- Mondd csak, te adsz fizetést az embereidnek?
- Nem.
- És bejárnak?
- Igen.
- Te! Nem kéne ezektől belépődíjat szedni?
2009. március 22., vasárnap
Még egy aktuálissá vált vicc...
Két cégvezető beszélget.
- Mondd csak, te adsz fizetést az embereidnek?
- Nem.
- És bejárnak?
- Igen.
- Te! Nem kéne ezektől belépődíjat szedni?
- Mondd csak, te adsz fizetést az embereidnek?
- Nem.
- És bejárnak?
- Igen.
- Te! Nem kéne ezektől belépődíjat szedni?
2009. március 6., péntek
2009. március 5., csütörtök
Egy igazán aktuálissá vált vicc...
Miután az amerikai bankok hazárd, már-már lelkiismeretlen gyakorlatukkal gazdasági világválságot idéztek elő, Barack Obama úgy nyilatkozott a minap, hogy meg kell gátolni, hogy "azoknak a problémáknak, amelyek a feltörekvő országokban, mint például Magyarországon vagy Ukrajnában jelentkeznek, legyen olyan nagy tovagyűrűző hatása, amely eléri a mi partjainkat". (Részletesen lásd itt.)
Az alábbi viccet idézték fel a hír hallatán többek is:
Az alábbi viccet idézték fel a hír hallatán többek is:
Egy részeg dülöngél a villamoson. Hol ennek ütődik, hol annak, majd egy kanyarban belehány az egyik utas ölébe. Az utas felháborodottan rászól:
- Nézze mit csinált, szégyelje magát, Maga állat!
Mire a részeg:
- Maga beszél? Maga meg hogy néz ki?
2009. március 4., szerda
Marx után szabadon...
Beszélik, miszerint Medgyessy Péter így kommentálta, hogy Orbán Viktor az utóbbi időben számos európai országba ellátogatott:
Kis sértett járja be Európát...
2009. február 16., hétfő
Zenés-játékos hétvége
Régen volt ennyire kellemes hétvégében részem. Szombat délutánra összejött ismét egy társas parti kedves dalostársaimnál. Még túlburjánzás is volt, ami az összejött létszámot illeti, így mindig voltak, akiknek ki kellett maradni a partiból, mivel én az előzetes létszámjelentés alapján hat fős játékokkal készültem. Szokás szerint több mindent játszottunk.
Elsőként egy Fist of Dragonstones partival nyitottunk. Ehhez én ragaszkodtam, miután ez is azon játékaim közé tartozott, ami több, mint egy éve megvan, de még nem játszottam vele. Elkészültem végre a szabály magyar fordításával is. Hiánypótló művem most lektorálás alatt van, ha megkapom a visszajelzéseket, feltöltöm a szokásos helyekre. Hangulatos, szépen kivitelezett játék. Mindannyiunk tetszését elnyerte. Másodikként egy Condottiere partival folytattuk. Ez a játék aztán tényleg gyönyörű dizájnnal rendelkezik. Nekem még az eredeti kiadás dobozával van meg. A társaság egyetlen ifjú hölgy tagja volt az, aki kevéssé élvezte. A többiek szívesen játszottak volna még egy partit. Én - mivel több játék lapult még a táskában - szintén a váltásra szavaztam, így aztán egy Forum Romanum, és levezetésként három gyors Bunte Runde következett. Meglepetésemre ez utóbbi a táraság zömének nem tetszett.
Vasárnap délelőtt az A megérthető zene hangversenysorozat negyedik hangversenyére volt jegyem. A különlegességet az jelentette, hogy bár az ismertetett mű, Pergolesi Stabat Matere női karra íródott, az első részben elhangzó szemelvények egyikéhez karnagyunk, Hollerung Gábor kórusunk, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság férfikarának segítségét kérte. Így esett meg az, hogy a koncert első felében a színpadon ülve hallgattam a magyarázatot, és működtem közre Puccini Messa di Gloria című darabjából a Qui tollis részlet előadásában, míg a második részben immáron a nézőtérről élvezhettem a Pergolesi mű pazar előadását.
