Un petit malheur...

Azt hiszem, Pokorni Zoltán elbukott volna, ha biológiából kívánt volna érettségizni, pedig akkoriban még emelt szintű érettségi sem volt. Nem tudom, vett-e részt azóta a polgármester úr valamiféle posztgraduális képzésen, ahol felvilágosították arról, hogy a balneológia nem azonos a bálnatenyésztéssel, sőt… Hiányos biológiai ismereteivel szembesülve, talán nem árt időben felhívni a figyelmét arra sem, hogy nem a turul az aranytojást tojó madár.

Bár nem a biológia tárgykörébe tartozik, tisztázzunk még néhány félreértést::

• Az algoritmus nem zenei fogalom, és nem is egy új fájdalomcsillapító neve.
• Az antipatikus ellenszenvest jelent, nem pedig a gyógyszerész ellenzékét. A sajnálatos módon elterjedt unszimpatikus szóalak pedig hibás!
• A kies szó jelentése: kellemes látványt nyújtó, vonzó, nem pedig szinonimája ellentétének, a kietlennek.
• Az egyenlőre nem ugyanaz mint az egyelőre.

A nirvána még messze van

Elöljáróban
Munkáltatóm a korábbiakban sajnálatát és enyhe rosszallását fejezte ki azért, amiért nincsen egyetemi végzettségem, csak főiskolai. Arról már nem is beszélek, mi mindentől esem el azért, amiért nincsen tudományos minősítésem! 


Ma délelőtt bő három órát töltöttem munkahelyemen az alábbi − pironkodva látom be, minimum kisdoktorit igénylő − tevékenységgel:
A számítógépes (webes!) adatbázisból az előírások értelmében ki kellett nyomtatnom néhány dokumentumot, egész pontosan 169 oldalt. A nyomtatási folyamat hihetetlenül egyszerű: az adatbázisban kiválasztom a megfelelő parancsot (x dokumentum nyomtatása), mire a jól ismert ablakban választhatok a megnyitás és mentés közül. A megnyitást választom, és már csak idő kérdése, hogy az adott pdf dokumentum megnyíljon. Innen kezdve már csak egy-két kattintás, és a nyomtató máris zümmögni kezd. (Minthogy − mint arról legutóbb írtam − nincs lehetőségem a gépre szoftvert telepíteni, így arra sincs lehetőségem, hogy a böszme Acrobat Reader helyett másik programot használjak. Sebaj, a munkaidőbe végtére is belefér az a kis várakozás… Különben is, hova az a nagy rohanás?) Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de az a hatalmas kóved ért, hogy a beállításaim eltérnek más földi halandókétól, így nekem nem teszi fel a webes alkalmazás azt a kérdést, hogy milyen sablon használatával szeretném a nyomtatást elvégezni, így a munkamenet egyszerűbbnek tűnik. A látszat persze ismét csal. (Ez a fránya látszat már csak ilyen…) Ellensúly gyanánt viszont olyan nyomtatvány lát napvilágot, amin a leglényegesebb adatok csak részben látszanak: pl. lemarad az egyedi azonosítók vége, valamint nem látszik a dátum utolsó karaktere. Jelen dokumentum esetében ennek az apróságnak az a következménye, hogy teljességgel használhatatlan, és a hallatlanul komoly munkám még azt a csekély értelmét is elveszítette (pedig amúgy sem volt neki sok).
Így aztán következett a második fázis: minthogy előzőleg a megnyitás, nem pedig a letöltés opciót választottam (ó, én balga), újra le kellett töltenem és meg kellett nyitnom az összes dokumentumot, hogy beazonosíthassam és a nyomtatványra kézzel rávezethessem a dátum hiányzó részét, a napot.
Ezután már csekélység volt csupán a harmadik fázis: a kinyomtatott 169 oldal közül - mint személyesen érintett - 83 oldalt alá kellett írnom. Az adatbázisba az engem érintő adatokat csak én jegyezhettem be, és ennek természetesen nyoma is van. A nyomtatást bárki elvégezheti. A dokumentált események olyikánál jelen sem voltam, a bejegyzett adatok pedig csak részben alapulnak az én munkámon. Hogy az aláírásommal voltaképp mit is hitelesítek, arról sejtésem sincsen.


Reszketve (a Parkinson-kór előjelei?) várom, hogy a Peter-elv prognózisa végre az én életemben is bekövetkezzen, és alkalmatlanná és/vagy méltatlanná váljak az ilyen feladatokra.

