A nap idézete

2009. december 31., csütörtök

BUÉK - 2010

Arany János: Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj' Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!

(1853)


Artur Kirillov (RU)

2009. november 21., szombat

Neil Simon: Pletyka

A csillagok együttállása folytán felszabadult, a Madách Színházba szóló jegy hullott az ölembe.  (A látottak alapján utóbb inkább azt kellene írnom: egy meghívás áldozata lettem...) De ne vágjunk a dolgoknak elibe! Mit sem sejtve a rám váró megpróbáltatásokról, örömteli várakozással néztem egyik kedvenc színpadi szerzőm, Neil Simon Pletyka című darabjának előadásának elibe. Nos, ezúttal csalatkoznom kellett. Nem kicsit... Nagyon!
Szarból nem lehet várat építeni. Nincs ez másként jelen előadás esetében sem. Szánalmas, ahogy a beharangozó megpróbálja a potenciális nézők érdeklődését felkelteni, és becsalogatni őket a színházba.


"A darab kriminek indul, és fergeteges bohózat lesz belőle, amelyben helyet kap az izgalom, a sznobság, a naivság, és természetesen a falrengető humor." - írja az ismertető szövege.


A bohózatként jelölt darab egy fércmű. A krimi szál elsatnyul, szinte teljesen érdektelenné válik. A bóhózat, mint műfaj elengedhetetlen kellékét, a humort elvétve tudtam csak felfedezni. Méghogy falrengető... Az izgalom oka legfeljebb ha annyi volt, vége lesz-e már az előadásnak valaha? A címben szereplő pletyka bár fel-felbukkant az előadás során, a cselekménnyel semmiféle összefüggésben nem volt. Nekem még mindig az motoszkál a fejemben, hogy csupán erre az ötletre építve milyen remek darabot lehetett volna írni. A szereplők folyamatos lesérülését csak a gyenge geg kategóriába tudtam besorolni. Kész csoda, hogy habostorta dobálás, és banánhéjon elcsúszás nem volt...
A színészek igyekvése, hogy a nézőket szórakoztassák görcsössé vált. A felső tízezerhez tartozás ábrázolása Dunai Tamásnak sikerült a legjobban, a többiek esetében a hitelesség legapróbb nyomát sem tudtam felfedezni. Inkább véltem volna őket foglalkozásukra nézve bányásznak, ripacs színésznek, lepusztult prostituáltnak... Ez utóbbi kettő állt a legközelebb a valósághoz, kár hogy nem ez volt a feladat. Sznobizmus? Naívság? Ezeknek csíráját sem érzékeltem. Bár remek helyen, az ötödik sorban ültem, ahonnan láttam is, nem csak hallottam, többször nem értettem jól a szereplőket. (Erre már más színházi írásaim kapcsán utaltam korábban is.) E tekintetben Dunai Tamást és Pusztaszeri Kornélt illeti dícséret, ők azok, akik igazán érthetően beszéltek.
A közönség szinte csak a trágár szövegeken derült, szerintem kínjában... Én még azon sem. Elkeserítő. Szirtes Tamás rendezésének legnagyobb erénye számomra az volt, hogy mentes volt minden modern (modernkedő) faxnitól. A díszlet is tradícionális volt, miként a férfiak jelmeze (szmoking) is. A hölgyek egy részének öltözéke inkább emlékeztetett sarki munkaruhára, vagy neglizsére.
A darab íve folyamatosan lefelé tartott. Már az elején sem tudtam igazán lázba jönni. A központi problémát ("Miért lőtte magát fülön Charly?") Cseke Péternek nem sikerült úgy exponálnia, hogy a legcsekélyebb mértékben felkeltse az érdeklődésemet. Az, hogy a figurák miért is próbálják meg suta módon és ostoba hazugságokkal titkolni egymás elől a titkolhatatlant, mindvégig nem világlott ki számomra... A szünetben még optimista voltam (pedig ez nem igazán jellemző rám), abban bíztam, talán a második rész jobb lesz. Hát nem lett az. Sőt... Szerednyei Béla monológja a fináléban remek lehetőséget kínált volna, ám úgy érzem, nem sikerült maradéktalanul kiaknázni a szövegben rejlő lehetőségeket.
A befejezés légből kapott volt, de legalalább kiváltotta a várva várt függöny! effektust.


A vígjátékokkal kapcsolatban az egyetlen elvárásom, hogy jól szórakozzak, amíg bent ülök az előadáson. Nem bánom, ha minden, amit láttam, a feledés homályába merül, amikor elhagyom a színházat. Ez az előadás (ide értve a darabot is) nem ütötte meg ezt a szintet. Sajnos az előadás után három nappal is jól emlékszem, milyen rossz is volt, amit láttam. Ajándék jegy ide vagy oda: az ár/érték arány még így is rossznak mondható.
Olvasva a neten néhány hozzászólást, elgondolkoztam azon, vajon ugyanazt a darabot, ugyanazt az előadást láttuk-e? Ó, ilyenkor hol vagy, Fáy Miklós?


Pusztán a szokásos érv alapján próbálok vígasztalódni:
Rosszat is látni kell néha ahhoz, hogy az ember a jót értékelni tudja.



2009. október 24., szombat

Találkozás egy régi szerelemmel

Találkozás egy régi szerelemmel. Mit régi szerelemmel? Az első szerelemmel! A SZERELEMMEL! Azt, hogy egy életre meghatározó, nagybetűs Szerelem lesz ez, azt akkor még nem tudtam, de meglehetősen hamar megtapasztaltam. Igazi kamaszkori szerelem volt. Akinek nem adatott meg ennek élménye, életében, nem tudja, miből maradt ki, és bizony mondom néktek, sajnálhatja.


