Az Ötök

Ez az írás nem az orosz, de még csak nem is a Cambridge-i Ötökről szól. A következőkben az én ötjeimről lesz szó: arról az öt emberről, aki maradandó hatással volt az életemre, amit ezúton is köszönök nekik.

1. Anyai nagybátyám: Fodor György
   "Bácsikám", ahogy szólítottam. Nagyra becsültem, felnéztem rá, adtam a véleményére. Csodáltam sokszínűségét, az volt a benyomásom, mindenhez ért. Szerettem fanyar humorát, sok ragad belőle rám. Nagyon sokat tanultam tőle, bár a matematika nem tartozott ezen dolgok közé, bármilyen kitartással is próbálkozott, hogy beavasson a rejtelmeibe. Azt a kevés tervszerűséget, ami a hétköznapjaimat jellemzi, szintén tőle lestem el. Neki köszönhetem a kártyajátékok iránti érdeklődésemet, ő tanított meg ultizni és bridzselni is, hogy a számos egyéb kártyajátékot ne is említsem. Amióta elment, bizony senki nincs, aki a maga mögött hagyott űrt betöltené. Hiányzik.
   
   
   
   1929-2009
   
   
2. Első szerelmem: Székely Eszter
   Igazi kamaszkori szerelem volt, az első csókkal, civódásokkal, összeveszésekkel, békülésekkel. Az erős szülői kontroll − ami akkoriban igen jellemző volt − sajnos nem volt jó hatással ránk, problémáink egy része kifejezetten ebből származott. Szakításunk után évekig nem tértem magamhoz. Azóta is minden nőben őt kerestem, őt szerettem volna viszontlátni. Neki köszönhetem, hogy már a kezdet kezdetén olyan magasra került a léc, amit önerőből (kompromisszumok nélkül) nagyon kevesen vittek át. Természetesen nem a szexualitásról, hanem az intellektusról van szó. Úgy vélem, épp ez a nagyfokú elvárás lett az alapja annak, hogy a párkapcsolataim tekintetében ínyenc lettem (ellentétben a gasztronómiai szokásaimmal, mely tekintetben inkább mennyiségi fogyasztó vagyok).
   
   
   Fenti sorok közzététele az érintett személy hozzájárulásával történt.
   
   
   
   
   "Most jó, te nem is tudod, milyen jó,
   Hogy nincs, ki hozzád hasonló,
   S így gondtalanul egyedül élek."
   
   
   
3. Gimnáziumi énektanárom: Ugrin Gábor
   
   Neki köszönhetem a kórusmozgalom iránti érdeklődésemet. Ha ő nincs, nincs az a több mint 35 év sem, amit kórusénekléssel töltöttem. Azt mondják, Ugrin tanár urat valaki vagy ki nem állja, vagy rajong érte. Nos, én a gimnázium kezdetén az első, a végén már az utóbbi csoportba tartoztam. 1979-80-ban kapcsolatunk messze meghaladta egy jó tanár-diák kapcsolat kereteit. Leszerelésem után kapcsolatunk − általam mind a mai napig ismeretlen okból − teljességgel megszakadt. Azóta egy szó nem sok, annyit nem beszéltünk egymással, holott légvonalban több tíz éve csupán 15 méterre élünk egymástól.
   

   

   1932-

4. Nagybetűs Szerelmem
   
   
   
   A fenti szöveg egyes részeinek publikálásához az érintett személy nem járult hozzá.
   
   
   
   
   "Hogyan tudnék élni nélküled,
   Hisz rólad szól az élet.
   És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem."
   
   
5. Karnagyom: Hollerung Gábor
   Ugrin tanár úr csak megalapozta a kórusmozgalom iránti rajongásomat, de az igazi kiteljesedést Hollerung Gábor keze alatt értem meg.
   Hihetetlen mennyiségű élményt köszönhetek neki. Ezek közül íme néhány:

Végigénekeltem az oratóriumirodalom színe javát (több mint 60 műről van szó!!!). A koncertek közül jó néhány katartikus élményt is jelentett persze.

Énekel az ország (MŰPA, 2007 május)

Nem csak láttam a Sydney Operaházat, de énekeltem is benne!

A Megérthető zene bérletsorozat keretei között, és persze az énekkari próbák során sokat tanultam a zenéről. Számos általam ismeretlen művel (mint pl. Dvořak: 8. szimfónia, Csajkovszkíj 3. szimfónia, Holst: Planéták, Walton: Belshazar, Petrovics: Lysistrate).neki köszönhetően találkoztam először.





Mintegy 20 éven át szervezőként működtem közre nemzetközi kórusversenyek lebonyolításában.

Szervezőként dolgozom a Zempléni Fesztiválon.

A számtalan fenti élményen túl még egy dologban volt a Mesternek maradandó hatása. Az ember a végsőkig álljon ki az elvei, az igaza mellett. Ha nem is az ő hatására alakult ki bennem ez a meggyőződés, de az, hogy tőle is ugyanezt hallottam, megerősített engem saját hitemben. (Az persze más kérdés, hogy a saját lelki nyugalmamon kívül semmi más előnyöm nem származott még ebből a felfogásból, hátrányom annál több.)

Újévi fohász

Édes jó I-tenem,

semmi mást nem kérek Tőled 2011-re,

mint egy nagy kövér bankszámlát és egy sovány testet.

Ja, és még valami... Kérlek, ne keverd össze ezt a két dolgot, mint ahogy tavaly tetted...

A férfi agy és a női agy

A drog hatásai

Tényleg vicces. Csak ne jöjjön szembe!