A remek koncertet egy a maga nemében legalább annyira remek ebéd követte, eleget téve egykori évfolyamtársnőm kedves meghívásának. A sok beszélgetés közepette sort kerítettünk a Blue Foxtól (Szellemlovas) a minap születésnapom alkalmából ajándékba kapott Oh, Pharaoh! kipróbálására is. Kedves, enyhén szenyázós, játék. Azért még családi körülmények között is megjárja. Tanulja csak meg egy gyerek is, hogy az élet nem habostorta... ;)
Kellemesen fáradtsággal tértem nyugóvóra. Az elalvás előtti tompa, bágyadt állapotban még végigfutott az agyamon, hogy most ugyan egyik délutánon sem tudtam ebéd után szúnyókálni, mégis, sokkal jobban éreztem magam az igencsak aktív hétvége alatt, mint amikor a négy fal között egyedül vegetálom végig semmittevéssel töltve a két napot. Ezúton is köszönöm az élményt valamennyi "közreműködőnek"!
Vasárnap délelőtt az A megérthető zene hangversenysorozat negyedik hangversenyére volt jegyem. A különlegességet az jelentette, hogy bár az ismertetett mű, Pergolesi Stabat Matere női karra íródott, az első részben elhangzó szemelvények egyikéhez karnagyunk, Hollerung Gábor kórusunk, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság férfikarának segítségét kérte. Így esett meg az, hogy a koncert első felében a színpadon ülve hallgattam a magyarázatot, és működtem közre Puccini Messa di Gloria című darabjából a Qui tollis részlet előadásában, míg a második részben immáron a nézőtérről élvezhettem a Pergolesi mű pazar előadását.
A remek koncertet egy a maga nemében legalább annyira remek ebéd követte, eleget téve egykori évfolyamtársnőm kedves meghívásának. A sok beszélgetés közepette sort kerítettünk a Blue Foxtól (Szellemlovas) a minap születésnapom alkalmából ajándékba kapott Oh, Pharaoh! kipróbálására is. Kedves, enyhén szenyázós, játék. Azért még családi körülmények között is megjárja. Tanulja csak meg egy gyerek is, hogy az élet nem habostorta... ;)
Kellemesen fáradtsággal tértem nyugóvóra. Az elalvás előtti tompa, bágyadt állapotban még végigfutott az agyamon, hogy most ugyan egyik délutánon sem tudtam ebéd után szúnyókálni, mégis, sokkal jobban éreztem magam az igencsak aktív hétvége alatt, mint amikor a négy fal között egyedül vegetálom végig semmittevéssel töltve a két napot. Ezúton is köszönöm az élményt valamennyi "közreműködőnek"!2009. február 7., szombat
Fekete angyal
Ismét színház... A múltkor sem említettem, hogy még mindig hű vagyok elhatározásomhoz, és nem lépem túl a szakmai jegy kereteit, hála kedves egykori dalostársnőmnek, Isten tartsa meg jó szokását...
A Budapesti Kamaraszínház egy újabb, általam eddig ismeretlen fészkében jártam, az Ericsson Stúdióban. Az egész valahogy rosszul kezdődött. Először is elfelejtettem a címet ahova mennem kell, így az Asbóth utca helyett az Anker közben kerestem a műintézményt. Többszöri hiábavaló pásztázás után fiamat hívtam fel telefonon, és kértem meg, nézze meg az Interneten, hol van a színház. Mint kiderült, egy lépésre voltam, és ha nem lennék annyira vaksi, mint amennyire, akár észre is vehettem volna a neont az utca túloldalán. Még így is viszonylag korán érkeztem, de már ekkor jó néhányan várakoztak a ruhatár és büfé előtereként is szolgáló csöppnyi előtérben. Összesen három szék volt a fal mellett, így a nép csak gyűlt, végül hering módjára tipródott egyik lábáról a másikra állva, mivel csak három perccel hét óra előtt nyitották meg a nézőteret. Még be sem ülhettünk, amikor már felkértek bennünket mobil telefonjaink kikapcsolására. A terem 50 férőhelyes, de oly sokan voltunk, hogy 5-6 pótszéket is be kellett állítani, minek köszönhetően a zsúfoltság kellemetlen érzete mit sem csökkent. Az előadás kezdete előtt már csak azt a két mobil telefont kellett eltiporni, amit a korábbi felkérés ellenére nem sikerült a bizonyára nagyon fontos gazdájuknak kikapcsolnia. E röpke, de kellemetlen előjáték után vette kezdetét az előadás.