OT - Ilyen élményekkel a hátam mögött történt az, hogy csalódottságomnak és mélységes sajnálatomnak adtam hangot, amiért egyenesági leszármazottam életéből bizony kimaradt a kamaszkori szerelem élménye. Sokan nyugtatgattak: "Miért sürgeted?", "Majd bepótolja!", "Még nem maradt le semmiről..." és még néhány hasonló elmés csacsiság. Mindig tudom, hogy aki ilyeneket mond, az szintén nem élt át ilyesmit. Ha jól emlékszem, mindössze egyetlen ismerősöm akadt, aki azt mondta: "Hát bizony nagy kár, ezek az idők nem hozhatók vissza!" Mint az orákulumra úgy nézett rám, mikor azt mondtam neki: "Neked volt egy nagy gimnáziumi szerelmed!" Nem volt nehéz kitalálni. Igazából csak az vélekedik így, aki tudja, miből maradtak ki azok, akiknek ez az élmény nem adatott meg...


Harminc év után először találkoztunk. Az augusztusi gondolatfelvetés meglepett egy kissé, de ezen hamar túltettem magam, és szerfelett örültem a felajánlott lehetőségnek. Mindig is csodálkoztam, hogy egy olyan kis faluba', mint ez a világ, hogy lehet az, hogy egyszer sem futottunk össze. Az esély meglett volna, szüleivel és gyermekeivel például találkoztam egy alkalommal az esztergomi vár ágyúteraszán. 
Megvallom, nagyon izgultam, de csak az első néhány perc végéig. Aztán azt tapasztaltam, hogy harminc év ide vagy oda, a beszélgetés úgy folyik, mintha tegnap hagytuk volna abba. És mindez aztán hosszú órákon át, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is unalomba fulladt volna. Hihetetlenül jóleső érzés volt. Jó néhány történetet elevenítettünk fel, olyik úgy pergett le előttem, mintha csak a minap történt volna. Persze voltak dolgok, elsősorban a számomra kellemetlenek, amik elvesztek a megszépítő messzeség homályában.

A következő találkozásunkra három hét elteltével került sor. Csak a helyszín volt más. Ezúttal az éjszaka közepéig folyt a diskurzus.

Abban azért nem hiszek, hogy ebből rendszer lesz, de kétségtelen tény, hogy nem volna ellenemre, ha nem kellene további harminc évet várnom a folytatásra...

2009. október 23., péntek

Faludyval, a méltóságunkért


Faludy György


Óda a magyar nyelvhez
Kéri Pálnak
Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
        itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
        mennyei poggyász.
Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
        sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
        bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
        lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
        s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
        lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
        könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
        messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
        és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
        és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
        tárogatószó.

(Páris, 1940)

Anyanyelvünk szépségét dicsértük

Ezt a verset Párisban írtam, méghozzá abban az időben, amikor a németek 1940 nyárelején már feltartóztathatatlanul közeledtek a város felé. A vers megírásának ötletét egy kis bisztróban, a Boule d’Ore-ban kaptam barátomtól, a nálam közel dupla idős Kéri Páltól. Kéri Pál a század elején neves magyar újságíró, híres, példátlanul bátor riporter és közismert szerető volt, akit Budapest, sőt Bécs és Róma legszebb női adtak egymásnak kézről kézre, pontosabban combról combra. A húszas évek elejétől Kéri emigrációban élt Bécsben, Pozsonyban, majd Párisban. Én is emigráns voltam ugyanott, másfél esztendeje. 
    Anyanyelvünk szépségét dicsértük nagy lelkesedéssel. Ugyanekkor tudtuk, hogy ábrándunk, mégha tizenkét millió személy is osztja, merőben individuális, hiszen minden nemzet fia tulajdon nyelvét tekinti legszebbnek a világon. Majd Kéri elkezdett szólni a tárgyeset t-jének és a ragok kapcsolásának semmi törvénnyel meg nem határozható szabálytalanságáról. Mikor ez ellen tiltakoztam, néhány tucat példát sorolt fel. „Tűz-tüzet,” mondta, „szűz-szüzet, de bűz-bűzt. Vagy dél-délben, tél-télen, és cél-célba. Vagy sár-sarat, nyár-nyarat, de gyár-gyárat, zár-zárat, és kár-kárt. Vagy tő-tövet, kő-követ, cső-csövet, de nő-nőt, vő-vőt és hő-hőt, de inkább hevet – nyári hevet.” A továbbiakban elmondta: nem ismer francia verset a francia, angol költeményt az angol nyelvről. Mi magyarok viszont többet törődünk önmagunkkal, mint mások, amiért van versünk a magyar nyelvről Endrődy Sándortól. Sajnálatos módon szónokias és hencegősen üres poéma. „Írj jobbat. Nem esik nehezedre,” bíztatott. Ezért ajánlottam néki az Ódát. Néhány nap múlva – úgy emlékszem, május 31-én délután szállodai szobámban, négy vagy hat sor kivételével, megírtam az egész verset. Mikor írni ültem, feleségem mellé bejött Ács Hellén, egy munkácsi kommunista nő, aki arról kezdett szónokolni: ne féljen, Sztálin minden bizonnyal hadat üzen a napokban Hitlernek, hogy megmentse Franciaországot. Miután láttam, hogy ilyen idiotizmus hallatán verset írni nem tudok, kirúgtam a nőt szobánkból. Feleségem is vele ment, inkább irgalomból, mint egyetértésből. (Ács Hellén egy évvel később részt vett a francia ellenállásban és hősiesen viselkedett. 1946-ban, Budapesten láttam újra, mikor férjével, egy fiatal francia kommunista katonával a szovjet Paradicsomba igyekeztek. Próbáltam lebeszélni őket, de kiröhögtek. Munkácsra érkezésük után letartóztatták őket és eltűntek.)
    Mikor egyedül maradtam, nekiláttam a munkának. Annak ellenére, hogy Párisban nyomott volt mindenki a nácik közeledése miatt és nem tudtam, mi lesz a sorsom, a verstől felderültem. Biztonság kedvéért először az utolsó versszakot írtam meg, hogy tudjam, merrefelé kell tartanom. Aztán kezdtem elölről. Rendesen körülbelül el szoktam képzelni, mit akarok megírni, noha megesik, hogy mást gondolok ki munka közben. Ezúttal ugyan tudtam, miről akarok (vagy inkább: miről kell) írnom, de nem határoztam el, mit. Mondanivalóm sorra, automatikusan és rendkívül könnyen jött. Merem mondani, hogy élvezettel és rendkívül könnyen írtam a verset, alkonytól talán éjfélig. Nem vettem észre, hogy feleségem közben hazajött. Aztán csodálkoztam, mert leírhatatlan fáradságot éreztem, majdnem összeestem. Feleségemnek sikerült Brie sajtot, kenyeret és egy üveg vörösbort kerítenie, úgyhogy vacsorázni ültünk. A vers csak hét esztendővel később jelenhetett meg, Őszi harmat után című verseskönyvemben. Érdekes módon viszont néhány hónappal később napvilágot látott a budapesti, szociáldemokrata Népszavában. A cenzor akkoriban a kiszedett lapot, az ólomszedést cenzúrázta, vagyis kivétette az ólmot. A 12 versszakból 8-at meghagyott, 4-et kidobott. Azaz a vers úgy jelent meg, hogy a szövegben négy nagy fehér folt volt. A Kádár korszak alatti (sőt fölötti) emigrációm idején szinte meghatódva gondoltam erre. Mert a Horthy időkben, ha ugyan megcenzúrázva, de a Népszavában sok minden megjelenhetett tőlem. Kádár idején, 1956-tól 1988-ig semmi. Ha pedig postán küldtem Angliában vagy Észak-Amerikában megjelent magyar vagy angol nyelvű könyvet itthoni barátaimnak, vagy ismerősök hozták poggyászukban, azt elkobozták. Mint ahogy később megtudtam, nem égették el, hanem méregdrágán árulták. Így a belbiztonságiak lettek könyvárusaim.