Húsz év múlva

Ezen a címen írta meg 1845-ben id. Alexandre Dumas a Három testőr folytatását. Történetemnek persze semmi köze az övéhez (már ha egyáltalán az övé), pusztán egy újabb családi gyöngyszemet szeretnék megosztani veled, nyájas olvasóm.…

Nem titok, szüleimmel nem túlságosan intenzív a kapcsolatom. Édesapámat illetően ebben semmi újdonság nincsen, minthogy soha nem is volt igazán szoros a köztünk lévő kapocs. Édesanyámmal viszont az utóbbi pár évben egyre rosszabb a helyzet. Ritka és rövid beszélgetéseink is feszültek. Azon kevesek közé tartozik, akik egy pillanat alatt tudnak kiugrasztani a bőrömből. Ennek első sorban az az oka, hogy teljesen mások a prioritásaink:

• Őt az érdekli, hogyan mondom, amit mondok. Sokszor annyira el van foglalva ezzel, hogy az már el sem jut a tudatáig, mit is mondok valójában.
  Engem az érdekel, mit mond a másik, és − már elnézést, de nem találok találóbb kifejezést − leszarom a hogyant.
• Őt az érdekli, hogy egy történet szereplőit mi motiválja, hogy mit gondolnak. A történet maga, a tények másodlagosak.
  Engem elsősorban a tények érdekelnek, azokhoz próbálok alkalmazkodni, azok alapján, nem pedig hipotézisekre alapozva tervezem meg további lépéseimet. Amit valaki mond, azt komolyan veszem, és arra reagálok. Még ha olvasok is a sorok között, következtetéseimet semmi szín alatt nem kezelem tényként, és nem adom azokat a másik szájába.
• Ő nem kér és nem is vár el semmit. Legalábbis kifelé ez a hivatalos álláspont. Persze ha mégsem kedvére valóan történnek a dolgok, kellően indignálódott. A burkolt szemrehányás, a múlt felhánytorgatása sem marad el.
  Én ha nagyon el szeretnék érni valamit, akkor teszek is érte. Például megmondom, mit szeretnék. Nem várok arra, hogy a másik kitalálja. Ha pedig nem teszek, akkor nyilván nem is annyira fontos a dolog.

Sok ismerősöm mondja, nekem kellene lépnem, nekem kellene tennem valamit, hogyha változtatni kívánok a helyzeten. Nem vagyok ugyan teljes bizonyossággal meggyőződve arról, hogy ez így van, miként arról sem, hogy érdemes megbolygatni a status quo-t, mégis, egy gyenge pillanatomban úgy döntöttem, teszek egy apró lépést, meglátjuk jutunk-e valamire.
Az önkormányzati választás ez alkalommal új helyszínen zajlott, hozzám esett közelebb a szavazóhelyiség. Javasoltam, menjünk el együtt szavazni, és utána ebédeljünk együtt, meghívom őket. Programajánlatom az alábbi indokolással került elutasításra: "− Köszönjük a meghívást, de van nekünk mit enni."

Nos, ekkor jutott eszembe Dumas fent említett regénycíme, ekkor gondoltam arra, hogy a következő kísérletre leghamarabb húsz év múlva kerül majd sor…

Ámítástechnika, fekete mágia…

Ha egyetlen dolgot vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, az egy számítógép lenne, természetesen Internet kapcsolattal... Ha függő nem is vagyok, de tessék belátni, egy olyan egyedülálló, egyedül élő ember számára, mint én, ez az egyik legkézenkfekvőbb mód arra, hogy kommunikáljon a világgal. Leggyakoribb hétvégi elfoglaltságom, hogy internetezek, közben fél szemmel nézem a TV-t, pihentetem a lábaimat. Épp ezért vagyok oly igen nagyon feldúlva, amikor ebben akadályoztatva vagyok. Márpedig most ismét ez a helyzet.

Van nekem két számítógépem. Egy desktop, és egy notebook. Csakhogy ismét besz@rt az Internet kapcsolat, pontosabban nem kap feszültséget a router. Az, hogy egy ilyen adapter egy évet sem bír ki - volt már csere ugyanis az elmúlt egy éven belül -, az szerintem vérlázító. Tettem néhány kísérletet arra, hogy a router kiiktatásával a két gép bármelyikén közvetlen kapcsolattal érjem el az Internetet, de kellő hozzáértés hiányában próbálkozásom kudarcba fulladt, valami "nincs IP-cím" üzenetet kaptam. Feladtam. Most szomszédolok, ha másért nem, hát azért, hogy ezt az írást közzétegyem, és kiírjam magamból a mérgemet.

Az egy dolog, hogy én nem értek a számítógépekhez, hogy nem értek a Windows, a hálózat, és egyéb hasonlók beállításához. Nem ez a gond. A gond az, hogy azok a magukat szakembernek vallók sem értenek hozzá, akik amúgy még pénzt is kapnak a fekete mágiáért, amit űznek.

Az otthoni gépeim beállítását egy időben egy ismerősöm végezte. Ő abba a hozzá nem értő kategóriába tartozott, akinek megvolt a kellő bátorsága ahhoz, hogy hozzányúljon azokhoz a beállításokhoz, amikhez én nem merek. Iszonyatosan rossz hatékonysággal, hosszú-hosszú órák próbálkozásai árán végül sikerült egy működő rendszert felállítania. Volt azon DOS-Box, Virtual Box, Linux, Vista, Windows 7… A két gép látta egymást, renben volt a VNC, a VPN. Csak ámultam-bámultam. Igaz, bizonyos játékaimat nem tudta működésre bírni, de hát ne legyen az ember telhetetlen... Tényleg nagyon örültem neki. És még pénzt sem fogadott el. (Ez volt az én nagy bajom. Sokkal szívesebben fizetem meg valakinek a szakértelmét, munkáját, és utána élvezem a számítógépeim nyújtotta örömöket.) Aztán egy szép napon "felmondott" a jóasszony. Talán elunta, hogy folyton hatékonyságról, eredményorientáltságról beszéltem neki. De hát nem tudok kibújni a bőrömből. Felőlem valaki éveket is fordíthat arra, hogy a számítógépeimmel foglalkozik, ha egyszer a végeredmény nem az, hogy minden úgy működik, ahogy szeretném, akkor pusztán a ráfordított időt nem fogom tudni annyira értékelni... Ott maradtam egy majdnem kész rendszerrel, amit nem tudtam igényeim szerint használni. Szegény ember vízzel főz, és maga fekszik bele... Így én is beértem azzal, ami volt. Egészen addig, amíg el nem jött a "kék halál". A desktop gép úgy összeomlott, hogy elindítani sem lehetett. Szerencsére ott volt még a notebook, legalább internetezni tudtam, még ha egy csomó fontos fájlomhoz nem is tudtam hozzáférni.

