre az én életemben is bekövetkezzen, és alkalmatlanná és/vagy méltatlanná váljak az ilyen feladatokra.

Nihil novi sub sole

Egyszer már eljutottam mérgemben odáig, hogy billentyűzetet ragadjak, és írjak arról a szerfelett bosszantó helyzetről, ami a számítástechnika területén ténykedő, magukat hozzáértőnek vélő emberek ténykedésének következtében áll elő. Akkoriban arról írtam, hogy személyes tapasztalatom alapján inkább tekintem fekete mágiának amit űznek, semmint komoly szakmai munkának. Nos, tisztelettel jelentem, a helyzet jottányit sem változott. Ez alkalommal a munkahelyi körülmények késztetnek az írásra.
Nem hiszem, hogy − immáron jócskán belépve a harmadik évezredbe −, olyan nagy és teljesíthetetlen elvárás lenne, hogy a számítógépet első sorban munkaeszközként használók keze alá olyan eszköz kerüljön, ami segíti, nem pedig hátráltatja a munkát. Nos, esetemben ennek az igénynek még csak megközelítőleg sem felelnek meg a körülmények.
Azt már megszoktam, hogy a munkahelyemre beérve az első mozdulat, hogy bekapcsolom a gépet. Csak ezt követően veszem le a kabátomat. Keverek egy italt (ne tessék rosszra gondolni: cukormentes üdítőről, nem pedig alkoholos koktélról van szó), olvasgatok egy kevés szakirodalmat, rendezem a gondolataimat. A bekapcsolástól számítva megközelítőleg 5-10 percet vesz igénybe, mire a gép felállni látszik, de a látszat sajnos csal. Mire valójában lezajlik minden ördögidézés, amit a bekapcsolás vált ki, közel 40 perc telik el. Ekkor áll elő az az állapot, hogy egy Excel fájl megnyitása már nem igényel több momt két percet, egy oldal betöltése a böngészőbe nem igényel közel egy percet. Ennek a "csekély" időmennyiségnek az eltelése persze mit sem segít azon a problémán, hogy a géphez csatlakoztatott 7 portos USB HUB napjában többször lehal, ily módon az onnan közvetlenül megnyitott fájlokat csak további tortúra után lehet menteni. Többször fordult már elő, hogy inkább felmentem a tanterembe, minthogy a hallgatói gépek szinte a legjobbak az egész épületben. (Azt hiszem jobb gépe csak a hivatásos ámítástechnikusoknak van…)
Az adminisztráció, az órákra való felkészülésem, az újdonságok keresése, megismerése − ami munkaköri kötelességem amúgy − szintén nem egyszerű feladat. A munkaidő elvileg nem rugalmas, tehát legfeljebb a gyakorlatban van arra lehetőségem, hogy otthon végezzem el az óraadáson kívüli feladatokat. Ráadásul (és ilyet korábban még egyik munkahelyemen sem tapasztaltam) ugyanolyan felhasználói jogokkal rendelkezem, mint bármelyik mezei oktató, így semmilyen szoftvert, de még egy eszköz meghajtót sem tudok a gépre feltelepíteni. Azt is csak a véletlennek köszönhetem, hogy a gépen − ami egyébként nem az én gépem, hanem hármunké közösen, csak az én asztalomon áll, és valóban én használom a legtöbbet −, hogy egyáltalán az a programverzió van rajta, amit tanítanom kell. A belépésemkor fennálló állapot szerint ez nem így volt.
Megoldás persze számos van. Az egyik kollégám például a saját notebookját használja. Ott aztán ő a rendszergazda, azt telepít, amit akar. A másik kollégám pedig az egyik oktatótermet használja iroda gyanánt, de ő ezt könnyen megteheti, ott ugyanis szinte csak neki vannak órái. Nekem is volnának persze lehetőségeim: én is használhatnám a saját notebookomat, ha nem gondolnám komolyan, hogy a munkavégzéshez szükséges eszközöket a munkáltatónak kell biztosítania. Mehetnék minden alkalommal az rendszergazdai joggal rendelkező kollégákhoz, amikor telepíteni szeretnék valamit, és várhatom a döntésüket, hogy nekem "olyan" lehet-e vagy sem, és kedvező megítélés esetén várhatom az időpontot, ami alkalmas számukra a munka elvégzésére. Megvallom, inkább nem élek ezzel a lehetőséggel.
Csináltam egy weboldalt is, ahol lehetőségem nyílt a munkám kapcsán szükséges tájékoztató anyagok és hirdetmények közzétételére. Erre azért volt szükség, mert a munkáltatóm nem biztosít olyan webes felületet, amihez én és csakis én férek hozzá szerkesztőként. Nos, az egyetlen érdemi reagálás minderre a munkáltató részéről az a felszólítás volt, hogy távolítsam el róla a munkáltató emblémáját, minthogy az általam készített oldal nem hivatalos fórum, és az emblémát csak a munkáltató külön engedélyével lehet szerepeltetni. A felszólítást nem nekem címezték, hanem megizenték nekem. A kérésnek természetesen haladéktalanul eleget tettem. Olyan mértékig eleget tettem, hogy az egész oldalt bezártam. Nem vagyok sértődékeny, egészen más megfontolásokból ugyan, de ilyen kérdésekben igenis adok a formaságokra.