Német zsoldosdal
Mink volnánk hát a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy,
hogy völgybe, avagy hegyre megy,
parasztra, úrra, papra megy,
bitóra vagy csak babra megy.
Háltunk már puszta ég alatt,
füvet kaszáltunk jég alatt,
láttunk Brédában lángokat
s űztünk tízéves lányokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

Láttatok zsenge gyermeket,
akit a strázsa kergetett?
Így verbuváltak minket is,
kaptunk páncélt és inget is,
korbáccsal vert a hadnagyunk,
így nőttünk fel s most itt vagyunk,
nem kímélünk férfit, se nőt,
falhoz kenjük a csecsemőt
és elfoglaljuk ágyadat,
aztán rád gyújtjuk házadat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

Kiirtottunk már hét megyét,
s megmásztuk Róma hét hegyét,
kullogtunk őszi sáron át,
vérfürdőt vettünk nyáron át,
úsztunk már téli réteken
s patkánymód át a Weseren,
izzadtunk lenn a Pó megett,
s hörböltünk szomjan hólevet,
ettünk sáskát, döglött lovat,
s hallottunk szörnyű átkokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

Nem ismerünk apát, anyát,
kivágunk minden almafát,
megmérgezzük a kútvizet,
s azt szolgáljuk, ki megfizet,
annyit se mondunk: jónapot,
s kinyitjuk a hordó-csapot,
széthordjuk ingóságodat,
kurvának visszük lányodat,
s ha nem mondod, hogy: köszönöm
lebunkózunk a küszöbön,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

S ha egyszer majd megvénülünk
és lócákon hülyén ülünk,
s lábunkat köszvény marja már,
s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
obsitba küld a hadnagyunk
és várról várra baktatunk,
s azt lessük, hogy a szeretet
hol nyes egy darab kenyeret,
s így érünk oda, hol az út
végén azt kérdezi Belzebúb:
hol jönnek már a foltozott
irhájú német zsoldosok?

Itt jönnek már a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy…
            (Elölről)
(Budapest, 1937)

A háború rémségei előtt

E versem, Német zsoldosdal a XVI. századból címen először a Gyöngyhalász nevű, fiatal írók szerkesztette folyóiratban jelent meg, ha jól emlékszem, 1936 legvégén, vagy 1937 legelején. Költeményeimet akkor a Magyar Hírlap nevű napilap közölte rendszeresen. Oka volt, hogy ettől eltértem, ugyanis féltem, hogy versem miatt elkobozzák, vagy akár be is tiltják a Magyar Hírlapot és nyomdászokkal együtt 30 ember veszti kenyerét. A cenzorok a 300 példányban évente tizenegyszer megjelenő irodalmi folyóiratot jóval kevesebb figyelemre méltatták, mint a sok tízezer példányban megjelenő, élesen ellenzéki napilapot. Ráadásul az egyébként nagyon rövid életű Gyöngyhalász betiltásával senki sem vesztette volna állását vagy kenyerét. Ezenkívül, elővigyázatosságból és védekezésül, a magamírta verset németből való fordításnak tűntettem fel. Hivatalos részről így semmiféle megmozdulás nem történt.
    Tizenöt hónappal később Magyarország helyzete lényegesen rosszabbra fordult. Hitler 1938 márciusában bevonult Ausztriába, a magyar jobboldali szélsőség lényegesen megnövekedett és a náci veszély egyre fenyegetőbbnek tűnt. Horváth Bélával, József Attilával és Cserépfalvi Imre kiadóval ezt már 1936 vége felé sejtettük és elhatároztuk, hogy a béke és a szabadság magyar meg európai költőinek antológiáját közreadjuk figyelmeztetésül, akkor is, ha ilyen antológiának semmi hatása nem lesz és akkor is, ha a kormányzat majdnem minden bizonnyal elkobozza. Sajnálatos módon Attila csak két versfordítást tudott adni és Victor Hugo egyik költeményén dolgozott, amikor a nehéz betegség megtámadta. Horváth Béla is csak egy Petrarca meg egy Chesterton-verssel szolgált, vagy amikor egész váratlanul manrézába vonult imádkozni. Így egyedül maradtam, mint az Antológia fordítója, majd, miután Cs. Szabó László félt, hogy kiteszik a magyar rádiótól, lemondott a szerkesztésről, úgyhogy a szerkesztő is én lettem. Miután a Német zsoldosdal kevés példányban jelent meg és kevesen ismerték, betettem az Antológiába, nem a magyar, hanem az idegenből fordított versek közé. Az Antológia 1938 könyvnapján meg is jelent, a Német zsoldosdallal a 213-15 közti oldalakon. A könyvnek sikere volt, mint „az utolsó bátor műnek a háború rémségei előtt” és nem kobozták el. Alighanem, mert Cserépfalvi csak saját boltjában árulta a könyvet és recenziós példányt sem küldött jobboldali lapoknak, nehogy feljelentsék. Viszont a könyvnapok egyikén, mikor váci utcai könyvesboltjában tartózkodtam, rendőrautó jött érte és elvitte. Feleségével együtt attól féltünk: az Antológia miatt akarják letartóztatni. Másfél óra múlva megjelent és elbeszélte, hogy könyvesboltja kirakatában látható Voltaire nevű francia hetilap miatt vitték be. A folyóirat ugyanis képet közölt Horthy Miklósról, melyet a rendőrség karikatúrának ítélt. Cserépfalvi elmagyarázta: ő nem cenzor, a lap átment a hivatalos cenzúrán, ő a képet nem is látta. Mikor ezzel nem ment semmire, előszedett bugyellárisából egy ötpengőst Horthy arcképével és rögtön láthatóvá vált, hogy Horthynak nagyobb a magyar pénzen az orra, mint a párizsi hetilapban, mire Cserépfalvit kiengedték. Még szerencse, hogy a kép alatti cikket nem vették észre, vagy nem tudták elolvasni. Ebben az állt, hogy egy hajóról, mely a pozsonyi kikötőben állt és zsidókat szállított Izraelbe, megszökött a kapitány. A cikkíró azt ajánlotta, hogy Horthy tengernagy, kinek se tengere, se hajója, vegye át a hajó parancsnokságát, miután magyarországi kormányzóságának semmi haszna.
    Következő verseskönyveimben, a Londonban megjelent Emlékkönyv a rőt Bizánctól kezdve, a Német zsoldosdal tulajdon verseim közt kapott helyet, miután magam írtam és nem fordítás.

