Én kérek elnézést...

Október 14-én szombaton Verdi Rigoletto című operáját láttam az Erkel Színházban.
A jegyhez kedves nyelvtanfolyambéli csoporttársnőm jóvoltából jutottam, aki ily módon már nem először járult hozzá ahhoz, hogy olykor elmenjek egy-egy előadást megnézni. (Isten tartsa meg jó szokását! )

Szeretem az operát. Ifjú koromban - a hetvenes években - meglehetősen sokat jártam operába. A klasszikus darabokat (elsősorban Verdi és Puccini operáit) tucatnyi alkalommal láttam. Ebben édesapámnak és életem első szerelmének is komoly szerepe volt.

Legutóbb 2005-ben láttam a Rigolettót, mely kedvencem operáim egyike. Sajnos a rendezés (Szinetár Miklós - Harangi Mária) mit sem változott azóta. Mint azt már korábban is írtam, konzervatív vagyok. Nagyon nem tetszik, hogy az előadás nem a zenéről és a darabról, hanem a rendezőről szól, legalábbis a szándék erre irányul. Most, hogy másodszor is lehetőségem nyílt megnézni a darabot, sokkal jobban látom azt a temérdek balfogást, ami a rendezést jellemzi.

A szereposztás tekintetében az volt a furcsa benyomásom, hogy a mellékszereplők "leénekelték" a főszereplőket . Ez alól csak Lloyd Cecília (Gilda) - kit Péter Ciliként már kórista korából van szerencsém ismerni - kivétel, ki mind a színpadi alakítás, mind a zenei előadás tekintetében remekelt. Rácz István (Sparafucile) és Kovács Annamária (Maddalena) - kiknek opera tanszaki vizsgaelőadásán is voltam már - az előadás erősségei. A tőle megszokott remek színvonalat nyújtotta nyúlfarknyi szerepében a maholnap 70 esztendős Berczelly István (Monterone) is. Fekete Attila (a mantuai herceg) produkciója zenileg még elfogadható volt, alakítása azonban kevésbé meggyőző. Az elvetemült és velejéig romlott hercegnek nyomát sem véltem felfedezni. Sokkal inkább a már-már szimpatikus diák képe lebegett mindvégig a szemem előtt. A címszerepet alakító Perencz Béla ugyanakkor minden várakozásomat alulmúlta. Se bohóc, se púpos nem volt, holott Rigoletto esetében ez két el nem hanyagolható körülmény... Az első jelentben hangjai is csak közelítettek az "igazsághoz". E téren a későbbiekben sokat javult a helyzet, szerepformálását ugyanakkor változatlanul hiteltelennek, sőt, helyenként kifejezetten elhibázottnak éreztem. Az énekes testalkata robusztus, és mivel nem játszotta a púpost, hát többször is óriásként tornyosult a színpadon. Ezt sehogy nem tudtam Rigoletto ellenszenves karakterével összeegyeztetni. Megítélésem szerint - az őt érő tragédia ellenére - a bohóc a legellenszenvesebb figura az egész darabban.
Az idő szinte nyomtalanul múlik Medveczky Ádám, az előadás karmestere felett. Egyenletesen középszerű, amióta csak ismerem. Nem tudom, mekkora veszteség érte az ütős társadalmat, amikor elhagyta őket, de úgy vélem, a karmesteri társadalomban nem ő fújja a passzátszelet... A zenekar szerencsére nem nagyon hagyta befolyásolni magát általa, és becsülettel helytállt. Nagy meglepetésemre és örömömre az énekkar is kiváló volt.

---

Tudomásul kellene vennie az érintetteknek, hogy az opera színpadi műfaj. A zenei élményen túl az énekesek színpadi alakítása, illetve a rendezés sem elhanyagolható. Ugyanakkor mindennek a közönség szórakozását kellene szolgálnia. Az énekesek kinézete sem elhanyagolható. Sosem feledem, mennyire komikus volt, amikor a Bohéméletben az éhező költőt alakító Korondi György megpróbálta átölelni a tüdőbeteg varrólány szerepét játszó Kincses Veronikát... De az illúzióromboló látványt a még oly csodás hangú énekesek sem tudják feledtetni, mint amilyennel Luciano Pavarotti rendelkezik. Az operának, mint műfajnak megvannak a maga gyengéi (sokszor kusza és zavaros cselekmény, a haldoklók mindig énekelnek még pár percet, stb.), nem kellene ezt tovább tetézni.

Szeretném hinni, hogy eljön még az az időszak, amikor az operába járás megint rendszeres és kellemes időtöltést fog jelenteni az életemben, és nem csak a fotelból egy-egy hangfelvételt hallgatva élvezhetem az operamuzsikát.

Nem a közönség van az előadókért, hanem az előadók vannak a közönségért!
Sajnos manapság még gyakorta érzem úgy, hogy tévedek...