Nihil novi sub sole

Egyszer már eljutottam mérgemben odáig, hogy billentyűzetet ragadjak, és írjak arról a szerfelett bosszantó helyzetről, ami a számítástechnika területén ténykedő, magukat hozzáértőnek vélő emberek ténykedésének következtében áll elő. Akkoriban arról írtam, hogy személyes tapasztalatom alapján inkább tekintem fekete mágiának amit űznek, semmint komoly szakmai munkának. Nos, tisztelettel jelentem, a helyzet jottányit sem változott. Ez alkalommal a munkahelyi körülmények késztetnek az írásra.
Nem hiszem, hogy − immáron jócskán belépve a harmadik évezredbe −, olyan nagy és teljesíthetetlen elvárás lenne, hogy a számítógépet első sorban munkaeszközként használók keze alá olyan eszköz kerüljön, ami segíti, nem pedig hátráltatja a munkát. Nos, esetemben ennek az igénynek még csak megközelítőleg sem felelnek meg a körülmények.
Azt már megszoktam, hogy a munkahelyemre beérve az első mozdulat, hogy bekapcsolom a gépet. Csak ezt követően veszem le a kabátomat. Keverek egy italt (ne tessék rosszra gondolni: cukormentes üdítőről, nem pedig alkoholos koktélról van szó), olvasgatok egy kevés szakirodalmat, rendezem a gondolataimat. A bekapcsolástól számítva megközelítőleg 5-10 percet vesz igénybe, mire a gép felállni látszik, de a látszat sajnos csal. Mire valójában lezajlik minden ördögidézés, amit a bekapcsolás vált ki, közel 40 perc telik el. Ekkor áll elő az az állapot, hogy egy Excel fájl megnyitása már nem igényel több momt két percet, egy oldal betöltése a böngészőbe nem igényel közel egy percet. Ennek a "csekély" időmennyiségnek az eltelése persze mit sem segít azon a problémán, hogy a géphez csatlakoztatott 7 portos USB HUB napjában többször lehal, ily módon az onnan közvetlenül megnyitott fájlokat csak további tortúra után lehet menteni. Többször fordult már elő, hogy inkább felmentem a tanterembe, minthogy a hallgatói gépek szinte a legjobbak az egész épületben. (Azt hiszem jobb gépe csak a hivatásos ámítástechnikusoknak van…)
Az adminisztráció, az órákra való felkészülésem, az újdonságok keresése, megismerése − ami munkaköri kötelességem amúgy − szintén nem egyszerű feladat. A munkaidő elvileg nem rugalmas, tehát legfeljebb a gyakorlatban van arra lehetőségem, hogy otthon végezzem el az óraadáson kívüli feladatokat. Ráadásul (és ilyet korábban még egyik munkahelyemen sem tapasztaltam) ugyanolyan felhasználói jogokkal rendelkezem, mint bármelyik mezei oktató, így semmilyen szoftvert, de még egy eszköz meghajtót sem tudok a gépre feltelepíteni. Azt is csak a véletlennek köszönhetem, hogy a gépen − ami egyébként nem az én gépem, hanem hármunké közösen, csak az én asztalomon áll, és valóban én használom a legtöbbet −, hogy egyáltalán az a programverzió van rajta, amit tanítanom kell. A belépésemkor fennálló állapot szerint ez nem így volt.
Megoldás persze számos van. Az egyik kollégám például a saját notebookját használja. Ott aztán ő a rendszergazda, azt telepít, amit akar. A másik kollégám pedig az egyik oktatótermet használja iroda gyanánt, de ő ezt könnyen megteheti, ott ugyanis szinte csak neki vannak órái. Nekem is volnának persze lehetőségeim: én is használhatnám a saját notebookomat, ha nem gondolnám komolyan, hogy a munkavégzéshez szükséges eszközöket a munkáltatónak kell biztosítania. Mehetnék minden alkalommal az rendszergazdai joggal rendelkező kollégákhoz, amikor telepíteni szeretnék valamit, és várhatom a döntésüket, hogy nekem "olyan" lehet-e vagy sem, és kedvező megítélés esetén várhatom az időpontot, ami alkalmas számukra a munka elvégzésére. Megvallom, inkább nem élek ezzel a lehetőséggel.
Csináltam egy weboldalt is, ahol lehetőségem nyílt a munkám kapcsán szükséges tájékoztató anyagok és hirdetmények közzétételére. Erre azért volt szükség, mert a munkáltatóm nem biztosít olyan webes felületet, amihez én és csakis én férek hozzá szerkesztőként. Nos, az egyetlen érdemi reagálás minderre a munkáltató részéről az a felszólítás volt, hogy távolítsam el róla a munkáltató emblémáját, minthogy az általam készített oldal nem hivatalos fórum, és az emblémát csak a munkáltató külön engedélyével lehet szerepeltetni. A felszólítást nem nekem címezték, hanem megizenték nekem. A kérésnek természetesen haladéktalanul eleget tettem. Olyan mértékig eleget tettem, hogy az egész oldalt bezártam. Nem vagyok sértődékeny, egészen más megfontolásokból ugyan, de ilyen kérdésekben igenis adok a formaságokra.