    A költeményt haragomban és elkeseredésemben jegyeztem fel. Ugyanekkor jókedvvel, mert éreztem: kötelességem első politikai versemet papírra vetni. Évek óta sejtettem Hitler eljövendő hatalomra jutását, kivált amióta 1930-ban kilenc hónapig jártam a berlini egyetemre. Nemcsak az ország nyomorát, a szociáldemokrata és konzervatív pártok tehetetlenségét láttam, de a német nácik alávalóan ügyes és féktelen demagógiáját is. De versem megírásának főoka az volt, hogy Hitler uralomra jutását nemhogy a magyar és nyugati kormányok vezetői nem vették háborús előjelnek, de még az uralkodó rétegek, a polgárság, az értelmiség, sőt a legjobb barátaim sem. A számtalan példa közül felhozhatom Chamberlain angol miniszterelnököt, aki miután Münchenben eladta Hitlernek Csehszlovákiát, a hendoni repülőtérre érkeztében tartott szónoklatot, mely szerint békét szerzett egy emberöltőre. Beszédét a második világháború kitörése előtt egy évvel tartotta. Mikor a háború kitört, a francia parlament jobb- és baloldala egyformán, sőt a szociáldemokrata párt egyik jelentős része (Paul Fort csoportja) azt hangoztatta, hogy „Danzigért nem érdemes meghalni.” Nem vették észre, hogy Danzig helyett az európai civilizációról és kultúráról folyik a háború. Egyébként már akkor, 1937 legelején is világosan látható volt – Hitler sietős és roppant fegyverkezéséből, a Rajnavidékre való bevonulásából, az Ausztria, Csehszlovákia és Lengyelország elleni politikából – a kétségtelenül közelgő háború. Ezt egyébként még az is láthatta, aki Hitler könyvét, a Mein Kampfot nemhogy elolvasta, de csak éppen belenézett. Ennek ellenére Európa vezető politikusai sem gondolták még az utolsó pillantban sem háborúra. Érdekes viszont, hogy a párizsi Deux Magots vagy a pesti New York kávéházak pincérei jól tudták, mi következik.
    Nem gondoltam, hogy versemmel a hazai közvéleményt akár egy pillanatra is megrezdítem. A verset belső muszájból írtam, tekintet nélkül arra, hogy bármilyen következménye lesz. 1937 elején viszont még senki sem gondolt arra, ami bekövetkezett: hogy a németek „kiirtanak hét megyét s megmásszák Róma hét hegyét,” sem pedig, hogy oroszországi visszavonulásukkor szomjukban „hólevet hörbölnek.” Megvallom, hogy én magam sem gondoltam erre, ahogyan semmiféle jóstehetséggel sem rendelkezem tudomásom szerint. Mindezt mégis leírtam, mindenfajta töprengés nélkül. Barátaim ezért akkor, 1937-ben őrültnek neveztek. Csodálatosképpen sohasem éreztem magam annak.

forrás: http://www.forrasfolyoirat.hu/0107/faludy.html

2009. október 19., hétfő

Egy majdnem tökéletes hétvége

Egy majdnem tökéletes hétvége élményében volt részem. A tökéletesség abban rejlett, hogy szinte minden  kedves időtöltésem szerepelt programjaim között.


Szombat
A szombat délelőttöt szokásos családi szomszédolást és közös kávézást követően a Microsoft Office programok terén meglévő ismereteim bővítésével töltöttem: Word, Excel és PowerPoint tippeket, hírleveleket olvasgattam. Másokor is előfordul az ilyesmi, amikor időm engedi, de mostanában, hogy oktatom is ezeket a programokat, fokozottan szükségem van ismereteim felfrissítésére, bővítésére. Sajnos a 2007-es változatra még mindig nem jut elég időm, így csak elvétve használom azt, minthogy az új dizájn még szokatlan, ezért nem tudok hatékonyan dolgozni vele.
A tervezett fiammal közös ebéd az érdeklődés hiányában elmaradt. Ez az egyik oka a címben szereplő "majdnem" szónak. Az egy dolog, hogy közbejön az embernek valami, de legalább szólna... Prioritások. Nekem is vannak. Másnak is vannak. Ezzel nincs is semmi baj, még akkor sem, ha azok nem esnek egybe. Miután háromkor felhívtam a gyermeket, megtudtam, hogy még el sem indult, így ezt a programot töröltük. Szokás szerint egyedül ebédeltem, ezúttal a kínainál.
A hétvége legnehezebb percei következtek: felmentem anyámékhoz. Találkozásunk rövid volt, és talán ennek köszönhetően szinte zökkenőmentes.
A délután és este társasozással telt. Útban dalos- és játszótársaimhoz még útba ejtettem a játékboltot is, ahol bővítettem a gyűjteményemet két újabb kártyajátékkal és egy társas kiegészítővel. Így aztán megint vagy egy tucat fölé emelkedett azon játékaim száma, amivel még egyáltalán nem játszottam... :(
A Forma-1-es brazil futam időmérő edzését szintén közösen néztük meg, sőt még aközben is játszottunk.