Aztán megkértem az egyik kollégámat, aki még nem égett le nálam, ugyan rakná helyre a gépet. Addig sikerült eljutnia, hogy megmentette a dokumentumaimat, majd újratelepítette az operációs rendszert. Így már be tudtam kapcsolni a gépet, és minimális szinten ismét megkezdhettem a használatát. Persze minden korábbi csoda odalett. Mind a mai napig ez a helyzet, hiszen én magam nem tudok ennél tovább lépni. Azóta is gyakorlatilag csak a notebookot használom, ami ugyan lényegesen lassabb az asztali gépnél, de legalább működik…

A munkahelyemen sem jobb a helyzet, sőt! Olyan helyen dolgozom, ahol nap mint nap "nagytudású  ámítástechnikusok" társaságában vagyok, igen jól látom, hogy is mennek a dolgok. Sejtésük sincs a dolgokról. Próbálkoznak, próbálgatnak, amíg véletlenül el nem találják a helyes megoldást, vagy meg nem únják a dolgot, és azt nem mondják, hogy "sajnos ezt a problémát nem lehet megoldani". Közben persze áll a gép, a felhasználó nem tud dolgozni, csak szentségel, vagy tűr birka türelemmel.

A saját munkahelyi gépem is összeomolott pár hete. Újratelepítették. Személyesen a főnököm. Azóta úgy van beállítva a profilom, hogy a dokumentumaimat, képeimet nem érem el közvetlenül, egy nyamvadt fejhallgatót sem tudok csatlakoztatni, minthogy egy árva hangot nem ad ki magából a jószág. A munkámhoz használt szoftverek egy része nincs újratelepítve. A helyesírás ellenőrző ha hibát talál, minden szót nagy kezdőbetűre akar kicserélni... Hiába jeleztem a problémákat, senki nem foglalkozik velem. Akinek ez valójában a feladata lenne, meg sem próbálta, annyira nem ért hozzá. Az a kollégám pedig, aki az otthoni gépemet újra működésre bírta, legalább megpróbálta. Neki "csak" nem sikerült megoldani a gondjaimat.

Nos, ilyen körülmények között használom a gépeimet. Minthogy sarlatán kollégáimhoz inkább nem fordulok, a jövő héten megpróbálok venni egy mobil Internet kártyát a notebookomhoz, a desktop gépet pedig szüleimnek ajándékozom és lemondom az otthoni előfizetésemet. Nincs jobb ötletem. De egyet mondhatok: ez, ami itt folyik, egyszerűen szánalmas…

Csehül állnak dolgaink...

Valamit nem értek... Van, amit nem értek. Sok minden van, amit nem értek...

Például nem értem a cseh nyelvet. Mégis - számomra teljességgel érthetetlen módon -, az AXN TV-csatorna veszettül nyomja a cseh nyelvű puding reklámot.
A reklámok általában az agyamra mennek, mint szükséges rosszat elviselem őket. Na de egy cseh nyelvű reklám? Az már minden határon túl van!
Mit vétettem, I-tenem, Uram?

• Kitiltották az idegen szavakat és kifejezéseket az utacai feliratokból. OK.
• Hőzöngünk ezerrel a szlovák nyelvtörvény miatt. OK.
• Olykor angol nyelvű reklámok mennek a TV-ben. OK. (azt legalább értem...)

Nem akarom elhinni, hogy az egyidőben több országban sugárzó csatornák ne tudnák (ne akarnák) megoldani, hogy a reklámok a célközönség nyelvén szóljanak.
El tudom képzelni, a csehek is hogy örülnek a magyar nyelvű reklámoknak, hisz amúgy is hogy szeretnek minket... Vajon a TV-csatornát nem zavarja, hogy súlyos millikóktól esik el, mert ahelyett hogy eladná kétszer a reklámidőt, helyette csehül zagyvál a magyaroknak és fordítva?

Ennyit édes anyanyelvünkről. Most mondja valaki, hogy nem csehül állnak dolgaink!

Gondolatok egy kerek évforduló ürügyén

Próbálnék én nem foglalkozni az idő múlásával, de képtelen vagyok ezt maradéktalanul megvalósítani. Vannak ugyanis kedves ismerőseim szép számmal, akik felköszöntöttek születésnapom 49. évfordulója alkalmából. Jött a jókívánság e-képeslapon, e-mailben, az iwiwen, messengeren... Fiam megtisztelt egy teljes hétvégés látogatással, szüleim is meghívtak, hogy felköszönthessenek. Vasárnap este kártyapartival összekötött isteni vacsora volt unokahúgomnál. Minthogy ez a hétvége már betelt, a következőre is van már meghívásom!

Igazán jól esett mindez. El is csodálkoztam, ugyanis ilyen sokan eddig még sosem írtak. Aztán elgondokoztam egy kicsit, vajon mi lehet ennek az oka? Nem hiszem, hogy sosemvolt népszerűségem növekedett volna ilyen mértékben. Lehet, hogy nem is olyan kedvesek az ilyen ismerősök? Lehet, hogy mind csupa gonosz, és csak azt akarják, hogy ne tudjak elsiklani az idő múlása felett? Talán csak a káröröm vezérli őket? Megemlékeznek rólam, miközben arra gondolnak: "lám, én még fiatalabb vagyok ennél a vén f@sznál..."

Ah, a sok jókívánság! Bárcsak egy morzsányit éreznék abból a sok i-teni éltetésből! Speciel a bokámig érő fület inkább visszautasítom. Épp elég, hogy lassan vak vagyok és nyomorék... Bár ha a bokámig nőtt fülemnek köszönhetően javulna egy kissé a hallásom... hmmm... na tudjátok mit? Egye fene!

Többen mondták: "Na, majd jövőre! Az lesz aztán a kerek szám..." Hát ez nézőpont kérdése. Szerintem ugyanis a mostani évforduló legalább annyira kerek. A 7 ugyebár mágikus szám, a négyzete pedig méginkább az! Úgyhogy tojok én az ötvenre, hisz itt van nekem a 49! Arról már nem is beszélek, hogy azt tartják: mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Hát ha ez valóban így van, akkor én lassan a hetvenediket fogom ünnepelni, nem pedig a félszázat.