A különbség csak annyi, hogy nekem még egy ilyen kuckóm sincs... :(

Rosszul viselem (mindig is rosszul viseltem), ha a körülmények alakítják az életemet, nem pedig én alakítom a körülményeket. A munkahelyemen fennálló helyzet a hatékony munkavégzés rovására megy, ráadásul ez rajtam kívül az ég világon senkit nem izgat. Rengeteg idő vész kárba, és bármennyire szeretném, sajnos nem mindig sikerül megőriznem a nyugalmamat. Csak remélni tudom, hogy amikor percekig állnak mellettem arra várva, hogy elvégezzem az aktuális adminisztratív teendőmet, akkor látják, hogy nem jókedvemben malmozok, hanem a homokórával birkózom. Mégis, ilyenkor nekem ég a bőr a pofámról, és én kérek elnézést…

Tisztában vagyok azzal, hogy az önmotiváció az egyik lehetséges eszköz, ami segít az emberen, ha csökken a munkakedve. De vajon mi a teendő olyankor, amikor a munkáltató az önmotivációt is tűzzel-vassal irtja? Ha e sorok olvasói közül tudja valaki, hogyan lehet elérni, hogy a munkáltató hagyja dolgozni azt a munkavállalót, aki dolgozni szeretne, ne pedig a lelkesedését törje le, és vegye el minden kedvét attól, hogy a minimumnál többet tegyen önként és jó érzéssel, annak előre is megköszönöm, ha megosztja velem a nagy titkot.

Az Ötök

Ez az írás nem az orosz, de még csak nem is a Cambridge-i Ötökről szól. A következőkben az én ötjeimről lesz szó: arról az öt emberről, aki maradandó hatással volt az életemre, amit ezúton is köszönök nekik.

1. Anyai nagybátyám: Fodor György
   "Bácsikám", ahogy szólítottam. Nagyra becsültem, felnéztem rá, adtam a véleményére. Csodáltam sokszínűségét, az volt a benyomásom, mindenhez ért. Szerettem fanyar humorát, sok ragad belőle rám. Nagyon sokat tanultam tőle, bár a matematika nem tartozott ezen dolgok közé, bármilyen kitartással is próbálkozott, hogy beavasson a rejtelmeibe. Azt a kevés tervszerűséget, ami a hétköznapjaimat jellemzi, szintén tőle lestem el. Neki köszönhetem a kártyajátékok iránti érdeklődésemet, ő tanított meg ultizni és bridzselni is, hogy a számos egyéb kártyajátékot ne is említsem. Amióta elment, bizony senki nincs, aki a maga mögött hagyott űrt betöltené. Hiányzik.
   
   
   
   1929-2009
   
   
2. Első szerelmem: Székely Eszter
   Igazi kamaszkori szerelem volt, az első csókkal, civódásokkal, összeveszésekkel, békülésekkel. Az erős szülői kontroll − ami akkoriban igen jellemző volt − sajnos nem volt jó hatással ránk, problémáink egy része kifejezetten ebből származott. Szakításunk után évekig nem tértem magamhoz. Azóta is minden nőben őt kerestem, őt szerettem volna viszontlátni. Neki köszönhetem, hogy már a kezdet kezdetén olyan magasra került a léc, amit önerőből (kompromisszumok nélkül) nagyon kevesen vittek át. Természetesen nem a szexualitásról, hanem az intellektusról van szó. Úgy vélem, épp ez a nagyfokú elvárás lett az alapja annak, hogy a párkapcsolataim tekintetében ínyenc lettem (ellentétben a gasztronómiai szokásaimmal, mely tekintetben inkább mennyiségi fogyasztó vagyok).
   
   
   Fenti sorok közzététele az érintett személy hozzájárulásával történt.
   
   
   
   
   "Most jó, te nem is tudod, milyen jó,
   Hogy nincs, ki hozzád hasonló,
   S így gondtalanul egyedül élek."
   
   
   
3. Gimnáziumi énektanárom: Ugrin Gábor
   
   Neki köszönhetem a kórusmozgalom iránti érdeklődésemet. Ha ő nincs, nincs az a több mint 35 év sem, amit kórusénekléssel töltöttem. Azt mondják, Ugrin tanár urat valaki vagy ki nem állja, vagy rajong érte. Nos, én a gimnázium kezdetén az első, a végén már az utóbbi csoportba tartoztam. 1979-80-ban kapcsolatunk messze meghaladta egy jó tanár-diák kapcsolat kereteit. Leszerelésem után kapcsolatunk − általam mind a mai napig ismeretlen okból − teljességgel megszakadt. Azóta egy szó nem sok, annyit nem beszéltünk egymással, holott légvonalban több tíz éve csupán 15 méterre élünk egymástól.
   

   

   1932-

4. Nagybetűs Szerelmem
   
   
   
   A fenti szöveg egyes részeinek publikálásához az érintett személy nem járult hozzá.
   
   
   
   
   "Hogyan tudnék élni nélküled,
   Hisz rólad szól az élet.
   És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem."
   
   
5. Karnagyom: Hollerung Gábor
   Ugrin tanár úr csak megalapozta a kórusmozgalom iránti rajongásomat, de az igazi kiteljesedést Hollerung Gábor keze alatt értem meg.
   Hihetetlen mennyiségű élményt köszönhetek neki. Ezek közül íme néhány:

Végigénekeltem az oratóriumirodalom színe javát (több mint 60 műről van szó!!!). A koncertek közül jó néhány katartikus élményt is jelentett persze.

Énekel az ország (MŰPA, 2007 május)

Nem csak láttam a Sydney Operaházat, de énekeltem is benne!