Vasárnap
Délelőtt volt a Megérthető zene bérletsorozat első hangversenye. Kedves karnagyom, Hollerung Gábor remek előadása ezúttal Mozart Don Giovanni című operájával, leginkább az első felvonás fináléjával foglalkozott, és a kiváló zenetörténésznek, Pernye Andrásnak állított emléket. Nem kellett csalódnom ezúttal  sem, a bemutató a már megszokott módon gördülékenyen, szellemesen, jól felépítetten zajlott. Volt egy-két dolog, amit hiányoltam ugyan, de hát az idő véges, és természetesen a téma megközelítése is szubjektív. Minthogy csak amatőr zenebarát vagyok, természetesen több új dolgot tudtam meg ez alkalommal is. De hát épp ezért szeretek ezekre a hangversenyekre járni... Az egyetlen árnyfoltot fiam távolmaradása jelentette, ez alkalommal sem találkoztam vele. Hja, a prioritások már megint...
A délután nem volt eltervezve, gondoltam, a rengeteg ismerős közül valakivel csak összejön valami közös program. Nos, ez így is történt, bár a társaság egy kis meglepetést jelentett. Hajdan volt egyik legjobb barátommal és családjával először átmentünk a Nemzeti Múzeumba, ahol egy kisméretű, ámde remek  csillagászati fotókiállítást néztünk meg. Ezután a régi Siposban voltam vendégük ebédre. A halászlé változatlanul remek volt, a hagymás rostélyos csapnivaló. Nem kis nosztalgiával emlékeztem vissza a hajdan együtt töltött rengeteg kellemes órára. Magam is elcsodálkoztam, mennyire jól éreztem magam.
Az estét a Forma-1 futam, Jenson Button és a Brawn istálló világbajnokká avanzsálása koronázta.
Amikor elalvás előtt felelevenítettem a hétvége történéseit, jóleső érzéssel nyugtáztam, mennyire kellemes hétvégében volt részem. Az egyetlen árnyékot az a tény veti csak rá, hogy mindezt egyedül kell átélnem, és nincs senki, akivel ezeket az élményeket megoszthatnám, akivel ez a rengeteg kellemes program közös lenne...

2009. október 16., péntek

Ez itt a reklám helye - Andrassew Iván: Kérés Faludyért, a méltóságunkért

A tartalomtól függetlenül ritkán továbbítok olyan leveleket, amelyek arra buzdítanak, hogy küldjem őket tovább. Különösen így vagyok ezzel, amikor nagy valószínűséggel lánclevélről (hoax), valaki által szépnek tartott képeket,  szellemesnek tartott jópofaságokat, vagy éppenséggel a dalai lámának tulajdonított bölcsességeket tartalmazó PowerPoint bemutatókról van szó.
Most épp egy olyan levelet kaptam, amit viszont továbbítottam. Na, persze nem a címlistámban szereplő összes embernek, világgá kürtölve azok e-mail címét, hanem célirányosan annak a két embernek, akiről feltételeztem, hogy tud valamit tenni az ÜGY érdekében. Továbbítottam azért, mert egyfelől a legteljesebb mértékben egyetértek az abban foglaltakkal, másfelől azért, mert tudom, hogy ez nem kamu lánclevél. Így tehát e szösszenetet közreadva megkísérlek hozzájárulni a magam szerény eszközeivel a z Andrassew Iván felhívásában (Kérés Faludyért, a méltóságunkért) megfogalmazott cél eléréséhez.
Az más kérdés, hogy szokás szerint nem egy linket kaptam, amely a szerző, Andrassew Iván blogjára mutat, hanem az onnan lemásolt teljes szöveget. Némi morcogás után most még ezen is átsiklottam, betudva e körülményt a szokásosan gyér informatikai kultúráltságnak. (Különben is, mit hőzöngök itt... aki képes egy blogból kimásolni egy szöveget, és azt lánclevél formájában útjára indítani, az legalább nem számítástechnikai analfabéta, és ez az én szememben voltaképpen már nagy erény.)

2009. szeptember 26., szombat

Inkább nem, köszönöm!

A minap egy nagyon frappáns megfogalmazást olvastam, miért is élek oly régóta egyedül,
mi több, miért is nem vágyom arra, hogy ez a helyzet megváltozzon.

Régen a férfiúnak le kellett győznie a sárkányt, hogy elvehesse a szüzet.
Ma már nincsenek szüzek és a sárkányt kell elvenni...



2009. szeptember 21., hétfő

Budapest anno 1936

Már általános iskolás koromban szívesen foglalkoztam Budapest helytörténetével. Az alábbi videó remek képet ad fővárosunkról, 1936-ból. Csodás légifelvételek, nagyszerű életképek, néhány ma már nem látható nevezetesség (mint. pl. az eredeti Erzsébet-híd). A svéd nyelvű kommentár mit sem von le a jó minőségű, akár teljes képernyős nézetben is élvezetes film értékéből. Remélem, ti is annyira élvezitek majd, nyájas olvasóim, mint én...


2009. szeptember 18., péntek

Boldog Újévet 5770!- Shana tova 5770! - !שנה טובה תש"ע


Boldog Újévet!


A sófár - Köves Slomo rabbi bemutatója

2009. szeptember 12., szombat

Mi a különbség? (avagy: Soha nagyobb baj ne legyen!)