A különbség csak annyi, hogy nekem még egy ilyen kuckóm sincs... :(

Rosszul viselem (mindig is rosszul viseltem), ha a körülmények alakítják az életemet, nem pedig én alakítom a körülményeket. A munkahelyemen fennálló helyzet a hatékony munkavégzés rovására megy, ráadásul ez rajtam kívül az ég világon senkit nem izgat. Rengeteg idő vész kárba, és bármennyire szeretném, sajnos nem mindig sikerül megőriznem a nyugalmamat. Csak remélni tudom, hogy amikor percekig állnak mellettem arra várva, hogy elvégezzem az aktuális adminisztratív teendőmet, akkor látják, hogy nem jókedvemben malmozok, hanem a homokórával birkózom. Mégis, ilyenkor nekem ég a bőr a pofámról, és én kérek elnézést…

Tisztában vagyok azzal, hogy az önmotiváció az egyik lehetséges eszköz, ami segít az emberen, ha csökken a munkakedve. De vajon mi a teendő olyankor, amikor a munkáltató az önmotivációt is tűzzel-vassal irtja? Ha e sorok olvasói közül tudja valaki, hogyan lehet elérni, hogy a munkáltató hagyja dolgozni azt a munkavállalót, aki dolgozni szeretne, ne pedig a lelkesedését törje le, és vegye el minden kedvét attól, hogy a minimumnál többet tegyen önként és jó érzéssel, annak előre is megköszönöm, ha megosztja velem a nagy titkot.

Az Ötök

Ez az írás nem az orosz, de még csak nem is a Cambridge-i Ötökről szól. A következőkben az én ötjeimről lesz szó: arról az öt emberről, aki maradandó hatással volt az életemre, amit ezúton is köszönök nekik.

1. Anyai nagybátyám: Fodor György
   "Bácsikám", ahogy szólítottam. Nagyra becsültem, felnéztem rá, adtam a véleményére. Csodáltam sokszínűségét, az volt a benyomásom, mindenhez ért. Szerettem fanyar humorát, sok ragad belőle rám. Nagyon sokat tanultam tőle, bár a matematika nem tartozott ezen dolgok közé, bármilyen kitartással is próbálkozott, hogy beavasson a rejtelmeibe. Azt a kevés tervszerűséget, ami a hétköznapjaimat jellemzi, szintén tőle lestem el. Neki köszönhetem a kártyajátékok iránti érdeklődésemet, ő tanított meg ultizni és bridzselni is, hogy a számos egyéb kártyajátékot ne is említsem. Amióta elment, bizony senki nincs, aki a maga mögött hagyott űrt betöltené. Hiányzik.
   