A Megérthető zene bérletsorozat keretei között, és persze az énekkari próbák során sokat tanultam a zenéről. Számos általam ismeretlen művel (mint pl. Dvořak: 8. szimfónia, Csajkovszkíj 3. szimfónia, Holst: Planéták, Walton: Belshazar, Petrovics: Lysistrate).neki köszönhetően találkoztam először.





Mintegy 20 éven át szervezőként működtem közre nemzetközi kórusversenyek lebonyolításában.

Szervezőként dolgozom a Zempléni Fesztiválon.

A számtalan fenti élményen túl még egy dologban volt a Mesternek maradandó hatása. Az ember a végsőkig álljon ki az elvei, az igaza mellett. Ha nem is az ő hatására alakult ki bennem ez a meggyőződés, de az, hogy tőle is ugyanezt hallottam, megerősített engem saját hitemben. (Az persze más kérdés, hogy a saját lelki nyugalmamon kívül semmi más előnyöm nem származott még ebből a felfogásból, hátrányom annál több.)

Újévi fohász

Édes jó I-tenem,

semmi mást nem kérek Tőled 2011-re,

mint egy nagy kövér bankszámlát és egy sovány testet.

Ja, és még valami... Kérlek, ne keverd össze ezt a két dolgot, mint ahogy tavaly tetted...

A férfi agy és a női agy

A drog hatásai

Tényleg vicces. Csak ne jöjjön szembe!

Húsz év múlva

Ezen a címen írta meg 1845-ben id. Alexandre Dumas a Három testőr folytatását. Történetemnek persze semmi köze az övéhez (már ha egyáltalán az övé), pusztán egy újabb családi gyöngyszemet szeretnék megosztani veled, nyájas olvasóm.…

Nem titok, szüleimmel nem túlságosan intenzív a kapcsolatom. Édesapámat illetően ebben semmi újdonság nincsen, minthogy soha nem is volt igazán szoros a köztünk lévő kapocs. Édesanyámmal viszont az utóbbi pár évben egyre rosszabb a helyzet. Ritka és rövid beszélgetéseink is feszültek. Azon kevesek közé tartozik, akik egy pillanat alatt tudnak kiugrasztani a bőrömből. Ennek első sorban az az oka, hogy teljesen mások a prioritásaink:

• Őt az érdekli, hogyan mondom, amit mondok. Sokszor annyira el van foglalva ezzel, hogy az már el sem jut a tudatáig, mit is mondok valójában.
  Engem az érdekel, mit mond a másik, és − már elnézést, de nem találok találóbb kifejezést − leszarom a hogyant.
• Őt az érdekli, hogy egy történet szereplőit mi motiválja, hogy mit gondolnak. A történet maga, a tények másodlagosak.
  Engem elsősorban a tények érdekelnek, azokhoz próbálok alkalmazkodni, azok alapján, nem pedig hipotézisekre alapozva tervezem meg további lépéseimet. Amit valaki mond, azt komolyan veszem, és arra reagálok. Még ha olvasok is a sorok között, következtetéseimet semmi szín alatt nem kezelem tényként, és nem adom azokat a másik szájába.
• Ő nem kér és nem is vár el semmit. Legalábbis kifelé ez a hivatalos álláspont. Persze ha mégsem kedvére valóan történnek a dolgok, kellően indignálódott. A burkolt szemrehányás, a múlt felhánytorgatása sem marad el.
  Én ha nagyon el szeretnék érni valamit, akkor teszek is érte. Például megmondom, mit szeretnék. Nem várok arra, hogy a másik kitalálja. Ha pedig nem teszek, akkor nyilván nem is annyira fontos a dolog.

Sok ismerősöm mondja, nekem kellene lépnem, nekem kellene tennem valamit, hogyha változtatni kívánok a helyzeten. Nem vagyok ugyan teljes bizonyossággal meggyőződve arról, hogy ez így van, miként arról sem, hogy érdemes megbolygatni a status quo-t, mégis, egy gyenge pillanatomban úgy döntöttem, teszek egy apró lépést, meglátjuk jutunk-e valamire.
Az önkormányzati választás ez alkalommal új helyszínen zajlott, hozzám esett közelebb a szavazóhelyiség. Javasoltam, menjünk el együtt szavazni, és utána ebédeljünk együtt, meghívom őket. Programajánlatom az alábbi indokolással került elutasításra: "− Köszönjük a meghívást, de van nekünk mit enni."

Nos, ekkor jutott eszembe Dumas fent említett regénycíme, ekkor gondoltam arra, hogy a következő kísérletre leghamarabb húsz év múlva kerül majd sor…

Ámítástechnika, fekete mágia…

Ha egyetlen dolgot vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, az egy számítógép lenne, természetesen Internet kapcsolattal... Ha függő nem is vagyok, de tessék belátni, egy olyan egyedülálló, egyedül élő ember számára, mint én, ez az egyik legkézenkfekvőbb mód arra, hogy kommunikáljon a világgal. Leggyakoribb hétvégi elfoglaltságom, hogy internetezek, közben fél szemmel nézem a TV-t, pihentetem a lábaimat. Épp ezért vagyok oly igen nagyon feldúlva, amikor ebben akadályoztatva vagyok. Márpedig most ismét ez a helyzet.