A lóversenypályán Kohn észreveszi, hogy egy pap belopakodik az istállóba és megáldja az egyik lovat. Megjegyzi a lovat, majd csodálkozva látja, hogy a következö futamot az addig esélytelennek tartott ló toronymagasan megnyeri.
A következő héten futam előtt elbújik az istállóban. Jön megint a pap, megáldja az egyik paripát. Emberünk rohan a bukmékerhez, feltesz 5 dollárt a lóra, majd amikor tényleg a megáldott ló nyer, besöpri az 50 dollárnyi nyereményt.
A következő héten megint meglesi a papot, majd a sikeres fogadás után 20.000 dollárral lesz gazdagabb. A nagy sikeren felbuzdulva a következő hétre mindenét eladja, majd - miután ismét kileste a papot - minden pénzét ráteszi az akkor megáldott lóra. Ez a ló azonban teljesen lemarad, végül féltávnál összeesik és kileheli a lelkét. Kohn felháborodva rohan a paphoz:
- Atya, miért tette ezt velem? Eddig ahányszor megáldott egy lovat, az nyert, ez meg most még a célba se tudott bevánszorogni!
A pap a fejét csóválja:
- Látod fiam, ez a baj veletek, zsidókkal. Nem tudjátok megkülönböztetni az áldást az utolsó kenettől...

2009. augusztus 19., szerda

Pataki szubjektív
(Zempléni Fesztivál - 2009)

Elrepült egy újabb év, és ismét itt töltöm szabadságomat Sárospatakon, a 18. Zempléni Fesztiválon. Az elmúlt években mindig itt voltam: 2004-2006 között az énekkarral közreműködőként, 2007 óta pedig szervezőként. Igaz, ez is munka, de másfajta. Így ez a tevékenység mégiscsak kikapcsolódást jelent a dolgos - mostanában meglehetősen - feszített hétköznapok közepette. Fő tevékenységem az információs szolgálat a Művelődés Házában: jellemzően itt vagyok 10-18 óra között. Jegyet árulok a buszos programokra, illetve felvilágosítást nyújtok az érdeklődőknek. Én vagyok az egyike azoknak, akik az időjárás előrejelzést figyelik. Amióta magammal hozom a notebookomat, sőt, tavaly óta Internet elérésem is van, szinte röpül az idő. Ha a szabadságomat odahaza tölteném, nap közben akkor sem nagyon csinálnék egyebet, mint ülnék a számítógép előtt. Esténként pedig szükség esetén jegyet árulok vagy ellenőrzök valamelyik koncert helyszínen. Szerencsére e tekintetben az esetek túlnyomó részében viszonylag szabadon válogathatok, így az érintett előadásokat azután magam is meg tudom hallgatni. És ez az, ami miatt igazi kikapcsolódást jelent ez a fajta elfoglaltság.

A munkából kicsit korábban lelépve kollégám vitt ki a pályaudvarra, mivel már reggel bőrönddel indultam el. Így nyerek egy napot, nem kell rá szabadságot áldoznom. A fél kettőkor induló vonat egy átszállással öt órakor érkezett Sárospatakra. Szállásom idén is a Rákóczi Panzióban van. Szobám elfoglalása után gyors fürdő, és máris mentem a várba, a nyitó hangversenyre, ahol a jegykezelésben segédkeztem. Természetesen ily módon annak sem volt akadálya, hogy magát a koncertet is meghallgassam.
A közepes erősségű szél nem tett igazán jót az akusztikának, de ez még mindig jobb volt, mint az az eső, ami az egyik tavalyi zenekari koncert második részét elmosta. Bartók Magyar képei remek darabok, számomra mégsem szóltak igazán meggyőzően. Li Qi, Mendelssohn népszerű e-moll hegedűversenyének fiatal kínai szólistája meggyőző technikai tudásról adott tanúbizonyságot. Dvořak 8. szimfóniája újdonságot jelentett számomra, megvallom, korábban még sosem hallottam. Mint mindig, most is idegenkedtem az újtól, pedig a darab remek, szerfelett tetszett, előadása is elfogadható volt. Nagyon várom Hollerung Gábor - aki egyben a fesztivál művészeti vezetője - ismertető előadását a Megérthető zene bérletsorozat következő évadjának keretében.
És lőn este és lőn reggel, első nap.

Máris bekövetkezett az első alkalom, amikor az eredetileg általam elképzelt jazz sárospataki jazz koncertre nem jutottam el. Ezen az estén jegyet árultam Tokajban a Paulay Ede Színházban zajló rendezvényünkre. A túlzsúfoltság okán (a földön is ültek), valamint mivel az előadás kezdetén még javában a pénztárfülkében ültem, magát az előadást, Haydn: Le Pescatrici (A halászlányok) c. operáját sem láttam. Sebaj, gondoltam, majd hétfőn, a következő alkalommal...
És lőn este és lőn reggel, második nap.

A zenés istentisztelet kimaradt az életemből, a hagyományos kerti gulyás-party viszont már nem :).
A várban az opera-esten egy kis jegykezelés fejében módomban állt ismét egy újabb hangversenyt is meghallgatni. A műsor összeállításával kapcsolatban több fenntartásom is volt. Az alapvetően olasz operaest számai közé bekeveredett egy ária Mozart Don Giovannijából. Ez amolyan kakukktojásként kilógott nálam a sorból. A második részt első darabját, a Tell Vilmos nyitányát sem tartottam szerencsés választásnak. Egyfelől szabadtéren a bevezető lírai rész sem akusztikailag, sem dinamikailag nem érvényesül igazán, másfelől épp e rész miatt ez az a Rossini nyitány, amelyik véleményem szerint nem való az áltagos, sőt, inkább kicsit átlag alatti - operaelőadásokhoz nem igazán hozzászokott - hallgatóságnak. A Honvéd Férfikar számára remek ötleteim lettek volna, mit énekeljenek (akár az olasz keretek között megmaradva, akár azt kiterjesztve), mégis, meglepetésemre több olyan részletet adtak elő önálló számként, ami valójában vegyeskarra íródott. A két világhírű szólista kizárólag felváltva, illetve olykor a kórussal kiegészülve énekelt, de nem hangzott el sajnos egyetlen kettős sem. Nagy kár. Valószínűleg az ok abban rejlik, hogy nem akadt olyan darab, ami mindkét szólista repertoárján szerepelt volna. Ezektől a bosszúságoktól eltekintve a koncert remek szórakozást nyújtott, mi több, Sümegi Eszter (szoprán) Tosca imája (Puccini: Tosca), illetve a finn basszista, Jaakko Ryhänen és a kórus Zakariás jelente (Verdi: Nabucco) minden apró negatívumot feledtetett!
És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.