Érdekes egy dolog ez a születésnapokkal az iwiwen, vagy más hasonló portálon. Kedvesen felhívják a figyelmet az ismerősök születésnapjára. De miért is kell figyelmeztetni az embert? Hát azért, mert egyébként halvány fogalmunk nem volna, hogy mikor van a születésnapja olyan embereknek, akiknek a néha még a nevére sem emlékszünk... Olyan emberek köszöntik fel egymást, akik ezt az iwiw előtt valószínűleg soha nem tették. Már pusztán az a tény, hogy az ember megadja a születésnapját, nem felhívás keringőre? De ha igen, akkor ez a formalitás borzasztó. El is határoztam, hogy ha lehet csak az évszámot megadni, akkor a hónap-napot le is veszem, nehogy valaki azt higgye, hogy azért írom ki, mert elvárom a gratulációt. Volt egy kollégám, aki megköszöntött, de én elmulasztottam viszonozni mindezt az ő születésnapja alkalmából. Hát erre jól megsértődött, és törölte az ismeretségünket... Nem magyarázom a bizonyítványomat. Aki VALÓBAN tudja, mire való egy közösségi portál, az most azt is tudja, mire gondolok... :)

Hiába múlik az idő, hiába veszem észre magamon a szellemi hanyatlás jeleit, a számomra valóban fontos (vagy legalábbis egykoron fontos) emberek - legyen szó családról vagy exbarátnőkről - születésnapját még mindig tudom fejből. Ha valamit fejben kell tartani, az már rég rossz. Azt úgy is elfelejtem. Ha valami fontos, azt nem kell észben tartsam. Azt egyszerűen tudom...

De "...félre undok poc, vakondok"*! Természetesen jólnevelt ember módjára ezúton is köszönöm mindenkinek a jókívánságokat, megköszönöm, hogy írtatok, hogy gondoltatok rám.

*Shakespeare: Szentivánéji álom (ford.: Arany János) 

Bástya elvtársat már le sem szarják?

Átadták a debreceni Hotel Óbestert - tudtam meg a Turizmus Panoráma Bulletinből a minap. Az átlagosnak mondható szálloda bemutató sorai között az alábbi részleten akadt meg a szemem:

"Az avatáson egy hatalmas méretű freskót is lelepleztek. A Huszártalálkozó 2010 című alkotáson huszárruhában, lovon látható Kósa Lajos (Fidesz) Debrecen polgármestere, Pajna Zoltán, Boros József és gyermekei, valamint több közismert helyi vállalkozó, és a város főépítésze, Kováts Ákos is."


E remek műalkotást nektek is látnotok kell, nyájas olvasóim! Íme néhány kép:

A Feszty-körkép kutyafüle ehhez képest...
(nincs az az objektív, ami befognák ezt a hatalmas perspektívát)

III. Lajos

Jut is eszembe egy másik remek tablókép még 2000-ből:

Józsi bácsi: "- Nana, Viktor!"

BUÉK - 2010

Arany János: Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj' Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!

(1853)

Artur Kirillov (RU)

Neil Simon: Pletyka

A csillagok együttállása folytán felszabadult, a Madách Színházba szóló jegy hullott az ölembe.  (A látottak alapján utóbb inkább azt kellene írnom: egy meghívás áldozata lettem...) De ne vágjunk a dolgoknak elibe! Mit sem sejtve a rám váró megpróbáltatásokról, örömteli várakozással néztem egyik kedvenc színpadi szerzőm, Neil Simon Pletyka című darabjának előadásának elibe. Nos, ezúttal csalatkoznom kellett. Nem kicsit... Nagyon!

Szarból nem lehet várat építeni. Nincs ez másként jelen előadás esetében sem. Szánalmas, ahogy a beharangozó megpróbálja a potenciális nézők érdeklődését felkelteni, és becsalogatni őket a színházba.

"A darab kriminek indul, és fergeteges bohózat lesz belőle, amelyben helyet kap az izgalom, a sznobság, a naivság, és természetesen a falrengető humor." - írja az ismertető szövege.

A bohózatként jelölt darab egy fércmű. A krimi szál elsatnyul, szinte teljesen érdektelenné válik. A bóhózat, mint műfaj elengedhetetlen kellékét, a humort elvétve tudtam csak felfedezni. Méghogy falrengető... Az izgalom oka legfeljebb ha annyi volt, vége lesz-e már az előadásnak valaha? A címben szereplő pletyka bár fel-felbukkant az előadás során, a cselekménnyel semmiféle összefüggésben nem volt. Nekem még mindig az motoszkál a fejemben, hogy csupán erre az ötletre építve milyen remek darabot lehetett volna írni. A szereplők folyamatos lesérülését csak a gyenge geg kategóriába tudtam besorolni. Kész csoda, hogy habostorta dobálás, és banánhéjon elcsúszás nem volt...

A színészek igyekvése, hogy a nézőket szórakoztassák görcsössé vált. A felső tízezerhez tartozás ábrázolása Dunai Tamásnak sikerült a legjobban, a többiek esetében a hitelesség legapróbb nyomát sem tudtam felfedezni. Inkább véltem volna őket foglalkozásukra nézve bányásznak, ripacs színésznek, lepusztult prostituáltnak... Ez utóbbi kettő állt a legközelebb a valósághoz, kár hogy nem ez volt a feladat. Sznobizmus? Naívság? Ezeknek csíráját sem érzékeltem. Bár remek helyen, az ötödik sorban ültem, ahonnan láttam is, nem csak hallottam, többször nem értettem jól a szereplőket. (Erre már más színházi írásaim kapcsán utaltam korábban is.) E tekintetben Dunai Tamást és Pusztaszeri Kornélt illeti dícséret, ők azok, akik igazán érthetően beszéltek.

A közönség szinte csak a trágár szövegeken derült, szerintem kínjában... Én még azon sem. Elkeserítő. Szirtes Tamás rendezésének legnagyobb erénye számomra az volt, hogy mentes volt minden modern (modernkedő) faxnitól. A díszlet is tradícionális volt, miként a férfiak jelmeze (szmoking) is. A hölgyek egy részének öltözéke inkább emlékeztetett sarki munkaruhára, vagy neglizsére.

A darab íve folyamatosan lefelé tartott. Már az elején sem tudtam igazán lázba jönni. A központi problémát ("Miért lőtte magát fülön Charly?") Cseke Péternek nem sikerült úgy exponálnia, hogy a legcsekélyebb mértékben felkeltse az érdeklődésemet. Az, hogy a figurák miért is próbálják meg suta módon és ostoba hazugságokkal titkolni egymás elől a titkolhatatlant, mindvégig nem világlott ki számomra... A szünetben még optimista voltam (pedig ez nem igazán jellemző rám), abban bíztam, talán a második rész jobb lesz. Hát nem lett az. Sőt... Szerednyei Béla monológja a fináléban remek lehetőséget kínált volna, ám úgy érzem, nem sikerült maradéktalanul kiaknázni a szövegben rejlő lehetőségeket.