A Budapesti Kamaraszínház egy újabb, általam eddig ismeretlen fészkében jártam, az Ericsson Stúdióban. Az egész valahogy rosszul kezdődött. Először is elfelejtettem a címet ahova mennem kell, így az Asbóth utca helyett az Anker közben kerestem a műintézményt. Többszöri hiábavaló pásztázás után fiamat hívtam fel telefonon, és kértem meg, nézze meg az Interneten, hol van a színház. Mint kiderült, egy lépésre voltam, és ha nem lennék annyira vaksi, mint amennyire, akár észre is vehettem volna a neont az utca túloldalán. Még így is viszonylag korán érkeztem, de már ekkor jó néhányan várakoztak a ruhatár és büfé előtereként is szolgáló csöppnyi előtérben. Összesen három szék volt a fal mellett, így a nép csak gyűlt, végül hering módjára tipródott egyik lábáról a másikra állva, mivel csak három perccel hét óra előtt nyitották meg a nézőteret. Még be sem ülhettünk, amikor már felkértek bennünket mobil telefonjaink kikapcsolására. A terem 50 férőhelyes, de oly sokan voltunk, hogy 5-6 pótszéket is be kellett állítani, minek köszönhetően a zsúfoltság kellemetlen érzete mit sem csökkent. Az előadás kezdete előtt már csak azt a két mobil telefont kellett eltiporni, amit a korábbi felkérés ellenére nem sikerült a bizonyára nagyon fontos gazdájuknak kikapcsolnia. E röpke, de kellemetlen előjáték után vette kezdetét az előadás.
Sopsits Árpád: Fekete angyal. Bár a darab főszereplőjének neve Kálnai Andreára, és a betegek rákosra változtak, minden más tekintetben - ide értve a címet is - jól felismerhető, hogy Faludi Tímeáról, a Fekete angyal néven elhíresült ápolónőről van szó, aki ez idő szerint 11 éves fegyházbüntetését tölti. A darab - a szerző meghatározása szerint állapot-dráma - jóval túllép a megtörtént események felidézésén: éppúgy foglalkozik az egészségügy áldatlan helyzetével, az eutanáziával, mint az élet és méginkább a halál mibenlétével, és persze nem utolsó sorban az ápolónő tettének megítélésével. A kérdések persze nyitva maradnak, a válaszok a nézőre vannak bízva.
„Ha csak egy pillanattal előbb hal meg egy gyógyíthatatlan beteg valaki által, azt bűnnek nevezik, ha egy pillanattal később, a természet által, azt meg isteni kegyelemnek? Annak a kegyelmének, aki ezt a borzalmat ránk mérte, vagy hagyta, hogy valami, vagy valaki más ránk mérje? Tényleg egyetlen pillanaton múlik ez?”A halál megszemélyesítése (mindjárt hím- és nőnemű alakban) groteszk módon kizökkenti, a nézőt a cselekmény folyamából, és egyúttal gondolkodásra készteti. Hasonló hatással vannak az apró dalbetétek, és az olykor felhangzó - a görög tragédiára emlékeztető - szavalókórusok is. A zenei előadás lehetett volna színvonalasabb, a töbszólamú éneklést ezzel a "kórussal" nem kellene erőltetni. Ez volt az a darab, ahol az elviselhető mértékű trágárság nem zavart, teljesen életszerűen hatott. A "mellékvágányok" közül a nekem legjobban tetsző rész a halál szóról történő, helyenként már-már szellemesnek mondható nyelvi értekezés tetszett.
A közreműködő színészek (16 szerep - 10 színész) egyikének sem láttam korábban semmilyen emlékezetes alakítását, és ez az előadás sem fog ezen a helyzeten változtatni. De erről talán maga a darab is tehet, mivel nem is igazán ad lehetőséget a kiugrásra.
A díszlet realista módon kórteremet, nővérszobát, vizsgálati eszközöket ábrázol. A betegek ültetése ötletes, szükségtelenné teszi az ágyat, ami számos további problémát jelentett volna a rendezés, a mozgások tekintetében. A jelmezek szintén hétköznapiak. Engem egyedül a hímnemű halál inkább Drakulára emlékeztető maszkja zavart egy kissé.