Azért a kakukktojás se volt rossz... ;)
Mozart: Don Giovanni - Regiszter-ária (Jaakko Ryhänen, basszus)

Puccini: Tosca - Tosca imája (Sümegi Eszter, szoprán)

Ember tervez... A Haydn-opera ezen a napon sem jött össze. Miután elindítottam a kiránduló koncertre a buszt, máris mentem jegyet árusítani a sárospataki Református tempolomba Kaszó Syuzanna (Ukrajna) zongorahangversenyére. Így aztán az ő játékával vígasztalódtam. Rájöttem, ízlésem nem változott. A barokk zenét még mindig nem szeretem igazán, így ha azt a legkáprázatosabban játszó muzsikus interpretrálja, akkor sem vagyok rá igazán vevő. Jelen esetben is így voltam Bach szvitjével és Scarlatti szonátájával. Egyszerűen nem tudom megmondani, jó volt-e az előadás, mert annyira untam ezeket a darabokat, hogy az előadás milyensége lényegtelen részletkérdéssé törpült. Beethoven Patetikus szonátáját, Schubert darabjait és Liszt X. rapszódiáját már sokkal jobban élveztem, hála a tehetséges fiatal zongorisátnak, és nem utolsó sorban a szerzőknek.
Este egy remek helybéli étteremben verődött össze stábunk jónéhány tagja, csak a még más helyszíneken gályázók hiányoztak.
És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.

A várható időjárás körül forgott az egész nap. A mádi klezmer varázs, a Budapest Klezmer Band koncertje eredendően szabadtérre volt tervezve, de az előrejelzés esőt jósolt. Ezen a napon nagy gyakorisággal figyeltem az interneten az előrejelzését, illetve az aktuális helyzetet tükröző radarképet. Az érdeklődés óriási volt, sokan szerettek volna még jegyhez jutni, így végül a szabadtéri megrendezés mellett döntöttünk. A helyszínen a jegyárusításban segédkeztem. Akkora volt az igény, hogy további 150 széket kellett lerakni, és további jegyeket kellett sokszorosítani! Igaz, az előadás közben hullott pár csep eső, de ez még az elviselhetőség határain belül maradt. Az előadás jó hangulatú volt, de a címben ígért varázs azért elmaradt. Annak viszont mindenképpen örülök, hogy volt szerencsém látni a gyönyörűen felújított mádi zsinagógát.
A napot késő este fesztiváligazgatónk, Turjányi Miklós újszölött fiára, T. Farkasra történő sorozatos koccintással ;) zártuk.
És lőn este és lőn reggel, ötödik nap.



A mádi zsinagóga

Nos, ezen a napon annyi szerencsénk volt az időjárással, hogy nem elmosta az eső a koncertet, hanem "időben" leesett, így láttuk, hogy az esőhelyszínen, a Református templomban kell azt megrendezni. Megvallom, szerintem a beltéri akusztika sokkal alkalmasabb egy ilyen hangverseny számára, mint a szabadtér. Este külön feladatom nem lévén, pusztán "közönség" minőségben voltam jelen a hangversenyen. Ismét két számomra új, még sosem hallott művel találkoztam. Britten Simple Symphonyja nagyon tetszett, Kuszevickíj nagybőgőversenye már nem annyira. A szólista-karmester Nabil Shehata nagyon szépen játszott, de egy cseppet sem volt az a benyomásom, hogy valóban a nagybőgő Paganinije lenne, ahogy nevezik. De igazán Mozart Jupiter-szimfóniájára voltam felspannolva. Mint utóbb kiderült, ok nélkül. Bár a Dohnányi Zenekar becsülettel helytállt, az interpretáció a karmester jóvoltából minden volt, csak Mozart nem. Nagy kár.
És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.

A szokásos napi munkát (információs szolgálat, jegy árusítás, busz indítása) már-már szokásosnak mondható szokásos jegyárusítás zárta, ezúttal Tokajban, Farkas Gábor zongorahangversenyén. A tehetséges ifjú muzsikus kivívta az alig nyolcvan fős közönség elismerését Schubert és Liszt darabjainak előadásával. És minthogy nekem is volt szerencsém a koncertet meghallgatni, én is osztottam a közönség lelkesedését.
Hazajutásom kissé körülményes volt, egy kis kerülőnek köszönhetően még a másnapi filmzene koncert próbájának végét is elcsíptem, így ízelítőt kaptam abból is. Nagyon remélem, hogy nem jön közbe semmi, és terveimnek megfelelően sikerül eljutnom oda is. Ha az időjárás nem szól közbe, és valóban szabadtéren lesz a koncert, vennem kell valami felsőrészt, mert cudar hideg volt este, az ott töltött fél óra alatt is fáztam.
És lőn este és lőn reggel, hetedik nap.

Ezen a napon jómagam is a vendégeket szállító busszal tartottam, így érkeztem meg a Disznókő szőlőbirtok traktorgarázsába, az esti Filmslágerek című hangverseny helyszínére. Az időjárás is velünk volt. Se eső, se szél, így - bár kaptam kölcsön egy pulóvert -, rövidujjú ingben is kellemes volt a lét. Csak a szúnyogok, azok ne lettek volna annyian!
Jegyárusi minőségemben elég jól álltam a rohamokat. Sok volt a dolog, még a kezdés után húsz perccel is érkeztek vendégek. Szerencsémre asztalom úgy volt elhelyezve, hogy onnan is teljes egészében élvezhető volt a koncert, még ha a zenekart egy árnyalattal tompábban is hallottam. Az eredetileg meghirdetett műsort kicsit meg kellett húzni, mert túlontúl hosszúra sikeredett. Az egyes zenei részleteket az adott filmek jeleneteiből összevágott filmbejátszás tette élvezetesebbé. Természetesen ezek az apró montázsok inkább csak felidézni segítettek a filmet, a hallott zene és a látott kép természetesen nem lehetett tökéletes összhangban. Ez helyenként egy kissé zavaró volt, de a koncert így is nagy sikert aratott, a produkció karmesterét, Hollerung Gábort lelkesen ünnepelte a közönség.
Az alábbiakban - ha nem is a koncerten elhangzott felvételekből - egy kis ízelítőt nyújtok, hogy nyájas olvasóim képet alkothassanak az estéről, és felidézhessék emlékeiket e filmekről.




