A nap idézete

2011. november 10., csütörtök

Minden rosszban van valami jó

Még hogy csodák nincsenek… Már hogyne lennének. Igaz, kicsit sokat kell néha várni rájuk, de komolyan mondom: megéri!
Ma hajnalban arra ébredtem, hogy újraindult a számítógép. Igaz, kikapcsoltam az automatikus frissítést, de amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek. Nekem például nem szabad úgy rendelkeznem, hogy egy frissítés akkor települjön, amikor azt én szeretném. Nem. A frissítések akkor települnek, amikor a Microsoft szeretné. Nem a frissítésekkel szemben vannak fenntartásaim, hanem a gép újraindulásával. Ezért próbáltam meg letiltani ezt a funkciót, de mindhiába. No, elég az hozzá, hogy a belépést követően olyat láttam, mint még soha: a gép állítása szerint VAN internet kapcsolat, csak éppen semmilyen oldal nem jön be. Megfutottam a szokásos tiszteletköröket (kapcsolat tiltása/engedélyezése, router restelése, stb.), de nem jutottam semmire. Maradt a T-Com ügyfélszolgálat. Leküzdöttem az ügyintézni kívánó szerencsétlen ügyfél elrettentésére szolgáló automatikus menürendszer-sárkányt, meghallgattam néhány ajánlatot, néhány fenyegetően hangzó figyelmeztetést, megnyomtam azt a pár tucat gombot, amit a gépi hang kért tőlem, végül − feltehetően a korai órának köszönhetően − viszonylag hamar eljutottam a "kezelőig". A hangja alapján fiatal férfiúval mintegy húsz percen keresztül küzdöttünk, ellenőriztük az ezt meg azt. A végeredmény az lett, hogy minden remekül működött. (Gyorsabb persze nem lett az amúgy dög lassú kapcsolatom, de most nem is ez volt a főcsapás iránya.)
Hogy hol itt a csoda? Hát ott, hogy eddigi életemben most először tapasztaltam informatikusnál ilyen célirányos, tudatos munkát, mint ennél az úriembernél. Határozott volt és meggyőző. Egy percig sem volt az az érzésem, hogy vaktában lövöldözünk, hátha eltalálunk valamit. Egy felesleges mozdulatot nem kellett tennem, egy felesleges menüpontot nem kellett megnyitnom, egy feleslegesnek tűnő kérdést sem kellett megválaszolnom. Partnernek tekintett, nem pedig idióta l/júzernek. Most éreztem először életemben, hogy egy rendszergazda nem varázsigéket mormol és ráolvas, nem ötletel, majd lenézően és szánakozva tehetetlenül széttárja a kezét, hanem hozzáértő módon, hatékonyan és eredményesen hibát hárít el.
No, elég a superlativusokból, mert dolgoznom kell, de komoly késztetést éreztem, hogy ezt a napomat − mit napomat! életemet! − bearanyozó eseményt megosszam veled is, Nyájas Olvasó!

2011. október 3., hétfő

Élő lelkek

Csicsikovban volt legalább annyi tisztesség, hogy "csak" holt lelkekkel kereskedett. A SuperShop Kft. viszont élőkkel kereskedik.