Sopsits Árpád igencsak multifunkcionális szerepet játszik a darab színrevitelében: azon túl, hogy ő a szerző, a díszlet, a jelmez és a rendezés egyaránt nevéhez kötődik.
FIGYELEM!
A darab jó, az előadás jó, mégis, a téma okán meglehetősen nyomasztó, ezért
csak erős lelkületűeknek ajánlom!
A darab jó, az előadás jó, mégis, a téma okán meglehetősen nyomasztó, ezért
csak erős lelkületűeknek ajánlom!
Jelenet az előadásból
Szilágyi Zsuzsa (balra) és Szőlőskei Tímea (jobbra)További képek
Ajánlott irodalom - Bitó László: Eu-tanázia, vagy eu-télia? (Népszabadság-Online, 2005. április 9.)
2009. február 1., vasárnap
Morus, avagy Egy ember az örökkévalóságnak
Vannak még csodák. Ha nem is gyakran és nem is nagyok, de azért vannak. Jó tudni ezt, és még jobb részesüknek lenni. Nos, egy ilyen apró csodában volt részem vasárnap este, midőn Robert Bolt Morus (A Man for All Seasons) című darabját láttam a Tivoliban, a Budapesti Kamaraszínház otthonában. Már az épület meglátogatása furcsa emlékeket ébresztett bennem: általános iskolám itt, az egykori Tinódi moziban tartotta április 4-i és november 7-i ünnepségeit.
A darab kiváló. Annak ellenére, hogy a történetet tanulmányainkból ismerhetjük, mindvégig fennmarad a feszültség. Óhatatlan, hogy a néző ne foglaljon valahogy állást, és ne álljon Henrik vagy Sir Thomas pártjára. Ezt a rendezés is serkenti, jelképesen néhány néző is az esküdtszék tagjává lesz.
A szereposztás illusztris neveket soroltat fel, és ez jelen esetben nem csak csillámpor. Mindenki kitesz magáért. Az alakítások - legyen szó fő vagy mellékszereplőről - hitelesek, a színészeket kevés kivételtől eltekintve kiválóan lehetett hallani, sőt, érteni is. A jelmezek túlnyomórészt a korabeliség benyomását keltik, csupán a hölgyekről éreztem öltözékük alapján, hogy egy 1920-30-as évekbeli irodából csöppentek a XVI. századba. A díszletek (mindössze néhány szék, pad, asztal) és kellékek (gyertya, poharak, kancsó) egyszerűségük okán a Shakespeare-i színházra emlékeztetnek, ami jelen darab esetében különösen dicséretes. Az átrendezést is maguk a szereplők végzik, egy cseppet sem zavaró módon. A börtön rácsa is nyugodtan lehetett volna stilizáltabb, különös tekintettel arra, hogy a cellaajtó nyitása az egész szerkezet lengésével járt és néha nehézségekbe ütközött.
Végül, de nem utolsó sorban a rendezésről... Restellem, de Goldstein Imre nevét soha nem hallottam eddig. Lehet, hogy talán azért, mert nem egy exhibicionista agyament? Az előadásból minden hiányzott, ami a mai magyar színjátszásra olyannyira jellemző: ordítózó, törő-zúzó színészek, érthetetlen és követhetetlen mozgások és járások, obszcenitás (trágárság, vetkezés, nyíltszíni orgazmus...). Nem helyezték a cselekményt napjainkba, hogy megértsük a darab aktualitását. Az ilyen hagyományos előadás az, ami az én konzervatív ízlésemnek tökéletesen megfelel. Szeretném remélni, hogy az eddigi hiányt pótolandó lesz még szerencsém Goldstein Imre rendezéseivel találkozni.
A darab kiváló. Annak ellenére, hogy a történetet tanulmányainkból ismerhetjük, mindvégig fennmarad a feszültség. Óhatatlan, hogy a néző ne foglaljon valahogy állást, és ne álljon Henrik vagy Sir Thomas pártjára. Ezt a rendezés is serkenti, jelképesen néhány néző is az esküdtszék tagjává lesz.