2001 Űrodüsszeia
(MGM 1968, R: Stanley Kubrick, Z: Richard Strauss: Imígyen szóla Zarathustra)


A tenkes kapitánya
(MTV 1964, R: Fejér Tamás, Z: Vujcsics Tihamér)


V, mint vérbosszú
(Warner Bros. 2006, R: James McTeigue, Z: Csajkovszkíj: 1812 - Nyitány)



Titanic
(20th Century Fox 1997, R: James Cameron, Z: James Horner)


A hét mesterlövész
(UA 1960, R: John Sturges, Z: Elmer Bernstein)


Apokalipszis most
(UA 1979, R: Francis Ford Coppola, Z: Wagner: A walkűr - A walkűrök lovaglása)


A Keresztapa III
(Paramount Pictures 1990, R: Francis Ford Coppola,
Z: Mascagni: Parasztbecsület - Intermezzo; Nino Rota: Love Theme)


James Bond - Casino Royale
(Metro-Goldwyn-Mayer 2006, R: Martin Campbell, Z: David Arnold)


Harry Potter
()


A Karib-tenger kalózai
()


Jurassic park
()


Indiana Jones
()



Csillagok háborúja (Star Wars)
()


Ráadás számként Strauss Denevérjének nyitánya hangzott el Tom és Jerry vezényletével, de élő zenével, tökéletes szinkronban! Bravúros befejezés volt! Már ezért az egyért önmagában is megérte az előadás a jelenlétet!

Tom és Jerry
()

A koncertet követően a szőlészet által rendezett vacsorán volt szerencsém részt venni. Az étel finom volt, csak szokás szerint az állófogadás szerű tálalás keserítette meg a résztvevők életét.
Bevallom, bűnöztem. Mint cukorbeteg nem volna szabad bizonyos italokat innom, ez alkalommal kivételt tettem, és nem álltam ellen annak a jónéhány pohárka 5 puttonyos tokaji aszúnak 2000-ből, ami szembe jött velem... :$ ;)
És lőn este és lőn reggel, nyolcadik nap.

Ez a nap a teljes eseménytelenség jegyében telt. Most éreztem először igazán nagy hasznát, hogy velem volt a számítógép. Anélkül nem tudom, hogy vertem volna el az időt. Sem nap közben nem volt semmiféle érdeklődés, sem programon nem vettem részt, ugyanis ami érdekelt volna, oda nem tudtam eljutni., ahová pedig eljuthattam volna, az nem érdekelt. Sebestyén Márta bizonyára kitűnő, de akkor sem az én világom...
És lőn este és lőn reggel, kilencedik nap.

A történések tekintetében a legeseménydúsabb nap volt az utolsó, a minőség tekintetében mégsem mondhatom, hogy a legjobb.
Az utolsó kiránduló koncertre induló buszon jócskán maradt üres hely, így ez alkalommal magam is a vendégekkel tartottam. Mivel eddig még mindig csak árulsítottan a jegyeket, úgy véltem, mégis csak más, ha megismerem a szlovákiai helyszíneket is. Idegenvezetőnk, ez alkalommal is a kiváló dr. Tamás Edit történész volt. Vendégeink egy része talán nem is venne részt ezeken a buszos kirándulásokon, ha nem azzal a megnyugtató válasszal szolgálnék, hogy ismét ő lesz kísérőnk.
Utunk során először Királyhelmecen álltunk meg. A városból csak a Történelmi Emlékparkot és Díszteret láttuk. Rövid séta után a Lavotta Kamarazenekar koncertjét hallottuk. Sajnos. Ez volt az egyetlen koncert a fesztivál alatt, amiről ha előre tudom, mire lehet számítani, a vonzó műsor ellenére inkább be sem megyek. A zenekar vezetője és a szólisták mintegy családi vállakozás működtek közre a koncerten. A zenekar többi tagja pedig ehhez aszisztált. E lesújtó zenei élmény után felüdülésként hatott a Pécsi Kamarakórus kocertje utunk következő állomásán, Leleszen. Bár a férfikar (kiváltképp a tenor szólam) gyenge volt, a műsor összeállítása remek volt, az összbenyomásom pozitív volt. Tillai Aurél karnagy úr korát (79) meghazudtoló energiával, a tőle megszokott hihetetlen eleganciával dirigálta az együttest.
Sárospatakra már nem a kiránduló busszal, hanem a templomi koncert helyszínén felelős kollégámmal jutottam vissza. Ennek köszönhettem, hogy a záróhangverseny kezdetére éppen odaértem a Református templomhoz. A Liszt Ferenc Kamarazenekar a tőle megszokott magas színvonalon játszotta a tőle megszokott kétséges műsort. Haydn vonósnégyese, A Megváltó hét utolsó szava a keresztfán még zenekari változatban sem éppen "közönségbarát" darab. Mécs Károly színművész prózai közreműködése véleményem szerint mit sem változtatott ezen a tényen.
Az estét a szokásos fogadás zárta, ahol ismét egy jót ettem (ami a szokásos napi ebédünkre bizony nem volt elmondható). Kevés jobb dolog van, mint egy ízletes töltött káposzta este tizenegykor ;)!
És lőn este és lőn reggel, tízedik nap.

Epilógus
Az ötórás vonattal indultam vissza Budapestre, egyenesen a munkába. Csak egy rövid kanyart tett velem hazáig kedves kollégám, aki autóval kijött elém a pályaudvarra, így holmimat már nem kellett magammal cipelnem a "gyárba". Újúlt erővel, feltöltődve látok neki a szokásos hétköznapoknak, és már most várom a jövő évi fesztivált!
The Matrix Reloaded