Van nekem két számítógépem. Egy desktop, és egy notebook. Csakhogy ismét besz@rt az Internet kapcsolat, pontosabban nem kap feszültséget a router. Az, hogy egy ilyen adapter egy évet sem bír ki - volt már csere ugyanis az elmúlt egy éven belül -, az szerintem vérlázító. Tettem néhány kísérletet arra, hogy a router kiiktatásával a két gép bármelyikén közvetlen kapcsolattal érjem el az Internetet, de kellő hozzáértés hiányában próbálkozásom kudarcba fulladt, valami "nincs IP-cím" üzenetet kaptam. Feladtam. Most szomszédolok, ha másért nem, hát azért, hogy ezt az írást közzétegyem, és kiírjam magamból a mérgemet.

Az egy dolog, hogy én nem értek a számítógépekhez, hogy nem értek a Windows, a hálózat, és egyéb hasonlók beállításához. Nem ez a gond. A gond az, hogy azok a magukat szakembernek vallók sem értenek hozzá, akik amúgy még pénzt is kapnak a fekete mágiáért, amit űznek.

Az otthoni gépeim beállítását egy időben egy ismerősöm végezte. Ő abba a hozzá nem értő kategóriába tartozott, akinek megvolt a kellő bátorsága ahhoz, hogy hozzányúljon azokhoz a beállításokhoz, amikhez én nem merek. Iszonyatosan rossz hatékonysággal, hosszú-hosszú órák próbálkozásai árán végül sikerült egy működő rendszert felállítania. Volt azon DOS-Box, Virtual Box, Linux, Vista, Windows 7… A két gép látta egymást, renben volt a VNC, a VPN. Csak ámultam-bámultam. Igaz, bizonyos játékaimat nem tudta működésre bírni, de hát ne legyen az ember telhetetlen... Tényleg nagyon örültem neki. És még pénzt sem fogadott el. (Ez volt az én nagy bajom. Sokkal szívesebben fizetem meg valakinek a szakértelmét, munkáját, és utána élvezem a számítógépeim nyújtotta örömöket.) Aztán egy szép napon "felmondott" a jóasszony. Talán elunta, hogy folyton hatékonyságról, eredményorientáltságról beszéltem neki. De hát nem tudok kibújni a bőrömből. Felőlem valaki éveket is fordíthat arra, hogy a számítógépeimmel foglalkozik, ha egyszer a végeredmény nem az, hogy minden úgy működik, ahogy szeretném, akkor pusztán a ráfordított időt nem fogom tudni annyira értékelni... Ott maradtam egy majdnem kész rendszerrel, amit nem tudtam igényeim szerint használni. Szegény ember vízzel főz, és maga fekszik bele... Így én is beértem azzal, ami volt. Egészen addig, amíg el nem jött a "kék halál". A desktop gép úgy összeomlott, hogy elindítani sem lehetett. Szerencsére ott volt még a notebook, legalább internetezni tudtam, még ha egy csomó fontos fájlomhoz nem is tudtam hozzáférni.

Aztán megkértem az egyik kollégámat, aki még nem égett le nálam, ugyan rakná helyre a gépet. Addig sikerült eljutnia, hogy megmentette a dokumentumaimat, majd újratelepítette az operációs rendszert. Így már be tudtam kapcsolni a gépet, és minimális szinten ismét megkezdhettem a használatát. Persze minden korábbi csoda odalett. Mind a mai napig ez a helyzet, hiszen én magam nem tudok ennél tovább lépni. Azóta is gyakorlatilag csak a notebookot használom, ami ugyan lényegesen lassabb az asztali gépnél, de legalább működik…

A munkahelyemen sem jobb a helyzet, sőt! Olyan helyen dolgozom, ahol nap mint nap "nagytudású  ámítástechnikusok" társaságában vagyok, igen jól látom, hogy is mennek a dolgok. Sejtésük sincs a dolgokról. Próbálkoznak, próbálgatnak, amíg véletlenül el nem találják a helyes megoldást, vagy meg nem únják a dolgot, és azt nem mondják, hogy "sajnos ezt a problémát nem lehet megoldani". Közben persze áll a gép, a felhasználó nem tud dolgozni, csak szentségel, vagy tűr birka türelemmel.

A saját munkahelyi gépem is összeomolott pár hete. Újratelepítették. Személyesen a főnököm. Azóta úgy van beállítva a profilom, hogy a dokumentumaimat, képeimet nem érem el közvetlenül, egy nyamvadt fejhallgatót sem tudok csatlakoztatni, minthogy egy árva hangot nem ad ki magából a jószág. A munkámhoz használt szoftverek egy része nincs újratelepítve. A helyesírás ellenőrző ha hibát talál, minden szót nagy kezdőbetűre akar kicserélni... Hiába jeleztem a problémákat, senki nem foglalkozik velem. Akinek ez valójában a feladata lenne, meg sem próbálta, annyira nem ért hozzá. Az a kollégám pedig, aki az otthoni gépemet újra működésre bírta, legalább megpróbálta. Neki "csak" nem sikerült megoldani a gondjaimat.

