A Nyugat lánya

Kivételes élményt jelentett számomra Puccini: A Nyugat lánya című operájának (1910) előadása. Bár a szerzőt nagyon kedvelem - néhány darabját (Le Villi, Bohémélet, Messa di Gloria) énekeltem is -, ezt nem hallottam még korábban. Így hát nagy várakozással néztem a koncert elébe. Prioritásaimon is változtattam: bár nem szoktam kóruspróbáról hiányozni pusztán egy program kedvéért, most mégis inkább a koncertet választottam. Nem tudom, a próba milyen volt, de a hangversenyben nem csalatkoztam. A muzsika elsőosztályú, az előadás színvonala, a "nemzetközi" (magyar-olasz-orosz-román) előadógárda is kiváló volt. Megvallom, egy cseppet sem hiányzott a jelmez és a díszlet. Hála a hangversenyszerű előadásnak, még jobban tudtam a remek muzsikára összpontosítani. A kivetített magyar nyelvű szöveg időnként jól jött. Kész szerencse, hogy nálam volt a szemüvegem, anélkül a remek helyre szóló tiszteletjegyem ellenére egy árva betűt sem láttam volna a feliratból.
A történet befejezése - már ami az enyhén unmorális happy endet illeti - kissé meglepett, de hát korábban sem példa nélküli, hogy egy mű pozitív főhőse bandita, gondoljunk csak Schiller A haramiák, illetve Victor Hugo Hernani című darabjaira, illetve az azok nyomán íródott Verdi operákra: Ernani (1844), A haramiák (1847). Furcsa az is, hogy a legellenszenvesebb figura maga a seriff.

Az 1910-es ősbemutató szereplői:
a főszerepekben Enrico Caruso (1873-1921), Emmy Destinn (1878-1930) és Pasquale Amato (1878-1942)
(további képek)

Nem állítom, hogy ez az opus szenvedélyemmé fog válni, de azért feltétlenül ajánlom mindazok figyelmébe, akik még nem hallották és szeretik az operát.