Kertész leszek, virágot árulok...

Gergely fiam elballagott. Jelen voltam a nagy eseményen, de meg kell mondanom, csak a jólneveltség okán, eleget téve a gyermek ki nem mondott, de ismert elvárásának.
Amit tapasztaltam, csak beigazolta még az esemény előtt kifejtett aggályaimat. Vessenek a mókusok elé, de úgy éreztem, számomra nem bír akkora jelenőséggel egy olyan esemény, ahol általam szinte egytől egyig ismeretlen osztály- és évfolyamtársakat láthatok ezen alkalomból végigvonulni az iskolán. Véleményem szerint a szülő nem kötődik a gyermek iskolájához, s az osztálytársakat se nagyon ismeri. Ez a diák és az iskola kapcsolata, már ha egyáltalán megadatik a gyermeknek, hogy jó emlékeket őrizzen meg iskolájáról, tanárairól, osztálytársairól. Az én esetemben pedig ez fokozottan igaz volt, hiszen én a hat osztályos képzés kezdetén voltam egyetlen alkalommal az iskolában egy a szülőknek és diákoknak közösen rendezett ismerkedő rendezvényen, majd legközelebb a szalagavatón, ami persze más helyszínen volt.

Fiam iskolája, az Árpád Gimnázium saját hagyományainak megfelelően szervezte a ballagást ebben az évben is. Először a ballagók vonulásának lehettek tanúi a vendégek, majd a rendezvény a szomszédos amfiteátrumban folytatódott fáklyás felvonulással, világító buzogányos bemutatóval. A rendezvényt tűzijáték zárta.
Nos, szüleim és jómagam csupán a rendezvény első részén voltunk jelen. Ennek első sorban az volt az oka, hogy a többórás rendezvény alatt mindvégig állniuk kellett a meghívottaknak is!
(Már a szalagavatón is morogtam az esemény hossza miat, de ott legalább, ha nem is kényelmes fotelben, de ülni lehetett.)
Emlékszem még, az én időmben és iskolámban (VPG) a ballagó osztályok vendégei közül egy fő a ballagó diákok osztálytermében, mi több, az érintett diák helyén leülhettek. Ez teljesen normális és jó gondolat volt. Jelen esetben a ballagó osztályok termei üresen álltak, a vendégek a folyosókon tipródtak.
Maga a vonulás pontosan olyan volt, amilyenre számítottam, és ami miatt jószántamból nem is mentem volna el egy ilyen rendezvényre. A diákok egyik része röhécselve, másik része az unalomtól szenvedő arccal kóválygott. Az általuk keltett kakofóniát a legjobb szándékkal sem lehetett éneklésnek nevezni; mint aktív kórista számára rémisztő volt.

A hosszas várakozás közepette volt időm néhány dolgon elmerengeni... 2007-ben valamivel több, mint 80 000 diák érettségizik... E gyermekek minimálisan két-három csokor virágot hurcolnak karjukon (lufikról és egyéb tárgyakról most nem is beszélek). Egy szebb, különlegesebb virágokból álló csokor ára eléri az 6-7 ezer forintot, egy "normál" csokor csak 2,5-3 ezer, egy jelképes virágszál 500-1 000. Tekintsük átlagárnak a 3 000 forintot és vegyünk átlagnak 2 csokrot - "szerényen" alábecsülve ezzel a valóságot. Osztok-szorzok, töröm fejem, kezem-lábam: 480 000 000!!! Igen, jól tetszik látni: mi, szülők elszórunk közel fél milliárd forintot a ballagás alkalmával virágra. És mivel ma már divat az óvodai és általános iskolai ballagás is: Halleluja Testvéreim! Simán megvan az 1 milliárd! Ugyan kérem... (Az iskola díszítését nem számolom, feltételezve, hogy még mindig az a szokás, hogy az ezért felelős alsóbbéves diákok hajnalban ingyenesen "szerzik be" az orgonát...)

No, aztán ott a tűzijáték... Ezt ugyan nem láttam, de el tudom képzelni. Kevés dologról van annyira lesújtó véleményem, mint egy tűzijátékról... Panem et circenses! Vagy manapság inkább: Quamvis panem non habet, certe circenses habeat! (Ha már kenyér nincs, legalább cirkusz legyen!) Marad tehát a népbutítás! Mennyivel több értelme lenne bemondani, hogy "Kedves vendégeink! Ez itt a tűzijáték helye! A pénzt amit eldurrogtattunk volna, az iskolai eszközök bővítésére fordítjuk. Megértésüket köszönjük!" A gusztus 20.-i tűzijátéktól is hideglelést kapok. Ugyanez nagyban... Amikor Medgyessy elnapolta a tűzijátékot az árvíz miatt, arra gondoltam, vajon az árvízkárosultak nem örültek volna-e jobban, ha az arra szánt összeget a támogatásukra fordítják, nem pedig elfüstölik... A tavalyi szerencsétlenség jégverte áldozataival se tudtam teljes szívemből együttérezni...

Akárhogy is... Azon is eltöprengtem, hogy a ballagás vajon vidám, vagy szomorú esemény? Búcsú az iskolától. Vajon ki örvend itt annyira, hogy még petárdákat is durrogtat? A diák, hogy végre kiszabadult? Vagy az ottmaradók, hogy végre megszabadultak a távozóktól? Távoli emlékeim szerint az én időmben az érzékenyebbek sírtak-ríttak is bánatukban, nem pedig jubiláltak. Egy bensőséges eseménynek szívbéli támogatója lennék. Most egy cirkuszi előadásnak a szponzora voltam csupán.