Nos, ilyen körülmények között használom a gépeimet. Minthogy sarlatán kollégáimhoz inkább nem fordulok, a jövő héten megpróbálok venni egy mobil Internet kártyát a notebookomhoz, a desktop gépet pedig szüleimnek ajándékozom és lemondom az otthoni előfizetésemet. Nincs jobb ötletem. De egyet mondhatok: ez, ami itt folyik, egyszerűen szánalmas…

Csehül állnak dolgaink...

Valamit nem értek... Van, amit nem értek. Sok minden van, amit nem értek...

Például nem értem a cseh nyelvet. Mégis - számomra teljességgel érthetetlen módon -, az AXN TV-csatorna veszettül nyomja a cseh nyelvű puding reklámot.
A reklámok általában az agyamra mennek, mint szükséges rosszat elviselem őket. Na de egy cseh nyelvű reklám? Az már minden határon túl van!
Mit vétettem, I-tenem, Uram?

• Kitiltották az idegen szavakat és kifejezéseket az utacai feliratokból. OK.
• Hőzöngünk ezerrel a szlovák nyelvtörvény miatt. OK.
• Olykor angol nyelvű reklámok mennek a TV-ben. OK. (azt legalább értem...)

Nem akarom elhinni, hogy az egyidőben több országban sugárzó csatornák ne tudnák (ne akarnák) megoldani, hogy a reklámok a célközönség nyelvén szóljanak.
El tudom képzelni, a csehek is hogy örülnek a magyar nyelvű reklámoknak, hisz amúgy is hogy szeretnek minket... Vajon a TV-csatornát nem zavarja, hogy súlyos millikóktól esik el, mert ahelyett hogy eladná kétszer a reklámidőt, helyette csehül zagyvál a magyaroknak és fordítva?

Ennyit édes anyanyelvünkről. Most mondja valaki, hogy nem csehül állnak dolgaink!

Gondolatok egy kerek évforduló ürügyén

Próbálnék én nem foglalkozni az idő múlásával, de képtelen vagyok ezt maradéktalanul megvalósítani. Vannak ugyanis kedves ismerőseim szép számmal, akik felköszöntöttek születésnapom 49. évfordulója alkalmából. Jött a jókívánság e-képeslapon, e-mailben, az iwiwen, messengeren... Fiam megtisztelt egy teljes hétvégés látogatással, szüleim is meghívtak, hogy felköszönthessenek. Vasárnap este kártyapartival összekötött isteni vacsora volt unokahúgomnál. Minthogy ez a hétvége már betelt, a következőre is van már meghívásom!

Igazán jól esett mindez. El is csodálkoztam, ugyanis ilyen sokan eddig még sosem írtak. Aztán elgondokoztam egy kicsit, vajon mi lehet ennek az oka? Nem hiszem, hogy sosemvolt népszerűségem növekedett volna ilyen mértékben. Lehet, hogy nem is olyan kedvesek az ilyen ismerősök? Lehet, hogy mind csupa gonosz, és csak azt akarják, hogy ne tudjak elsiklani az idő múlása felett? Talán csak a káröröm vezérli őket? Megemlékeznek rólam, miközben arra gondolnak: "lám, én még fiatalabb vagyok ennél a vén f@sznál..."

Ah, a sok jókívánság! Bárcsak egy morzsányit éreznék abból a sok i-teni éltetésből! Speciel a bokámig érő fület inkább visszautasítom. Épp elég, hogy lassan vak vagyok és nyomorék... Bár ha a bokámig nőtt fülemnek köszönhetően javulna egy kissé a hallásom... hmmm... na tudjátok mit? Egye fene!

Többen mondták: "Na, majd jövőre! Az lesz aztán a kerek szám..." Hát ez nézőpont kérdése. Szerintem ugyanis a mostani évforduló legalább annyira kerek. A 7 ugyebár mágikus szám, a négyzete pedig méginkább az! Úgyhogy tojok én az ötvenre, hisz itt van nekem a 49! Arról már nem is beszélek, hogy azt tartják: mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Hát ha ez valóban így van, akkor én lassan a hetvenediket fogom ünnepelni, nem pedig a félszázat.

Érdekes egy dolog ez a születésnapokkal az iwiwen, vagy más hasonló portálon. Kedvesen felhívják a figyelmet az ismerősök születésnapjára. De miért is kell figyelmeztetni az embert? Hát azért, mert egyébként halvány fogalmunk nem volna, hogy mikor van a születésnapja olyan embereknek, akiknek a néha még a nevére sem emlékszünk... Olyan emberek köszöntik fel egymást, akik ezt az iwiw előtt valószínűleg soha nem tették. Már pusztán az a tény, hogy az ember megadja a születésnapját, nem felhívás keringőre? De ha igen, akkor ez a formalitás borzasztó. El is határoztam, hogy ha lehet csak az évszámot megadni, akkor a hónap-napot le is veszem, nehogy valaki azt higgye, hogy azért írom ki, mert elvárom a gratulációt. Volt egy kollégám, aki megköszöntött, de én elmulasztottam viszonozni mindezt az ő születésnapja alkalmából. Hát erre jól megsértődött, és törölte az ismeretségünket... Nem magyarázom a bizonyítványomat. Aki VALÓBAN tudja, mire való egy közösségi portál, az most azt is tudja, mire gondolok... :)