A befejezés légből kapott volt, de legalalább kiváltotta a várva várt függöny! effektust.

A vígjátékokkal kapcsolatban az egyetlen elvárásom, hogy jól szórakozzak, amíg bent ülök az előadáson. Nem bánom, ha minden, amit láttam, a feledés homályába merül, amikor elhagyom a színházat. Ez az előadás (ide értve a darabot is) nem ütötte meg ezt a szintet. Sajnos az előadás után három nappal is jól emlékszem, milyen rossz is volt, amit láttam. Ajándék jegy ide vagy oda: az ár/érték arány még így is rossznak mondható.
Olvasva a neten néhány hozzászólást, elgondolkoztam azon, vajon ugyanazt a darabot, ugyanazt az előadást láttuk-e? Ó, ilyenkor hol vagy, Fáy Miklós?

Pusztán a szokásos érv alapján próbálok vígasztalódni:

Rosszat is látni kell néha ahhoz, hogy az ember a jót értékelni tudja.

Tóth Enikő, Pusztaszeri Kornél, Kökényessy Ági

Találkozás egy régi szerelemmel

Találkozás egy régi szerelemmel. Mit régi szerelemmel? Az első szerelemmel! A SZERELEMMEL! Azt, hogy egy életre meghatározó, nagybetűs Szerelem lesz ez, azt akkor még nem tudtam, de meglehetősen hamar megtapasztaltam. Igazi kamaszkori szerelem volt. Akinek nem adatott meg ennek élménye, életében, nem tudja, miből maradt ki, és bizony mondom néktek, sajnálhatja.

OT - Ilyen élményekkel a hátam mögött történt az, hogy csalódottságomnak és mélységes sajnálatomnak adtam hangot, amiért egyenesági leszármazottam életéből bizony kimaradt a kamaszkori szerelem élménye. Sokan nyugtatgattak: "Miért sürgeted?", "Majd bepótolja!", "Még nem maradt le semmiről..." és még néhány hasonló elmés csacsiság. Mindig tudom, hogy aki ilyeneket mond, az szintén nem élt át ilyesmit. Ha jól emlékszem, mindössze egyetlen ismerősöm akadt, aki azt mondta: "Hát bizony nagy kár, ezek az idők nem hozhatók vissza!" Mint az orákulumra úgy nézett rám, mikor azt mondtam neki: "Neked volt egy nagy gimnáziumi szerelmed!" Nem volt nehéz kitalálni. Igazából csak az vélekedik így, aki tudja, miből maradtak ki azok, akiknek ez az élmény nem adatott meg...

Harminc év után először találkoztunk. Az augusztusi gondolatfelvetés meglepett egy kissé, de ezen hamar túltettem magam, és szerfelett örültem a felajánlott lehetőségnek. Mindig is csodálkoztam, hogy egy olyan kis faluba', mint ez a világ, hogy lehet az, hogy egyszer sem futottunk össze. Az esély meglett volna, szüleivel és gyermekeivel például találkoztam egy alkalommal az esztergomi vár ágyúteraszán. 
Megvallom, nagyon izgultam, de csak az első néhány perc végéig. Aztán azt tapasztaltam, hogy harminc év ide vagy oda, a beszélgetés úgy folyik, mintha tegnap hagytuk volna abba. És mindez aztán hosszú órákon át, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is unalomba fulladt volna. Hihetetlenül jóleső érzés volt. Jó néhány történetet elevenítettünk fel, olyik úgy pergett le előttem, mintha csak a minap történt volna. Persze voltak dolgok, elsősorban a számomra kellemetlenek, amik elvesztek a megszépítő messzeség homályában.

A következő találkozásunkra három hét elteltével került sor. Csak a helyszín volt más. Ezúttal az éjszaka közepéig folyt a diskurzus.

Abban azért nem hiszek, hogy ebből rendszer lesz, de kétségtelen tény, hogy nem volna ellenemre, ha nem kellene további harminc évet várnom a folytatásra...

Faludyval, a méltóságunkért

Faludy György

Óda a magyar nyelvhez

Kéri Pálnak

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
        itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
        mennyei poggyász.
Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
        sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
        bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
        lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
        s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
        lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
        könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
        messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
        és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
        és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
        tárogatószó.

(Páris, 1940)