A szereposztás illusztris neveket soroltat fel, és ez jelen esetben nem csak csillámpor. Mindenki kitesz magáért. Az alakítások - legyen szó fő vagy mellékszereplőről - hitelesek, a színészeket kevés kivételtől eltekintve kiválóan lehetett hallani, sőt, érteni is. A jelmezek túlnyomórészt a korabeliség benyomását keltik, csupán a hölgyekről éreztem öltözékük alapján, hogy egy 1920-30-as évekbeli irodából csöppentek a XVI. századba. A díszletek (mindössze néhány szék, pad, asztal) és kellékek (gyertya, poharak, kancsó) egyszerűségük okán a Shakespeare-i színházra emlékeztetnek, ami jelen darab esetében különösen dicséretes. Az átrendezést is maguk a szereplők végzik, egy cseppet sem zavaró módon. A börtön rácsa is nyugodtan lehetett volna stilizáltabb, különös tekintettel arra, hogy a cellaajtó nyitása az egész szerkezet lengésével járt és néha nehézségekbe ütközött.
Végül, de nem utolsó sorban a rendezésről... Restellem, de Goldstein Imre nevét soha nem hallottam eddig. Lehet, hogy talán azért, mert nem egy exhibicionista agyament? Az előadásból minden hiányzott, ami a mai magyar színjátszásra olyannyira jellemző: ordítózó, törő-zúzó színészek, érthetetlen és követhetetlen mozgások és járások, obszcenitás (trágárság, vetkezés, nyíltszíni orgazmus...). Nem helyezték a cselekményt napjainkba, hogy megértsük a darab aktualitását. Az ilyen hagyományos előadás az, ami az én konzervatív ízlésemnek tökéletesen megfelel. Szeretném remélni, hogy az eddigi hiányt pótolandó lesz még szerencsém Goldstein Imre rendezéseivel találkozni.
Az egész társulatnak háromszoros bravissimo!
A színműből a szerző, Robert Bolt által készített forgatókönyv alapján Fred Zinnemann készített filmet 1966-ban. A címszerepet Paul Scofield, Wolsey kardinális szerepét Orson Welles alakította. Az alkotás tarolt: 1967-ben 6 Oscart, 4 Golden Globe, és néhány egyéb díjat gyűjtött be. 1988-ban Charlton Heston rendezésében és főszereplésével készült televíziós feldolgozás a történetről. Szintén ezt a kort tárja elénk a 2007-ben, az HBO által készített Tudorok című TV-sorozat.
Félig megvónánk...
"A tőkések a munkásosztályt egyre több és több drága áru, épület, és technika megvásárlására fogják buzdítani. Ezzel együtt arra ösztönözve őket, hogy egyre több drága hitelt vegyenek fel mindaddig, amíg a hitelek visszafizethetetlenekké válnak. A bedőlt hitelek csődbe juttatják a bankokat, amelyek emiatt államosítva lesznek, és mindez végeredményben a kommunizmus születéséhez vezet." (Karl Marx, 1867)
2009. január 8., csütörtök
Nem vagyok magyar
Már megint nem vagyok magyar... Sőt! Érzőszívű és igazságszerető sem vagyok... Már ha hinni lehet annak, hogy Morvai Krisztina nyilatkozatát valóban "minden érzőszívű és igazságszerető magyar honfitársa nevében" tette a palesztin követség előtt.
Lehet, hogy a memóriámmal van megint a baj? Valahogy nem emlékszem arra, hogy én valaha is az elhangzottak szellemében foglaltam volna állást, és felkértem, vagy akár csak felhatalmaztam volna ezt az elmeháborodott némber benyomását keltő nőszemélyt, hogy nevemben ilyen nyilatkozatot tegyen. Nem, nem tettem ilyet, ezek szerint tehát nem vagyok a fent felsoroltak egyike sem. De ha ez a Morvai Krisztinától és a vele szimpatizálóktól való elhatárolódás jele, akkor büszkén vállalom és vallom mindezt.
De akkor mi vagyok? Saját besorolásom szerint olyan ember vagyok, akinek semmi baja sem a zsidókkal, sem a palesztinokkal, sem a cigányokkal, sem egyéb nációval... még ezekkel a jó magyar hazafiakkal sem. Nekem csak a terrorizmussal, a fasizmussal, nacionalizmussal, a bűnözéssel, és legfőképp az emberi ostobasággal van bajom. Azt ugyanis nagyon rosszul viselem...