Nyertem 100 SuperShop pontot (magyarul: 100 forintot) egy akciós sorsjeggyel (4 000 forint feletti vásárlás esetén lehetett hozzájutni). Egészen meglepődtem a modernség ama fokán, hogy nem csak telefonon, hanem az Interneten keresztül is lehet érvényesíteni a nyereményigényt. Nosza, neki is láttam. Gondoltam: megadom a kártyaszámomat, és kisvártatva máris jóvá lesz írva a hatalmas összegű nyeremény. De mint rendesen, ismét csalatkoznom kellett. Nem kicsit, nagyon…Meglepetésemre az igény érvényesítésének első, regisztrációs lépéseként a kártyaszámot (biztos ami biztos, kétszer is beírva, nehogy rossz helyre menjen a száz forinkó), valamint az alábbi adatokat lettem volna köteles megadni: név, lakcím (emelet, ajtó pontossággal), telefonszám, e-mail cím. Egyúttal − szintén kötelező jelleggel − hozzá kellett volna járulnom ahhoz, hogy "adataimat a Rewart Kft. a nyeremény beváltása céljából használja és kezelje, valamint továbbítsa azokat a promóció szervezőjének". Az Adatvédelmi nyilatkozat szerint adatkezelő a Supershop Kft., és adatfeldolgozó (a promóció szervezője) a Rewart Kft. Tehát ha jól értem, ahhoz kellett volna hozzájárulnom, hogy a Rewart Kft. továbbítsa az adataimat saját magának. Hogy is van ez? Törtem fejem, kezem-lábam, vajon miért kellett még egy céget bevonni ebbe a mókába, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Mert ugye a SuperShop Kft. a kártyaigénylés óta rendelkezik már a lakcímemmel és egyéb személyes adataimmal, tehát ha az internetes nyereményigénylést saját hatáskörben intéznék, szerintem olcsóbban jönnének ki ebből a tranzakcióból. Azon túlmenően, hogy a kért adataimat a cég már tudja, igazán nem értem, hogy egy száz forintos nyeremény elektronikus úton történő jóváírásához miért van egyáltalán szükség a lakás és elektronikus levélcímemre? Benevole Lector! Kérlek, ha Te érted, hogy hogy is van ez, világosíts fel!

A körülményekre tekintettel, lemondtam a hatalmas nyereményről, és nem regisztráltam. Rengeteg fórum van, ahol ezeket az adataimat önként és dalolva megadom, az viszont nincs ínyemre, hogy 100 forintért eladjanak, és közben az orrom alá dörgöljék, hogy "az adatkezelés jogalapja a kártyabirtokos önkéntes hozzájárulása". Ha pedig tudatlanságom áldozata vagyok, mert ebben az ügyletben minden teljesen frankó, akkor meg így jártam…

2011. június 15., szerda

Nem vagyok normális, vagy az is bolond, aki pedagógussá lesz Magyarországban

Véget ért a tanév. Az első olyan, amikor főállásban tanítottam. Pozitív és negatív benyomásaim egyaránt vannak, de egyelőre még a pozitívak vannak túlsúlyban.

Szinte az összes korábbi munkahelyemen olyan feladataim voltak, amiket szívesen végeztem. Ez most sincs másképp. Szeretek tanítani. Bár szüleim és anyai nagybátyám egyaránt tanítottak, nem gondolom, hogy ez az oligofrénia megnyilvánulása lenne. Már csak azért sem, mert szüleim foglalkozása a pályaválasztás idején éppenséggel elrettentő, sem mint követendő példa volt. Nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek, csak azt tudtam, hogy tanár biztosan nem...
Mindenhonnan azért jöttem/küldtek el, mert a körülmények − elsősorban a főnökeimmel való viszonyom − idővel olyan mértékig megromlottak, hogy az a másik oldalra billentette a mérleg serpenyőjét. Korábban ifjonti hévvel szálltam ringbe minden alkalommal az igazamért, úgy véltem, körömszakadtáig küzdenem kell. Most, hogy megvénültem, sok mindenben meg is változtam. Az igazamat most sem adom fel persze, de már egy jottányit sem küzdök érte. Éppen elég nekem a megnyugtató tudat, hogy igazam van, és egyáltalán nem fontos, hogy ezt mások is így érezzék.
Az biztos, hogy egyelőre nem fenyeget az a veszély, hogy főnökömmel megromlik a kapcsolatom, minthogy egy szűk esztendő alatt sem adódott alkalom, hogy megismerkedjünk egymással. Így aztán nem csak tanítványaim jelentős részével, hanem tanszékvezetőmmel is úgy vagyok, hogy név és arc − bár külön-külön mindkettő megvan − nem tartoznak össze.
Ha a munkahelyi felettesemmel nem is, egyik kollégámmal megromlott a kapcsolatom. Nem állítom, hogy valaha is közös nevezőn lettünk volna, de szerencsére ennek nem is kellett feltétlenül így lennie. Ettől még működhetett volna továbbra is minden a békés egymás mellett élés politikája jegyében, de nem így történt. Miután az említett kollégámtól megtudtam (és a közlés hangerejének okán megtudta a fél egyetem is), hogy én ilkollegiális vagyok, és a továbbiakban semmilyen módon nem kíván együttműködni velem, alkalmazkodtam a helyzethez. (Nem állítom, hogy nehezemre esett az alkalmazkodás.)