Anyanyelvünk szépségét dicsértük

Ezt a verset Párisban írtam, méghozzá abban az időben, amikor a németek 1940 nyárelején már feltartóztathatatlanul közeledtek a város felé. A vers megírásának ötletét egy kis bisztróban, a Boule d’Ore-ban kaptam barátomtól, a nálam közel dupla idős Kéri Páltól. Kéri Pál a század elején neves magyar újságíró, híres, példátlanul bátor riporter és közismert szerető volt, akit Budapest, sőt Bécs és Róma legszebb női adtak egymásnak kézről kézre, pontosabban combról combra. A húszas évek elejétől Kéri emigrációban élt Bécsben, Pozsonyban, majd Párisban. Én is emigráns voltam ugyanott, másfél esztendeje. 
    Anyanyelvünk szépségét dicsértük nagy lelkesedéssel. Ugyanekkor tudtuk, hogy ábrándunk, mégha tizenkét millió személy is osztja, merőben individuális, hiszen minden nemzet fia tulajdon nyelvét tekinti legszebbnek a világon. Majd Kéri elkezdett szólni a tárgyeset t-jének és a ragok kapcsolásának semmi törvénnyel meg nem határozható szabálytalanságáról. Mikor ez ellen tiltakoztam, néhány tucat példát sorolt fel. „Tűz-tüzet,” mondta, „szűz-szüzet, de bűz-bűzt. Vagy dél-délben, tél-télen, és cél-célba. Vagy sár-sarat, nyár-nyarat, de gyár-gyárat, zár-zárat, és kár-kárt. Vagy tő-tövet, kő-követ, cső-csövet, de nő-nőt, vő-vőt és hő-hőt, de inkább hevet – nyári hevet.” A továbbiakban elmondta: nem ismer francia verset a francia, angol költeményt az angol nyelvről. Mi magyarok viszont többet törődünk önmagunkkal, mint mások, amiért van versünk a magyar nyelvről Endrődy Sándortól. Sajnálatos módon szónokias és hencegősen üres poéma. „Írj jobbat. Nem esik nehezedre,” bíztatott. Ezért ajánlottam néki az Ódát. Néhány nap múlva – úgy emlékszem, május 31-én délután szállodai szobámban, négy vagy hat sor kivételével, megírtam az egész verset. Mikor írni ültem, feleségem mellé bejött Ács Hellén, egy munkácsi kommunista nő, aki arról kezdett szónokolni: ne féljen, Sztálin minden bizonnyal hadat üzen a napokban Hitlernek, hogy megmentse Franciaországot. Miután láttam, hogy ilyen idiotizmus hallatán verset írni nem tudok, kirúgtam a nőt szobánkból. Feleségem is vele ment, inkább irgalomból, mint egyetértésből. (Ács Hellén egy évvel később részt vett a francia ellenállásban és hősiesen viselkedett. 1946-ban, Budapesten láttam újra, mikor férjével, egy fiatal francia kommunista katonával a szovjet Paradicsomba igyekeztek. Próbáltam lebeszélni őket, de kiröhögtek. Munkácsra érkezésük után letartóztatták őket és eltűntek.)
    Mikor egyedül maradtam, nekiláttam a munkának. Annak ellenére, hogy Párisban nyomott volt mindenki a nácik közeledése miatt és nem tudtam, mi lesz a sorsom, a verstől felderültem. Biztonság kedvéért először az utolsó versszakot írtam meg, hogy tudjam, merrefelé kell tartanom. Aztán kezdtem elölről. Rendesen körülbelül el szoktam képzelni, mit akarok megírni, noha megesik, hogy mást gondolok ki munka közben. Ezúttal ugyan tudtam, miről akarok (vagy inkább: miről kell) írnom, de nem határoztam el, mit. Mondanivalóm sorra, automatikusan és rendkívül könnyen jött. Merem mondani, hogy élvezettel és rendkívül könnyen írtam a verset, alkonytól talán éjfélig. Nem vettem észre, hogy feleségem közben hazajött. Aztán csodálkoztam, mert leírhatatlan fáradságot éreztem, majdnem összeestem. Feleségemnek sikerült Brie sajtot, kenyeret és egy üveg vörösbort kerítenie, úgyhogy vacsorázni ültünk. A vers csak hét esztendővel később jelenhetett meg, Őszi harmat után című verseskönyvemben. Érdekes módon viszont néhány hónappal később napvilágot látott a budapesti, szociáldemokrata Népszavában. A cenzor akkoriban a kiszedett lapot, az ólomszedést cenzúrázta, vagyis kivétette az ólmot. A 12 versszakból 8-at meghagyott, 4-et kidobott. Azaz a vers úgy jelent meg, hogy a szövegben négy nagy fehér folt volt. A Kádár korszak alatti (sőt fölötti) emigrációm idején szinte meghatódva gondoltam erre. Mert a Horthy időkben, ha ugyan megcenzúrázva, de a Népszavában sok minden megjelenhetett tőlem. Kádár idején, 1956-tól 1988-ig semmi. Ha pedig postán küldtem Angliában vagy Észak-Amerikában megjelent magyar vagy angol nyelvű könyvet itthoni barátaimnak, vagy ismerősök hozták poggyászukban, azt elkobozták. Mint ahogy később megtudtam, nem égették el, hanem méregdrágán árulták. Így a belbiztonságiak lettek könyvárusaim.

Német zsoldosdal
Mink volnánk hát a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy,
hogy völgybe, avagy hegyre megy,
parasztra, úrra, papra megy,
bitóra vagy csak babra megy.
Háltunk már puszta ég alatt,
füvet kaszáltunk jég alatt,
láttunk Brédában lángokat
s űztünk tízéves lányokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

Láttatok zsenge gyermeket,
akit a strázsa kergetett?
Így verbuváltak minket is,
kaptunk páncélt és inget is,
korbáccsal vert a hadnagyunk,
így nőttünk fel s most itt vagyunk,
nem kímélünk férfit, se nőt,
falhoz kenjük a csecsemőt
és elfoglaljuk ágyadat,
aztán rád gyújtjuk házadat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

Kiirtottunk már hét megyét,
s megmásztuk Róma hét hegyét,
kullogtunk őszi sáron át,
vérfürdőt vettünk nyáron át,
úsztunk már téli réteken
s patkánymód át a Weseren,
izzadtunk lenn a Pó megett,
s hörböltünk szomjan hólevet,
ettünk sáskát, döglött lovat,
s hallottunk szörnyű átkokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

Nem ismerünk apát, anyát,
kivágunk minden almafát,
megmérgezzük a kútvizet,
s azt szolgáljuk, ki megfizet,
annyit se mondunk: jónapot,
s kinyitjuk a hordó-csapot,
széthordjuk ingóságodat,
kurvának visszük lányodat,
s ha nem mondod, hogy: köszönöm
lebunkózunk a küszöbön,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

S ha egyszer majd megvénülünk
és lócákon hülyén ülünk,
s lábunkat köszvény marja már,
s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
obsitba küld a hadnagyunk
és várról várra baktatunk,
s azt lessük, hogy a szeretet
hol nyes egy darab kenyeret,
s így érünk oda, hol az út
végén azt kérdezi Belzebúb:
hol jönnek már a foltozott
irhájú német zsoldosok?