Lehet, hogy a memóriámmal van megint a baj? Valahogy nem emlékszem arra, hogy én valaha is az elhangzottak szellemében foglaltam volna állást, és felkértem, vagy akár csak felhatalmaztam volna ezt az elmeháborodott némber benyomását keltő nőszemélyt, hogy nevemben ilyen nyilatkozatot tegyen. Nem, nem tettem ilyet, ezek szerint tehát nem vagyok a fent felsoroltak egyike sem. De ha ez a Morvai Krisztinától és a vele szimpatizálóktól való elhatárolódás jele, akkor büszkén vállalom és vallom mindezt.
De akkor mi vagyok? Saját besorolásom szerint olyan ember vagyok, akinek semmi baja sem a zsidókkal, sem a palesztinokkal, sem a cigányokkal, sem egyéb nációval... még ezekkel a jó magyar hazafiakkal sem. Nekem csak a terrorizmussal, a fasizmussal, nacionalizmussal, a bűnözéssel, és legfőképp az emberi ostobasággal van bajom. Azt ugyanis nagyon rosszul viselem...
Forrás: hvg.hu
2009. január 1., csütörtök
BUÉK 2009!
A szokásos telefonokat még kora este elintéztem, mindig így csinálom, mert semmi garancia arra, hogy ébren talál az éjfél. Egy ideig kapcsolgattam a tv-adók között, elborzadva a gyér műsorkínálaton, majd elunva azt is, belőttem magam (gy. k.: inzulin) és nyugovóra tértem még éjfél előtt. Az éjféli petárdázás kissé felriasztott, de hamar abbamaradt az is, így semmi akadálya nem volt, hogy folytassam a többitől számomra semmiben nem különböző éjszakai pihenést.
Többször felidéztem már gyermekkori emlékeimet a szilvesztert illetően. A nagykörúton, ahová gyermekszobám ablaka nézett, 20-30 méterenként követték egymást az álarc és trombita árusok. A trombitálás már közvetlenül Karácsony után elkezdődött, még ha szórványosan is. 30-án már-már zavarónak volt mondható az állandó tülkölés, de 31-e éjszakája úgy éjjel kettőig szinte elviselhetetlen volt. Igaz, ezek még azok a hagyományos karton trombiták voltak a kis gyér sípjukkal, de ezekből annyi volt, hogy óriási volt a kakofónia. Éjfélkor még kis gyermekekkel is az utcára tódultak sokan, és felhőtlenül boldognak tűnve köszöntötték az új esztendő beköszöntét az emberek. Az utóbbi években többször megfigyeltem, hogy trombitálás gyakorlatilag egyáltalán nincs szilveszter éjszakája előtt, és akkor is csak azok a rettenetes műanyag kürtök szólnak, amelyek elődjüket sokszorosan túlszárnyalják a zajkeltés tekintetében. Vajon ennyivel erősebb lett a gonosz, akit el akarnak űzni az emberek? Viszonylagos újdonság az immáron legális petárdázás. Idióták kedves szórakozása, midőn szilveszter éjszaka az úton közlekedő autók, horribile dictu, gyalogosok elé hajigálnak petárdákat. Vessenek a mókusok elé, de a legkisebb együttérzéssel nem viseltettem soha a petárdázás kéz- és szemsérült áldozatai iránt. Az éjféli tűzijátékot pedig legalább annyira képmutatónak, okafogyottnak, hivalkodónak érzem, mint gusztus huszadikán. Cseppet sem szórakoztat. Mennyivel szebben kezdődne az év, ha a puffogtatásra szánt összeget máris felajánlanánk a rászorulóknak.
Reggel a munkaszüneti napokon szokásos időben, fél hét körül keltem. Egy gyorsmérleget azért csináltam az eltelt esztendőről. Az eltelt év legnagyobb pozitívuma, hogy munkát találtam, legnagyobb negatívuma az a magánéleti kudarc, amit így épp egy év elteltével még mindig nem hevertem ki, és sajnos úgy tűnik, belátható időn belül nem is fogok kiheverni.