Talán ez az esemény jelentette az utolsó lökést, hogy az oktató kollektíva tagjai között végképp megszűnjön a korábbi nagyon gyenge, kényszerű egység. Aki ismer, tudja, hogy ettől persze nem mentem a Dunának. Ismét elérkezett az idő, amikor a tantárgyi program szabta keretek között valóban azt taníthattam, amit fontosnak tartottam, és ezt a megközelítést a számonkérés során is érvényesíthettem. (Ugyanígy indult minden 2007-ben, amikor még külsősként tanítottam.)
Persze egy cseppet sem vagyok meggyőződve arról, hogy ez így van jól. Nálunk − ellentétben sok más egyetemmel − a hallgatók az alaptantárgyak tekintetében nem választhatnak sem időpontot, sem oktatót. Így aztán tiszta lutri, melyik oktatót "nyerik" a hallgatók. Ez kiváltképp az elsőévesekkel kapcsolatban van így, hiszen az ő esetükben az oktatóknak még nincsenek olyan igényeik, hogy feltétlenül szeretnének megtartani egy vagy több csoportot. Persze, ha a szimpátia nem kölcsönös, a hallgatóknak annál rosszabb, hiszen így még az esélyük sincs meg szerencsétleneknek arra, hogy megszabaduljanak egy "mumustól". Az ellenkező irányú tanári preferenciára is van persze példa: mindkét félévben volt egy-egy csoportom, amelyiktől − más-más okból ugyanis, de − szerettem volna megválni. Az első félév végén ez a vágyam teljesült. A második féléviről még nem tudok nyilatkozni, mert még nem ismerem az őszi órarendemet.

A tantárgyi programban szereplő tematika annyira feszes, hogy képtelenség mindenről beszélni az órákon, így aztán az oktatói szabadság jegyében minden oktató kisebb-nagyobb mértékben másról beszél az órákon. Én magam sem vagyok képes két azonos órát tartani (ezt élvezem többek között a tanításban), tehát még az azonos témájú óráim sem teljesen egyformák. Ez persze azzal jár, hogy a különböző oktatók órái nem csereszabatosak. Ha egy hallgató mulaszt egy órát, akkor nem biztos, hogy az azonos héten − horribile dictu bármikor máskor − be tudja azt pótolni egy másik oktatónál.

Az órák elmulasztása, na az is egy faramuci dolog. A TVSZ gyakorlatok esetében kötelezővé teszi a részvételt, és úgy rendelkezik, hogy nem kap félévi aláírást az, aki az órák 25%-ánál többet mulasztott. A pótlási lehetőség biztosítását ugyanakkor előírja, de a pótlás módját már nem határozza meg. Ez egy teljességgel értelmetlen, fafejű rendelkezés, ami abból a súlyos tévedésből származik, hogy az egyetem úgy véli, a cél az, hogy a hallgatók eleget tegyenek az előírt követelményeknek. Véleményem szerint az órára járás a tudás megszerzésének egy lehetséges, de nem elengedhetetlen módja. Természetesen ennek a kérdésnek a megítélésében sem vagyunk mi oktatók egységesek, így ez tovább fokozza azt a "rizikófaktort", hogy melyik hallgatót melyik oktató karmai közé veti a sors. Én magam − finoman fogalmazva − a hallgatók tudomására hozom, hogy ha eleget tesznek annak a kérésemnek, hogy ne dumáljanak hangosan egymással az óráimon, akkor nem vizsgálom a jelenlévők és a jelenléti íven szereplő aláírások száma közötti összefüggés lineáris voltát. Ha most azt hiszed, ó, Benevole Lector, hogy ezek után nincs is senkinek problémája a hiányzások számát illetően, hát súlyosan tévedsz. Volt pl. egy csoportom (remélem, helyénvaló a múltidő használata, és szeptembertől már nem büntet velük tovább az I-ten), amelyik többszöri kérésem ellenére sem volt képes civilizált módon viselkedni. Már az előző órám vége alatt ordítozva tivornyáztak a terem előtt a folyosón, aztán az óráját befejező csoport távozását meg sem várva azonnal rázúdultak a teremre, s a szünet hátralévő részében is hangosan dáridóztak. Az órát ezután "csak" hangosan végigdumálták. Legjobban az tetszett, hogy többször is előfordult, hogy saját csoporttársaik is megpróbálták a renitenseket csendre bírni, mondanom sem kell, minden eredmény nélkül. Természetesen az egy cseppet sem zavarta őket, hogy az órák végén valóban összevetettem a megjelentek és az aláírások számát, így aztán esélyük sem volt arra, hogy egymás nevében aláírják a jelenléti ívet, vagy korábban elmenjenek az óráról. Szerencsémre ez a csoport mégiscsak egyedülálló volt a maga nemében. Szerfelett meglepőnek tartottam ugyanakkor azt, hogy a szilenciumra vonatkozó kérésemet respektálni képes csoportjaim közül több is volt, amelyik − bár megtehette volna, − mégsem élt a felkínált lehetőséggel. Kollektív szellem: zéró. Azért csodálkozom ezen, mert vén medveként is igen jól emlékszem még saját egyetemi éveimre, amikor hasonló helyzetben legfeljebb olyan probléma adódott, hogy egy-egy távollévő kolléga nevében többen, akár hárman-négyen is aláírtak. Megvallom, ez az új mentalitás igen távol áll tőlem. A végeredmény számokba öntve: 179 hallgatóm közül négyen voltak, akiknek a hiányzások számára tekintettel kellett megtagadnom a félévi aláírást. Közülük kettőnek mindössze egyetlen alkalmat kellett volna pótolniuk a vizsgaidőszak első két hetében, mégsem éltek az e célra biztosított két lehetőség egyikével sem.