Hiába múlik az idő, hiába veszem észre magamon a szellemi hanyatlás jeleit, a számomra valóban fontos (vagy legalábbis egykoron fontos) emberek - legyen szó családról vagy exbarátnőkről - születésnapját még mindig tudom fejből. Ha valamit fejben kell tartani, az már rég rossz. Azt úgy is elfelejtem. Ha valami fontos, azt nem kell észben tartsam. Azt egyszerűen tudom...

De "...félre undok poc, vakondok"*! Természetesen jólnevelt ember módjára ezúton is köszönöm mindenkinek a jókívánságokat, megköszönöm, hogy írtatok, hogy gondoltatok rám.

*Shakespeare: Szentivánéji álom (ford.: Arany János) 

Bástya elvtársat már le sem szarják?

Átadták a debreceni Hotel Óbestert - tudtam meg a Turizmus Panoráma Bulletinből a minap. Az átlagosnak mondható szálloda bemutató sorai között az alábbi részleten akadt meg a szemem:

"Az avatáson egy hatalmas méretű freskót is lelepleztek. A Huszártalálkozó 2010 című alkotáson huszárruhában, lovon látható Kósa Lajos (Fidesz) Debrecen polgármestere, Pajna Zoltán, Boros József és gyermekei, valamint több közismert helyi vállalkozó, és a város főépítésze, Kováts Ákos is."


E remek műalkotást nektek is látnotok kell, nyájas olvasóim! Íme néhány kép:

A Feszty-körkép kutyafüle ehhez képest...
(nincs az az objektív, ami befognák ezt a hatalmas perspektívát)

III. Lajos

Jut is eszembe egy másik remek tablókép még 2000-ből:

Józsi bácsi: "- Nana, Viktor!"

BUÉK - 2010

Arany János: Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj' Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!

(1853)

Artur Kirillov (RU)

Neil Simon: Pletyka

A csillagok együttállása folytán felszabadult, a Madách Színházba szóló jegy hullott az ölembe.  (A látottak alapján utóbb inkább azt kellene írnom: egy meghívás áldozata lettem...) De ne vágjunk a dolgoknak elibe! Mit sem sejtve a rám váró megpróbáltatásokról, örömteli várakozással néztem egyik kedvenc színpadi szerzőm, Neil Simon Pletyka című darabjának előadásának elibe. Nos, ezúttal csalatkoznom kellett. Nem kicsit... Nagyon!

Szarból nem lehet várat építeni. Nincs ez másként jelen előadás esetében sem. Szánalmas, ahogy a beharangozó megpróbálja a potenciális nézők érdeklődését felkelteni, és becsalogatni őket a színházba.

"A darab kriminek indul, és fergeteges bohózat lesz belőle, amelyben helyet kap az izgalom, a sznobság, a naivság, és természetesen a falrengető humor." - írja az ismertető szövege.

A bohózatként jelölt darab egy fércmű. A krimi szál elsatnyul, szinte teljesen érdektelenné válik. A bóhózat, mint műfaj elengedhetetlen kellékét, a humort elvétve tudtam csak felfedezni. Méghogy falrengető... Az izgalom oka legfeljebb ha annyi volt, vége lesz-e már az előadásnak valaha? A címben szereplő pletyka bár fel-felbukkant az előadás során, a cselekménnyel semmiféle összefüggésben nem volt. Nekem még mindig az motoszkál a fejemben, hogy csupán erre az ötletre építve milyen remek darabot lehetett volna írni. A szereplők folyamatos lesérülését csak a gyenge geg kategóriába tudtam besorolni. Kész csoda, hogy habostorta dobálás, és banánhéjon elcsúszás nem volt...

A színészek igyekvése, hogy a nézőket szórakoztassák görcsössé vált. A felső tízezerhez tartozás ábrázolása Dunai Tamásnak sikerült a legjobban, a többiek esetében a hitelesség legapróbb nyomát sem tudtam felfedezni. Inkább véltem volna őket foglalkozásukra nézve bányásznak, ripacs színésznek, lepusztult prostituáltnak... Ez utóbbi kettő állt a legközelebb a valósághoz, kár hogy nem ez volt a feladat. Sznobizmus? Naívság? Ezeknek csíráját sem érzékeltem. Bár remek helyen, az ötödik sorban ültem, ahonnan láttam is, nem csak hallottam, többször nem értettem jól a szereplőket. (Erre már más színházi írásaim kapcsán utaltam korábban is.) E tekintetben Dunai Tamást és Pusztaszeri Kornélt illeti dícséret, ők azok, akik igazán érthetően beszéltek.