   
   
   1929-2009
   
   
2. Első szerelmem: Székely Eszter
   Igazi kamaszkori szerelem volt, az első csókkal, civódásokkal, összeveszésekkel, békülésekkel. Az erős szülői kontroll − ami akkoriban igen jellemző volt − sajnos nem volt jó hatással ránk, problémáink egy része kifejezetten ebből származott. Szakításunk után évekig nem tértem magamhoz. Azóta is minden nőben őt kerestem, őt szerettem volna viszontlátni. Neki köszönhetem, hogy már a kezdet kezdetén olyan magasra került a léc, amit önerőből (kompromisszumok nélkül) nagyon kevesen vittek át. Természetesen nem a szexualitásról, hanem az intellektusról van szó. Úgy vélem, épp ez a nagyfokú elvárás lett az alapja annak, hogy a párkapcsolataim tekintetében ínyenc lettem (ellentétben a gasztronómiai szokásaimmal, mely tekintetben inkább mennyiségi fogyasztó vagyok).
   
   
   Fenti sorok közzététele az érintett személy hozzájárulásával történt.
   
   
   
   
   "Most jó, te nem is tudod, milyen jó,
   Hogy nincs, ki hozzád hasonló,
   S így gondtalanul egyedül élek."
   
   
   
3. Gimnáziumi énektanárom: Ugrin Gábor
   
   Neki köszönhetem a kórusmozgalom iránti érdeklődésemet. Ha ő nincs, nincs az a több mint 35 év sem, amit kórusénekléssel töltöttem. Azt mondják, Ugrin tanár urat valaki vagy ki nem állja, vagy rajong érte. Nos, én a gimnázium kezdetén az első, a végén már az utóbbi csoportba tartoztam. 1979-80-ban kapcsolatunk messze meghaladta egy jó tanár-diák kapcsolat kereteit. Leszerelésem után kapcsolatunk − általam mind a mai napig ismeretlen okból − teljességgel megszakadt. Azóta egy szó nem sok, annyit nem beszéltünk egymással, holott légvonalban több tíz éve csupán 15 méterre élünk egymástól.
   

   

   1932-

4. Nagybetűs Szerelmem
   
   
   
   A fenti szöveg egyes részeinek publikálásához az érintett személy nem járult hozzá.
   
   
   
   
   "Hogyan tudnék élni nélküled,
   Hisz rólad szól az élet.
   És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem."
   
   
5. Karnagyom: Hollerung Gábor
   Ugrin tanár úr csak megalapozta a kórusmozgalom iránti rajongásomat, de az igazi kiteljesedést Hollerung Gábor keze alatt értem meg.
   Hihetetlen mennyiségű élményt köszönhetek neki. Ezek közül íme néhány:

Végigénekeltem az oratóriumirodalom színe javát (több mint 60 műről van szó!!!). A koncertek közül jó néhány katartikus élményt is jelentett persze.

Énekel az ország (MŰPA, 2007 május)

Nem csak láttam a Sydney Operaházat, de énekeltem is benne!

A Megérthető zene bérletsorozat keretei között, és persze az énekkari próbák során sokat tanultam a zenéről. Számos általam ismeretlen művel (mint pl. Dvořak: 8. szimfónia, Csajkovszkíj 3. szimfónia, Holst: Planéták, Walton: Belshazar, Petrovics: Lysistrate).neki köszönhetően találkoztam először.





Mintegy 20 éven át szervezőként működtem közre nemzetközi kórusversenyek lebonyolításában.

Szervezőként dolgozom a Zempléni Fesztiválon.

A számtalan fenti élményen túl még egy dologban volt a Mesternek maradandó hatása. Az ember a végsőkig álljon ki az elvei, az igaza mellett. Ha nem is az ő hatására alakult ki bennem ez a meggyőződés, de az, hogy tőle is ugyanezt hallottam, megerősített engem saját hitemben. (Az persze más kérdés, hogy a saját lelki nyugalmamon kívül semmi más előnyöm nem származott még ebből a felfogásból, hátrányom annál több.)

Újévi fohász

Édes jó I-tenem,

semmi mást nem kérek Tőled 2011-re,

mint egy nagy kövér bankszámlát és egy sovány testet.

Ja, és még valami... Kérlek, ne keverd össze ezt a két dolgot, mint ahogy tavaly tetted...

A férfi agy és a női agy