Minthogy − mint fentebb már említettem, − megszűnt az oktató-kollégák közötti egység, egymagam vizsgáztattam az összes hallgatómat. A 162 vizsgázó átlaga végül 3,2 lett, négyen (2,5%) vannak, akik többszöri nekifutásra sem vették sikeresen az akadályt, és elégtelennel zárták a félévet; jelest harmincan (18,5%) kaptak. Hatvan (37%) hallgatónak adtam eggyel jobb jegyet, mint amit az elért vizsgaeredmény alapján érdemeltek volna. Ezek a csupasz számok.
A nem mellékes további információk a következők:

  • A hallgatók a vizsgaidőszak kezdete előtt kézhez kapták az összes tesztkérdést a válaszlehetőségekkel együtt.
  • Megkapták az összes gyakorlati feladatot is, valamint azok kidolgozott megoldását is.
  • Nem hivatalos információként elterjesztettem, melyek azok a feladatok, amelyek ugyan szerepelnek a listán, de nem fognak szerepelni a vizsgán.
  • A vizsgaidőszak kezdete előtt egy konzultációt is tartottam a feladatok megoldásából. (Erre öten jöttek el.)
  • A feladatok megoldására szánt időt minden vizsgán 10-15 perccel meghosszabbítottam.
  • A javítóvizsgát tevők a sors szeszélye folytán "véletlenül" pontosan ugyanazt a feladatot kapták, mint előző alkalommal. Nekik a normál "munkaidőhöz" képest további 20-25 percet biztosítottam.
Úgy gondolom, ilyen körülmények között lényegesen jobb eredményeknek kellett volna születniük. Amikor egy alkalommal elmeséltem egyetemista fiamnak, mekkora hangsúlyt fektetek arra, hogy minden lehetőséget megadjak a hallgatóimnak arra, hogy sikeresen vizsgázzanak, azt mondta, hogy nem vagyok normális. Véleménye szerint a hallgatók kénytelen-kelletlen hozzá vannak szokva ahhoz, hogy az ő szempontjaik az utolsók, azokra gyakorlatilag szinte senki és semmi nincs tekintettel. Így aztán ne csodálkozzak azon, hogy hozzáállásomat nem fogják értékelni, valószínűleg egyáltalán nem fogják észrevenni. A tájékoztatókat a hallgatók nem olvassák el, és fel sem tűnik nekik, ha olyasmit kínálnak nekik, ami elüt a megszokottól…
Nos, lehet, hogy ez valóban így van. Szomorú. Egy dolog azonban bizonyos: én a jövőben is minden erőmmel azon leszek, hogy aki akar, az profitáljon valamit az órákon eltöltött idő alatt, és minél jobb eredménnyel vizsgázhasson. Ugyanakkor a legkisebb rossz érzés nélkül fogom beírni az elégtelent azoknak, akik az általam biztosított a lehetőségekkel nem élnek, és nem ütik meg az amúgy sem túlságosan magas minimum szintet.