A közönség szinte csak a trágár szövegeken derült, szerintem kínjában... Én még azon sem. Elkeserítő. Szirtes Tamás rendezésének legnagyobb erénye számomra az volt, hogy mentes volt minden modern (modernkedő) faxnitól. A díszlet is tradícionális volt, miként a férfiak jelmeze (szmoking) is. A hölgyek egy részének öltözéke inkább emlékeztetett sarki munkaruhára, vagy neglizsére.

A darab íve folyamatosan lefelé tartott. Már az elején sem tudtam igazán lázba jönni. A központi problémát ("Miért lőtte magát fülön Charly?") Cseke Péternek nem sikerült úgy exponálnia, hogy a legcsekélyebb mértékben felkeltse az érdeklődésemet. Az, hogy a figurák miért is próbálják meg suta módon és ostoba hazugságokkal titkolni egymás elől a titkolhatatlant, mindvégig nem világlott ki számomra... A szünetben még optimista voltam (pedig ez nem igazán jellemző rám), abban bíztam, talán a második rész jobb lesz. Hát nem lett az. Sőt... Szerednyei Béla monológja a fináléban remek lehetőséget kínált volna, ám úgy érzem, nem sikerült maradéktalanul kiaknázni a szövegben rejlő lehetőségeket.

A befejezés légből kapott volt, de legalalább kiváltotta a várva várt függöny! effektust.

A vígjátékokkal kapcsolatban az egyetlen elvárásom, hogy jól szórakozzak, amíg bent ülök az előadáson. Nem bánom, ha minden, amit láttam, a feledés homályába merül, amikor elhagyom a színházat. Ez az előadás (ide értve a darabot is) nem ütötte meg ezt a szintet. Sajnos az előadás után három nappal is jól emlékszem, milyen rossz is volt, amit láttam. Ajándék jegy ide vagy oda: az ár/érték arány még így is rossznak mondható.
Olvasva a neten néhány hozzászólást, elgondolkoztam azon, vajon ugyanazt a darabot, ugyanazt az előadást láttuk-e? Ó, ilyenkor hol vagy, Fáy Miklós?

Pusztán a szokásos érv alapján próbálok vígasztalódni:

Rosszat is látni kell néha ahhoz, hogy az ember a jót értékelni tudja.

Tóth Enikő, Pusztaszeri Kornél, Kökényessy Ági

Találkozás egy régi szerelemmel

Találkozás egy régi szerelemmel. Mit régi szerelemmel? Az első szerelemmel! A SZERELEMMEL! Azt, hogy egy életre meghatározó, nagybetűs Szerelem lesz ez, azt akkor még nem tudtam, de meglehetősen hamar megtapasztaltam. Igazi kamaszkori szerelem volt. Akinek nem adatott meg ennek élménye, életében, nem tudja, miből maradt ki, és bizony mondom néktek, sajnálhatja.

OT - Ilyen élményekkel a hátam mögött történt az, hogy csalódottságomnak és mélységes sajnálatomnak adtam hangot, amiért egyenesági leszármazottam életéből bizony kimaradt a kamaszkori szerelem élménye. Sokan nyugtatgattak: "Miért sürgeted?", "Majd bepótolja!", "Még nem maradt le semmiről..." és még néhány hasonló elmés csacsiság. Mindig tudom, hogy aki ilyeneket mond, az szintén nem élt át ilyesmit. Ha jól emlékszem, mindössze egyetlen ismerősöm akadt, aki azt mondta: "Hát bizony nagy kár, ezek az idők nem hozhatók vissza!" Mint az orákulumra úgy nézett rám, mikor azt mondtam neki: "Neked volt egy nagy gimnáziumi szerelmed!" Nem volt nehéz kitalálni. Igazából csak az vélekedik így, aki tudja, miből maradtak ki azok, akiknek ez az élmény nem adatott meg...

Harminc év után először találkoztunk. Az augusztusi gondolatfelvetés meglepett egy kissé, de ezen hamar túltettem magam, és szerfelett örültem a felajánlott lehetőségnek. Mindig is csodálkoztam, hogy egy olyan kis faluba', mint ez a világ, hogy lehet az, hogy egyszer sem futottunk össze. Az esély meglett volna, szüleivel és gyermekeivel például találkoztam egy alkalommal az esztergomi vár ágyúteraszán. 
Megvallom, nagyon izgultam, de csak az első néhány perc végéig. Aztán azt tapasztaltam, hogy harminc év ide vagy oda, a beszélgetés úgy folyik, mintha tegnap hagytuk volna abba. És mindez aztán hosszú órákon át, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is unalomba fulladt volna. Hihetetlenül jóleső érzés volt. Jó néhány történetet elevenítettünk fel, olyik úgy pergett le előttem, mintha csak a minap történt volna. Persze voltak dolgok, elsősorban a számomra kellemetlenek, amik elvesztek a megszépítő messzeség homályában.

A következő találkozásunkra három hét elteltével került sor. Csak a helyszín volt más. Ezúttal az éjszaka közepéig folyt a diskurzus.

Abban azért nem hiszek, hogy ebből rendszer lesz, de kétségtelen tény, hogy nem volna ellenemre, ha nem kellene további harminc évet várnom a folytatásra...