Többször felidéztem már gyermekkori emlékeimet a szilvesztert illetően. A nagykörúton, ahová gyermekszobám ablaka nézett, 20-30 méterenként követték egymást az álarc és trombita árusok. A trombitálás már közvetlenül Karácsony után elkezdődött, még ha szórványosan is. 30-án már-már zavarónak volt mondható az állandó tülkölés, de 31-e éjszakája úgy éjjel kettőig szinte elviselhetetlen volt. Igaz, ezek még azok a hagyományos karton trombiták voltak a kis gyér sípjukkal, de ezekből annyi volt, hogy óriási volt a kakofónia. Éjfélkor még kis gyermekekkel is az utcára tódultak sokan, és felhőtlenül boldognak tűnve köszöntötték az új esztendő beköszöntét az emberek. Az utóbbi években többször megfigyeltem, hogy trombitálás gyakorlatilag egyáltalán nincs szilveszter éjszakája előtt, és akkor is csak azok a rettenetes műanyag kürtök szólnak, amelyek elődjüket sokszorosan túlszárnyalják a zajkeltés tekintetében. Vajon ennyivel erősebb lett a gonosz, akit el akarnak űzni az emberek? Viszonylagos újdonság az immáron legális petárdázás. Idióták kedves szórakozása, midőn szilveszter éjszaka az úton közlekedő autók, horribile dictu, gyalogosok elé hajigálnak petárdákat. Vessenek a mókusok elé, de a legkisebb együttérzéssel nem viseltettem soha a petárdázás kéz- és szemsérült áldozatai iránt. Az éjféli tűzijátékot pedig legalább annyira képmutatónak, okafogyottnak, hivalkodónak érzem, mint gusztus huszadikán. Cseppet sem szórakoztat. Mennyivel szebben kezdődne az év, ha a puffogtatásra szánt összeget máris felajánlanánk a rászorulóknak.
Reggel a munkaszüneti napokon szokásos időben, fél hét körül keltem. Egy gyorsmérleget azért csináltam az eltelt esztendőről. Az eltelt év legnagyobb pozitívuma, hogy munkát találtam, legnagyobb negatívuma az a magánéleti kudarc, amit így épp egy év elteltével még mindig nem hevertem ki, és sajnos úgy tűnik, belátható időn belül nem is fogok kiheverni.
Újévi fogadalom? - Soha!
2009-es elvárások? - Túlélni. Vagy még azt se. Minek?
2009-es elvárások? - Túlélni. Vagy még azt se. Minek?
Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
2008. december 28., vasárnap
Havas tájakon ;)
Fura, de igen kellemes élményben volt tegnap este részem. Beszélgettem. Fura volt, mert nagyon régen nem éltem már át ilyet. Kellemes nosztalgiával emlékeztem vissza azokra az időkre - leginkább húszas éveim első felére -, amikor szinte mindennaposak voltak az ehhez hasonló diskurzusok az életemben. Nem kellett háttérzene, nem játszottunk, nem ittunk, nem volt szükség semmi egyéb pótcselekvésre. CSAK beszélgettünk. Külön fokozta a visszaemlékezés örömét, hogy a kellemes eseményre olyas valakinek a társaságában került sor, aki egykor ugyanígy aktív részese volt ezeknek a kellemes eseményeknek. Persze minden jóban van valami rossz: a kellemes társalgás nyomán még fokozottabban kellett ráébrednem arra a szomorú tényre, mennyire nem része már az ilyen program az életemnek.
Nem állítom, hogy más közegekben nincs lehetőségem másokkal szót váltani, mégis, az valahogy más. Családi környezetben a menetrend a szokásos: ha anyám jelen van, akkor még én sem jutok szóhoz mellette. Ilyenkor évről évre hallgatjuk jámboran ugyanazokat a - sokszor teljesen jelentéktelen történeteket - sokszor a thrillerekre jellemző izgalomig fokozva előadásában. Ha nincs jelen, akkor pedig sokszor nincs egyéb téma napirenden, mint hogy én mit csinálok/csináltam rosszul, és gyakorta vagyok olyan kéretlen tanácsokkal ellátva, amiket ha nem követek, - márpedig nem követek! -, akkor akár meg is tud romlani a nyájas együttlét.
Az angeheiratet famíliában egy árnyalattal - de nem többel! - jobb a helyzet. Ott néha mások is kapnak szót. Ezzel a lehetőséggel egyedül gyermekem nem él, aki kizárólag akkor nyilvánul meg, ha kérdést intéznek hozzá. Mindennek az okát ugyanakkor a kapcsolatunk lazább voltában vélem rejleni. Abban a közegben mindenki "viselkedik", senki nem érzi annyira otthonosan magát, hogy saját, leplezetlen énjét hozza...