Minthogy nem szenvedek óraszám hiányban, így pusztán a kíváncsiság vitt rá arra, hogy összeállítsam egy választható tantárgyhoz programját. Egyfelől kihívásnak tekintettem a feladatot, másfelől szerfelett motivált az a lehetőség, hogy a tematikától a számonkérés módjáig mindent magam határozhatok meg. (Ha nincs más, marad az önkielégítés…) Így aztán nem kell alkalmazkodnom mások előírásaihoz. A nagy tekintetű Kari Tanács elfogadta a tervezetemet, így az új tantárgy hivatalosan is megszületett. A kálvária csak ezt követően kezdődött. Mi sem bizonyítja jobban balgaságomat, mint hogy még egy év elteltével is képes voltam meglepődni a dolgok működésén. Naivitásomnak köszönhetően nem sokon múlott, hogy tantárgyi programom nem halva született csecsemőként látta meg a napvilágot… Hogy mi történt?
Először: semmiféle hivatalos értesítést nem kaptam arról, hogy a beadott tantárgyi programot elfogadták. Többszöri érdeklődésemre egy kollégám írt egy nem hivatalos levelet, amiben örömmel tájékoztatott a tárgy elfogadásáról, ami − bár nem állt ott a levélben − hallomás alapján jutott az ő tudomására. Azt gondoltam, innen kezdve minden megy majd a maga útján, és minden szükséges adminisztratív lépést megtesznek azok, akiknek ez feladata. Megjegyzem, a tantárgyi program elfogadására a tantárgyak meghirdetésére előírt határidőt követően került sor, tehát a törvény betűje alapján az őszi szemeszterben nem is tudtam volna meghirdetni az új tantárgyat. A fakultáson ugyanakkor akkora a kredithiány, hogy kollégáim azt mondták, senki nem fogja rajtam ezt a határidő túllépést számon kérni.
Másodszor: A számítógépes tanulmányi rendszerben tantárgyat meghirdetni csak a rendszergazdák tudnak, tehát ez nem annak joga és kötelessége, aki a tantárgy felelőse. (Más szavakkal: még ha akarnám, akkor sem tudnám elvégezni ezt a feladatot.) Ahhoz, hogy egy tantárgy meg legyen hirdetve, jó pár adatot kell megadni, így az erre jogosultnak feltétlenül egyeztetnie kell a tantárgyfelelőssel. Annak ellenére, hogy én magam semmit nem tudtam volna tenni a dolgok előre vitele érdekében, kollégám tanácsára írtam egy levelet az adminisztrátor jogkörrel rendelkezőknek (ők amúgy a közvetlen kollégáim). Ebben tájékoztattam őket a tantárgyi program elfogadásáról, és a segítségüket kértem a tennivalók elvégzését illetően. Ha azt gondolod, ó, Benevole Lector, hogy ennek hatására bármi is történt, hát ugyanúgy tévedsz, ahogy én tévedtem. Az idő csak telt-múlt, és eljött a hallgatók számára a tantárgyak felvételének végső határideje. (Azt ne tessék tőlem kérdezni, hogy ez miért az előző szemeszter végén, és nem a következő szemeszter elején van, amikor amúgy is van egy nulladik, ú.n. regisztrációs hét.) Hamleti dilemma előtt álltam: meghirdetni vagy nem meghirdetni? Tanácstalan voltam. Nekem egy szempontom volt: nem hirdetek meg időpontot addig, amíg nem tudom a végleges órarendemet. Márpedig arra még nem volt példa, hogy ez a kérdés nem az utolsó percben, közvetlenül az oktatás kezdete előtt dőljön el. Utánajárva a részleteknek megtudtam, hogy a számítógépes tanulmányi rendszerben egy tantárgy meghirdetésekor nem kötelező az órák időpontjának meghatározása. Kollégáim tanácsát is kikértem, de sokkal előrébb ezzel sem jutottam, véleményük megoszlott a kérdésben. Egyikük azt tanácsolta, hogy hirdessem meg a tárgyat időpont nélkül, másikuk azt mondta, ő nem tenne ilyet... Végül a meghirdetés mellett döntöttem, miután felmértem: az az állapot, hogy hamarabb ismerjem az órarendemet, mint hogy lejár a hallgatók jelentkezési határideje, soha nem fog előállni. A szóba jövő napokat és időpontot a megjegyzés mezőben tüntettük fel. Sokkal nagyobb bennem a kíváncsiság aziránt, hogy milyen az, amikor az ember maga állítja össze a tematikát és maga határozza meg a követelményrendszert, mintsem úgy döntsek, hogy egy olyan jóváhagyott tantárgyi program szülőatyja legyek, amelyik SOHA nem lesz meghirdetve.
Negyedszer: A tantárgyi programot − egy kollégám alapötlete nyomán − úgy dolgoztam ki, hogy a hallgatóknak a félév során két zárthelyi dolgozat megírásától eltekintve semmi egyéb tennivalójuk nincsen, mint az órákon aktívan részt venni. A célom az volt ezzel, hogy megpróbáljam elérni: ne a kreditvadászok, hanem olyan hallgatók jelentkezzenek a kurzusra, akiket a téma valóban érdekel. A tantárgyi program a tematikán túl a követelményrendszer leírását tartalmazza. Nos, a tantárgy meghirdetéséig nem sikerült ezt a szokásos helyen közzétenni, sőt, maga a tantárgy egyáltalán nem szerepelt a választható tantárgyak listájában. Mint utóbb megtudtam, ennek az volt az oka, hogy az a kollégám, akinek ez feladata, nem kapott hivatalos értesítést a tantárgy elfogadásáról, és nem kapott hivatalos felkérést e feladat elvégzésére. Ennek ellenére a hallgatók valahogy le tudják kérdezni a felvehető tárgyakat, így másfél nap alatt az összes meghirdetett helyet betöltötték. Ez azt jelenti, hogy van 28 hallgatóm, aki úgy vette fel a tantárgyat, hogy nem tudta, milyen időpontban és miről fog hallani, milyen követelményeknek kell majd megfelelnie. Hát így sikerült célkitűzéseim megvalósítása. Nem hiába mondják: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