Itt jönnek már a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy…
            (Elölről)
(Budapest, 1937)

A háború rémségei előtt

E versem, Német zsoldosdal a XVI. századból címen először a Gyöngyhalász nevű, fiatal írók szerkesztette folyóiratban jelent meg, ha jól emlékszem, 1936 legvégén, vagy 1937 legelején. Költeményeimet akkor a Magyar Hírlap nevű napilap közölte rendszeresen. Oka volt, hogy ettől eltértem, ugyanis féltem, hogy versem miatt elkobozzák, vagy akár be is tiltják a Magyar Hírlapot és nyomdászokkal együtt 30 ember veszti kenyerét. A cenzorok a 300 példányban évente tizenegyszer megjelenő irodalmi folyóiratot jóval kevesebb figyelemre méltatták, mint a sok tízezer példányban megjelenő, élesen ellenzéki napilapot. Ráadásul az egyébként nagyon rövid életű Gyöngyhalász betiltásával senki sem vesztette volna állását vagy kenyerét. Ezenkívül, elővigyázatosságból és védekezésül, a magamírta verset németből való fordításnak tűntettem fel. Hivatalos részről így semmiféle megmozdulás nem történt.
    Tizenöt hónappal később Magyarország helyzete lényegesen rosszabbra fordult. Hitler 1938 márciusában bevonult Ausztriába, a magyar jobboldali szélsőség lényegesen megnövekedett és a náci veszély egyre fenyegetőbbnek tűnt. Horváth Bélával, József Attilával és Cserépfalvi Imre kiadóval ezt már 1936 vége felé sejtettük és elhatároztuk, hogy a béke és a szabadság magyar meg európai költőinek antológiáját közreadjuk figyelmeztetésül, akkor is, ha ilyen antológiának semmi hatása nem lesz és akkor is, ha a kormányzat majdnem minden bizonnyal elkobozza. Sajnálatos módon Attila csak két versfordítást tudott adni és Victor Hugo egyik költeményén dolgozott, amikor a nehéz betegség megtámadta. Horváth Béla is csak egy Petrarca meg egy Chesterton-verssel szolgált, vagy amikor egész váratlanul manrézába vonult imádkozni. Így egyedül maradtam, mint az Antológia fordítója, majd, miután Cs. Szabó László félt, hogy kiteszik a magyar rádiótól, lemondott a szerkesztésről, úgyhogy a szerkesztő is én lettem. Miután a Német zsoldosdal kevés példányban jelent meg és kevesen ismerték, betettem az Antológiába, nem a magyar, hanem az idegenből fordított versek közé. Az Antológia 1938 könyvnapján meg is jelent, a Német zsoldosdallal a 213-15 közti oldalakon. A könyvnek sikere volt, mint „az utolsó bátor műnek a háború rémségei előtt” és nem kobozták el. Alighanem, mert Cserépfalvi csak saját boltjában árulta a könyvet és recenziós példányt sem küldött jobboldali lapoknak, nehogy feljelentsék. Viszont a könyvnapok egyikén, mikor váci utcai könyvesboltjában tartózkodtam, rendőrautó jött érte és elvitte. Feleségével együtt attól féltünk: az Antológia miatt akarják letartóztatni. Másfél óra múlva megjelent és elbeszélte, hogy könyvesboltja kirakatában látható Voltaire nevű francia hetilap miatt vitték be. A folyóirat ugyanis képet közölt Horthy Miklósról, melyet a rendőrség karikatúrának ítélt. Cserépfalvi elmagyarázta: ő nem cenzor, a lap átment a hivatalos cenzúrán, ő a képet nem is látta. Mikor ezzel nem ment semmire, előszedett bugyellárisából egy ötpengőst Horthy arcképével és rögtön láthatóvá vált, hogy Horthynak nagyobb a magyar pénzen az orra, mint a párizsi hetilapban, mire Cserépfalvit kiengedték. Még szerencse, hogy a kép alatti cikket nem vették észre, vagy nem tudták elolvasni. Ebben az állt, hogy egy hajóról, mely a pozsonyi kikötőben állt és zsidókat szállított Izraelbe, megszökött a kapitány. A cikkíró azt ajánlotta, hogy Horthy tengernagy, kinek se tengere, se hajója, vegye át a hajó parancsnokságát, miután magyarországi kormányzóságának semmi haszna.
    Következő verseskönyveimben, a Londonban megjelent Emlékkönyv a rőt Bizánctól kezdve, a Német zsoldosdal tulajdon verseim közt kapott helyet, miután magam írtam és nem fordítás.
    A költeményt haragomban és elkeseredésemben jegyeztem fel. Ugyanekkor jókedvvel, mert éreztem: kötelességem első politikai versemet papírra vetni. Évek óta sejtettem Hitler eljövendő hatalomra jutását, kivált amióta 1930-ban kilenc hónapig jártam a berlini egyetemre. Nemcsak az ország nyomorát, a szociáldemokrata és konzervatív pártok tehetetlenségét láttam, de a német nácik alávalóan ügyes és féktelen demagógiáját is. De versem megírásának főoka az volt, hogy Hitler uralomra jutását nemhogy a magyar és nyugati kormányok vezetői nem vették háborús előjelnek, de még az uralkodó rétegek, a polgárság, az értelmiség, sőt a legjobb barátaim sem. A számtalan példa közül felhozhatom Chamberlain angol miniszterelnököt, aki miután Münchenben eladta Hitlernek Csehszlovákiát, a hendoni repülőtérre érkeztében tartott szónoklatot, mely szerint békét szerzett egy emberöltőre. Beszédét a második világháború kitörése előtt egy évvel tartotta. Mikor a háború kitört, a francia parlament jobb- és baloldala egyformán, sőt a szociáldemokrata párt egyik jelentős része (Paul Fort csoportja) azt hangoztatta, hogy „Danzigért nem érdemes meghalni.” Nem vették észre, hogy Danzig helyett az európai civilizációról és kultúráról folyik a háború. Egyébként már akkor, 1937 legelején is világosan látható volt – Hitler sietős és roppant fegyverkezéséből, a Rajnavidékre való bevonulásából, az Ausztria, Csehszlovákia és Lengyelország elleni politikából – a kétségtelenül közelgő háború. Ezt egyébként még az is láthatta, aki Hitler könyvét, a Mein Kampfot nemhogy elolvasta, de csak éppen belenézett. Ennek ellenére Európa vezető politikusai sem gondolták még az utolsó pillantban sem háborúra. Érdekes viszont, hogy a párizsi Deux Magots vagy a pesti New York kávéházak pincérei jól tudták, mi következik.
    Nem gondoltam, hogy versemmel a hazai közvéleményt akár egy pillanatra is megrezdítem. A verset belső muszájból írtam, tekintet nélkül arra, hogy bármilyen következménye lesz. 1937 elején viszont még senki sem gondolt arra, ami bekövetkezett: hogy a németek „kiirtanak hét megyét s megmásszák Róma hét hegyét,” sem pedig, hogy oroszországi visszavonulásukkor szomjukban „hólevet hörbölnek.” Megvallom, hogy én magam sem gondoltam erre, ahogyan semmiféle jóstehetséggel sem rendelkezem tudomásom szerint. Mindezt mégis leírtam, mindenfajta töprengés nélkül. Barátaim ezért akkor, 1937-ben őrültnek neveztek. Csodálatosképpen sohasem éreztem magam annak.
forrás: http://www.forrasfolyoirat.hu/0107/faludy.html

Egy majdnem tökéletes hétvége

Egy majdnem tökéletes hétvége élményében volt részem. A tökéletesség abban rejlett, hogy szinte minden  kedves időtöltésem szerepelt programjaim között.