Az énekkarban és a munkahelyen elsősorban a fokozott mértékű összezártságból adódik, hogy szót váltunk egymással, de e két hely egyike sem jelent számomra olyan társaságot, amelyikkel szívesen tölteném önszántamból együtt a beszélgetés kedvéért az időmet. E két helyen a dialógusok meglehetősen felszínesek, bizonyos témák (pl. politika) napjaink általános gyakorlatának megfelelően egyáltalán nem is kerülnek szóba. Annál a nagyon csekély számú dalostársamnál, akinél kísérletet tettem az együtt éneklés kereteit átlépni, szokás szerint pofára estem, így hát nem csoda, hogy visszatértem a jól megszokott kerékvágásba, legalábbis e tekintetben.
Nos, ezért volt az, hogy tegnap annyira jólesett a többórás beszélgetés. Kár, hogy oly ritkán kerül csak sor ilyenre. Ha nem lenne ennyire gyér kapcsolatunk intenzitása, ha csak a tegnapi fílinget, a hajlandóságot venném tekintetbe, már-már úgy érezném magam, mint akinek annak ellenére van egy barátja, hogy mindig megmondja, amit gondol.
Nem állítom, hogy más közegekben nincs lehetőségem másokkal szót váltani, mégis, az valahogy más. Családi környezetben a menetrend a szokásos: ha anyám jelen van, akkor még én sem jutok szóhoz mellette. Ilyenkor évről évre hallgatjuk jámboran ugyanazokat a - sokszor teljesen jelentéktelen történeteket - sokszor a thrillerekre jellemző izgalomig fokozva előadásában. Ha nincs jelen, akkor pedig sokszor nincs egyéb téma napirenden, mint hogy én mit csinálok/csináltam rosszul, és gyakorta vagyok olyan kéretlen tanácsokkal ellátva, amiket ha nem követek, - márpedig nem követek! -, akkor akár meg is tud romlani a nyájas együttlét.
Az angeheiratet famíliában egy árnyalattal - de nem többel! - jobb a helyzet. Ott néha mások is kapnak szót. Ezzel a lehetőséggel egyedül gyermekem nem él, aki kizárólag akkor nyilvánul meg, ha kérdést intéznek hozzá. Mindennek az okát ugyanakkor a kapcsolatunk lazább voltában vélem rejleni. Abban a közegben mindenki "viselkedik", senki nem érzi annyira otthonosan magát, hogy saját, leplezetlen énjét hozza...
Az énekkarban és a munkahelyen elsősorban a fokozott mértékű összezártságból adódik, hogy szót váltunk egymással, de e két hely egyike sem jelent számomra olyan társaságot, amelyikkel szívesen tölteném önszántamból együtt a beszélgetés kedvéért az időmet. E két helyen a dialógusok meglehetősen felszínesek, bizonyos témák (pl. politika) napjaink általános gyakorlatának megfelelően egyáltalán nem is kerülnek szóba. Annál a nagyon csekély számú dalostársamnál, akinél kísérletet tettem az együtt éneklés kereteit átlépni, szokás szerint pofára estem, így hát nem csoda, hogy visszatértem a jól megszokott kerékvágásba, legalábbis e tekintetben.
Nos, ezért volt az, hogy tegnap annyira jólesett a többórás beszélgetés. Kár, hogy oly ritkán kerül csak sor ilyenre. Ha nem lenne ennyire gyér kapcsolatunk intenzitása, ha csak a tegnapi fílinget, a hajlandóságot venném tekintetbe, már-már úgy érezném magam, mint akinek annak ellenére van egy barátja, hogy mindig megmondja, amit gondol.
2008. december 27., szombat
Chanuka חנוכה 7
Boldog Chanukát!
!חג חנוכה סמח!א פריילעכע חנוכה
Chanuka dalok
Előadó: Miami Boys Choir
2008. december 26., péntek
Chanuka חנוכה 6
Boldog Chanukát!
!חג חנוכה סמחElőadó: Adam Sandler
Előadó: Jon Bon Jovi
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