2011. június 10., péntek

Új arculat

Egy párt új irányvonalához új logo is dukál...

Megfigyelted már, hogy még a betűk sem egyenesek?
Azok is jobbra dőlnek...


2011. március 1., kedd

2011. február 26., szombat

Un petit malheur...

Azt hiszem, Pokorni Zoltán elbukott volna, ha biológiából kívánt volna érettségizni, pedig akkoriban még emelt szintű érettségi sem volt. Nem tudom, vett-e részt azóta a polgármester úr valamiféle posztgraduális képzésen, ahol felvilágosították arról, hogy a balneológia nem azonos a bálnatenyésztéssel, sőt… Hiányos biológiai ismereteivel szembesülve, talán nem árt időben felhívni a figyelmét arra sem, hogy nem a turul az aranytojást tojó madár.


Bár nem a biológia tárgykörébe tartozik, tisztázzunk még néhány félreértést::
  • Az algoritmus nem zenei fogalom, és nem is egy új fájdalomcsillapító neve.
  • Az antipatikus ellenszenvest jelent, nem pedig a gyógyszerész ellenzékét. A sajnálatos módon elterjedt unszimpatikus szóalak pedig hibás!
  • A kies szó jelentése: kellemes látványt nyújtó, vonzó, nem pedig szinonimája ellentétének, a kietlennek.
  • Az egyenlőre nem ugyanaz mint az egyelőre.