Szombat

A szombat délelőttöt szokásos családi szomszédolást és közös kávézást követően a Microsoft Office programok terén meglévő ismereteim bővítésével töltöttem: Word, Excel és PowerPoint tippeket, hírleveleket olvasgattam. Másokor is előfordul az ilyesmi, amikor időm engedi, de mostanában, hogy oktatom is ezeket a programokat, fokozottan szükségem van ismereteim felfrissítésére, bővítésére. Sajnos a 2007-es változatra még mindig nem jut elég időm, így csak elvétve használom azt, minthogy az új dizájn még szokatlan, ezért nem tudok hatékonyan dolgozni vele.

A tervezett fiammal közös ebéd az érdeklődés hiányában elmaradt. Ez az egyik oka a címben szereplő "majdnem" szónak. Az egy dolog, hogy közbejön az embernek valami, de legalább szólna... Prioritások. Nekem is vannak. Másnak is vannak. Ezzel nincs is semmi baj, még akkor sem, ha azok nem esnek egybe. Miután háromkor felhívtam a gyermeket, megtudtam, hogy még el sem indult, így ezt a programot töröltük. Szokás szerint egyedül ebédeltem, ezúttal a kínainál.

A hétvége legnehezebb percei következtek: felmentem anyámékhoz. Találkozásunk rövid volt, és talán ennek köszönhetően szinte zökkenőmentes.

A délután és este társasozással telt. Útban dalos- és játszótársaimhoz még útba ejtettem a játékboltot is, ahol bővítettem a gyűjteményemet két újabb kártyajátékkal és egy társas kiegészítővel. Így aztán megint vagy egy tucat fölé emelkedett azon játékaim száma, amivel még egyáltalán nem játszottam... :(

A Forma-1-es brazil futam időmérő edzését szintén közösen néztük meg, sőt még aközben is játszottunk.

Vasárnap

Délelőtt volt a Megérthető zene bérletsorozat első hangversenye. Kedves karnagyom, Hollerung Gábor remek előadása ezúttal Mozart Don Giovanni című operájával, leginkább az első felvonás fináléjával foglalkozott, és a kiváló zenetörténésznek, Pernye Andrásnak állított emléket. Nem kellett csalódnom ezúttal  sem, a bemutató a már megszokott módon gördülékenyen, szellemesen, jól felépítetten zajlott. Volt egy-két dolog, amit hiányoltam ugyan, de hát az idő véges, és természetesen a téma megközelítése is szubjektív. Minthogy csak amatőr zenebarát vagyok, természetesen több új dolgot tudtam meg ez alkalommal is. De hát épp ezért szeretek ezekre a hangversenyekre járni... Az egyetlen árnyfoltot fiam távolmaradása jelentette, ez alkalommal sem találkoztam vele. Hja, a prioritások már megint...

A délután nem volt eltervezve, gondoltam, a rengeteg ismerős közül valakivel csak összejön valami közös program. Nos, ez így is történt, bár a társaság egy kis meglepetést jelentett. Hajdan volt egyik legjobb barátommal és családjával először átmentünk a Nemzeti Múzeumba, ahol egy kisméretű, ámde remek  csillagászati fotókiállítást néztünk meg. Ezután a régi Siposban voltam vendégük ebédre. A halászlé változatlanul remek volt, a hagymás rostélyos csapnivaló. Nem kis nosztalgiával emlékeztem vissza a hajdan együtt töltött rengeteg kellemes órára. Magam is elcsodálkoztam, mennyire jól éreztem magam.

Az estét a Forma-1 futam, Jenson Button és a Brawn istálló világbajnokká avanzsálása koronázta.

Amikor elalvás előtt felelevenítettem a hétvége történéseit, jóleső érzéssel nyugtáztam, mennyire kellemes hétvégében volt részem. Az egyetlen árnyékot az a tény veti csak rá, hogy mindezt egyedül kell átélnem, és nincs senki, akivel ezeket az élményeket megoszthatnám, akivel ez a rengeteg kellemes program közös lenne...

Ez itt a reklám helye - Andrassew Iván: Kérés Faludyért, a méltóságunkért

A tartalomtól függetlenül ritkán továbbítok olyan leveleket, amelyek arra buzdítanak, hogy küldjem őket tovább. Különösen így vagyok ezzel, amikor nagy valószínűséggel lánclevélről (hoax), valaki által szépnek tartott képeket,  szellemesnek tartott jópofaságokat, vagy éppenséggel a dalai lámának tulajdonított bölcsességeket tartalmazó PowerPoint bemutatókról van szó.

Most épp egy olyan levelet kaptam, amit viszont továbbítottam. Na, persze nem a címlistámban szereplő összes embernek, világgá kürtölve azok e-mail címét, hanem célirányosan annak a két embernek, akiről feltételeztem, hogy tud valamit tenni az ÜGY érdekében. Továbbítottam azért, mert egyfelől a legteljesebb mértékben egyetértek az abban foglaltakkal, másfelől azért, mert tudom, hogy ez nem kamu lánclevél. Így tehát e szösszenetet közreadva megkísérlek hozzájárulni a magam szerény eszközeivel a z Andrassew Iván felhívásában (Kérés Faludyért, a méltóságunkért) megfogalmazott cél eléréséhez.

Az más kérdés, hogy szokás szerint nem egy linket kaptam, amely a szerző, Andrassew Iván blogjára mutat, hanem az onnan lemásolt teljes szöveget. Némi morcogás után most még ezen is átsiklottam, betudva e körülményt a szokásosan gyér informatikai kultúráltságnak. (Különben is, mit hőzöngök itt... aki képes egy blogból kimásolni egy szöveget, és azt lánclevél formájában útjára indítani, az legalább nem számítástechnikai analfabéta, és ez az én szememben voltaképpen már nagy erény.)