A nap idézete

2006. október 26., csütörtök

Én kérek elnézést...

Október 14-én szombaton Verdi Rigoletto című operáját láttam az Erkel Színházban.
A jegyhez kedves nyelvtanfolyambéli csoporttársnőm jóvoltából jutottam, aki ily módon már nem először járult hozzá ahhoz, hogy olykor elmenjek egy-egy előadást megnézni. (Isten tartsa meg jó szokását! )

Szeretem az operát. Ifjú koromban - a hetvenes években - meglehetősen sokat jártam operába. A klasszikus darabokat (elsősorban Verdi és Puccini operáit) tucatnyi alkalommal láttam. Ebben édesapámnak és életem első szerelmének is komoly szerepe volt.

Legutóbb 2005-ben láttam a Rigolettót, mely kedvencem operáim egyike. Sajnos a rendezés (Szinetár Miklós - Harangi Mária) mit sem változott azóta. Mint azt már korábban is írtam, konzervatív vagyok. Nagyon nem tetszik, hogy az előadás nem a zenéről és a darabról, hanem a rendezőről szól, legalábbis a szándék erre irányul. Most, hogy másodszor is lehetőségem nyílt megnézni a darabot, sokkal jobban látom azt a temérdek balfogást, ami a rendezést jellemzi.

A szereposztás tekintetében az volt a furcsa benyomásom, hogy a mellékszereplők "leénekelték" a főszereplőket . Ez alól csak Lloyd Cecília (Gilda) - kit Péter Ciliként már kórista korából van szerencsém ismerni - kivétel, ki mind a színpadi alakítás, mind a zenei előadás tekintetében remekelt. Rácz István (Sparafucile) és Kovács Annamária (Maddalena) - kiknek opera tanszaki vizsgaelőadásán is voltam már - az előadás erősségei. A tőle megszokott remek színvonalat nyújtotta nyúlfarknyi szerepében a maholnap 70 esztendős Berczelly István (Monterone) is. Fekete Attila (a mantuai herceg) produkciója zenileg még elfogadható volt, alakítása azonban kevésbé meggyőző. Az elvetemült és velejéig romlott hercegnek nyomát sem véltem felfedezni. Sokkal inkább a már-már szimpatikus diák képe lebegett mindvégig a szemem előtt. A címszerepet alakító Perencz Béla ugyanakkor minden várakozásomat alulmúlta. Se bohóc, se púpos nem volt, holott Rigoletto esetében ez két el nem hanyagolható körülmény... Az első jelentben hangjai is csak közelítettek az "igazsághoz". E téren a későbbiekben sokat javult a helyzet, szerepformálását ugyanakkor változatlanul hiteltelennek, sőt, helyenként kifejezetten elhibázottnak éreztem. Az énekes testalkata robusztus, és mivel nem játszotta a púpost, hát többször is óriásként tornyosult a színpadon. Ezt sehogy nem tudtam Rigoletto ellenszenves karakterével összeegyeztetni. Megítélésem szerint - az őt érő tragédia ellenére - a bohóc a legellenszenvesebb figura az egész darabban.
Az idő szinte nyomtalanul múlik Medveczky Ádám, az előadás karmestere felett. Egyenletesen középszerű, amióta csak ismerem. Nem tudom, mekkora veszteség érte az ütős társadalmat, amikor elhagyta őket, de úgy vélem, a karmesteri társadalomban nem ő fújja a passzátszelet... A zenekar szerencsére nem nagyon hagyta befolyásolni magát általa, és becsülettel helytállt. Nagy meglepetésemre és örömömre az énekkar is kiváló volt.


Tudomásul kellene vennie az érintetteknek, hogy az opera színpadi műfaj. A zenei élményen túl az énekesek színpadi alakítása, illetve a rendezés sem elhanyagolható. Ugyanakkor mindennek a közönség szórakozását kellene szolgálnia. Az énekesek kinézete sem elhanyagolható. Sosem feledem, mennyire komikus volt, amikor a Bohéméletben az éhező költőt alakító Korondi György megpróbálta átölelni a tüdőbeteg varrólány szerepét játszó Kincses Veronikát... De az illúzióromboló látványt a még oly csodás hangú énekesek sem tudják feledtetni, mint amilyennel Luciano Pavarotti rendelkezik. Az operának, mint műfajnak megvannak a maga gyengéi (sokszor kusza és zavaros cselekmény, a haldoklók mindig énekelnek még pár percet, stb.), nem kellene ezt tovább tetézni.

Szeretném hinni, hogy eljön még az az időszak, amikor az operába járás megint rendszeres és kellemes időtöltést fog jelenteni az életemben, és nem csak a fotelból egy-egy hangfelvételt hallgatva élvezhetem az operamuzsikát.

Nem a közönség van az előadókért, hanem az előadók vannak a közönségért!
Sajnos manapság még gyakorta érzem úgy, hogy tévedek...

2006. október 24., kedd

Őszi tréning Kaposváron

Nagy lelkesedéssel futottam neki régi kedves ügyfelem, a már többször említett kaposvári cég dolgozóinak szeptember 18-22., illetve 25-29. között tartott tanfolyamnak. Ez alkalommal egyfelől az elektronikus levelezés és Internet használat témakör anyaga hangzott el ismét a tavaszi kurzusból kimaradtak számára, másfelől természetesen új anyag is terítékre került. Az első héten a diagramkészítés haladó lehetőségeivel (Excel), a második héten pedig a prezentáció készítés alapvető eszközével (PowerPoint) foglalkoztunk. A délelőtti és délutáni anyagrész azonos volt, a résztvevők két kisebb csoportba voltak beosztva.
Már az előkészületeket rendkívüli módon élveztem, az átlagosnál jóval több időt fordítottam rá. Szokás szerint az Internetet is böngésztem, a szakirodalmat is bújtam. A végeredmény egy takaros kis Excel segédanyag lett, amit a helyiek áldozatkész közreműködésének köszönhetően a résztvevők kézhez kaptak.
A tematika összeállítása során természetesen egy sor olyan anyagot is találtam, ami még számomra is újdonság volt (pl. GTD menedzsment).

Úgy érzem, nem csak én, hanem a résztvevők is élvezték az együtt töltött időt. Abban a ritka élményben volt részem, hogy saját magam maradéktalanul meg voltam elégedve a színvonallal. Egyre inkább úgy érzem, hogy az eddigi tanfolyamoknak foganatja van: nem egy résztvevő esetében határozott fejlődést tapasztalok. Ez nagy öröm és ösztönzés számomra. Nem tudom, mit hoz a jövő, de ehhez a céghez bármikor nagyon szívesen megyek vissza dolgozni. Kedves és érdeklődő emberek, számomra kifejezetten pozitív élmény a munka ilyen környezetben.

2006. október 19., csütörtök

Életjel a kriptából

Mottó: Én nem haldoklom! Én így élek!

Régóta nem írtam itt semmit. Ez nem jelenti azt, hogy eseménytelenül teltek napjaim, csak valahogy elment a kedvem az írástól. Hiányzik a motiváció. Most mégis úgy érzem, ismét megszállt az ihlet, a közeljövőben behozom a lemaradásomat.
Reszkessetek, Nyájas Olvasóim!