2011. január 31., hétfő

A nirvána még messze van

Elöljáróban
Munkáltatóm a korábbiakban sajnálatát és enyhe rosszallását fejezte ki azért, amiért nincsen egyetemi végzettségem, csak főiskolai. Arról már nem is beszélek, mi mindentől esem el azért, amiért nincsen tudományos minősítésem


Ma délelőtt bő három órát töltöttem munkahelyemen az alábbi − pironkodva látom be, minimum kisdoktorit igénylő − tevékenységgel:
A számítógépes (webes!) adatbázisból az előírások értelmében ki kellett nyomtatnom néhány dokumentumot, egész pontosan 169 oldalt. A nyomtatási folyamat hihetetlenül egyszerű: az adatbázisban kiválasztom a megfelelő parancsot (x dokumentum nyomtatása), mire a jól ismert ablakban választhatok a megnyitás és mentés közül. A megnyitást választom, és már csak idő kérdése, hogy az adott pdf dokumentum megnyíljon. Innen kezdve már csak egy-két kattintás, és a nyomtató máris zümmögni kezd. (Minthogy − mint arról legutóbb írtam − nincs lehetőségem a gépre szoftvert telepíteni, így arra sincs lehetőségem, hogy a böszme Acrobat Reader helyett másik programot használjak. Sebaj, a munkaidőbe végtére is belefér az a kis várakozás… Különben is, hova az a nagy rohanás?) Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de az a hatalmas kóved ért, hogy a beállításaim eltérnek más földi halandókétól, így nekem nem teszi fel a webes alkalmazás azt a kérdést, hogy milyen sablon használatával szeretném a nyomtatást elvégezni, így a munkamenet egyszerűbbnek tűnik. A látszat persze ismét csal. (Ez a fránya látszat már csak ilyen) Ellensúly gyanánt viszont olyan nyomtatvány lát napvilágot, amin a leglényegesebb adatok csak részben látszanak: pl. lemarad az egyedi azonosítók vége, valamint nem látszik a dátum utolsó karaktere. Jelen dokumentum esetében ennek az apróságnak az a következménye, hogy teljességgel használhatatlan, és a hallatlanul komoly munkám még azt a csekély értelmét is elveszítette (pedig amúgy sem volt neki sok).
Így aztán következett a második fázis: minthogy előzőleg a megnyitás, nem pedig a letöltés opciót választottam (ó, én balga), újra le kellett töltenem és meg kellett nyitnom az összes dokumentumot, hogy beazonosíthassam és a nyomtatványra kézzel rávezethessem a dátum hiányzó részét, a napot.
Ezután már csekélység volt csupán a harmadik fázis: a kinyomtatott 169 oldal közül - mint személyesen érintett - 83 oldalt alá kellett írnom. Az adatbázisba az engem érintő adatokat csak én jegyezhettem be, és ennek természetesen nyoma is van. A nyomtatást bárki elvégezheti. A dokumentált események olyikánál jelen sem voltam, a bejegyzett adatok pedig csak részben alapulnak az én munkámon. Hogy az aláírásommal voltaképp mit is hitelesítek, arról sejtésem sincsen.


Reszketve (a Parkinson-kór előjelei?) várom, hogy a Peter-elv prognózisa végre az én életemben is bekövetkezzen, és alkalmatlanná és/vagy méltatlanná váljak az ilyen feladatokra.

2011. január 28., péntek

Nihil novi sub sole

Egyszer már eljutottam mérgemben odáig, hogy billentyűzetet ragadjak, és írjak arról a szerfelett bosszantó helyzetről, ami a számítástechnika területén ténykedő, magukat hozzáértőnek vélő emberek ténykedésének következtében áll elő. Akkoriban arról írtam, hogy személyes tapasztalatom alapján inkább tekintem fekete mágiának amit űznek, semmint komoly szakmai munkának. Nos, tisztelettel jelentem, a helyzet jottányit sem változott. Ez alkalommal a munkahelyi körülmények késztetnek az írásra.
Nem hiszem, hogy − immáron jócskán belépve a harmadik évezredbe −, olyan nagy és teljesíthetetlen elvárás lenne, hogy a számítógépet első sorban munkaeszközként használók keze alá olyan eszköz kerüljön, ami segíti, nem pedig hátráltatja a munkát. Nos, esetemben ennek az igénynek még csak megközelítőleg sem felelnek meg a körülmények.

Azt már megszoktam, hogy a munkahelyemre beérve az első mozdulat, hogy bekapcsolom a gépet. Csak ezt követően veszem le a kabátomat. Keverek egy italt (ne tessék rosszra gondolni: cukormentes üdítőről, nem pedig alkoholos koktélról van szó), olvasgatok egy kevés szakirodalmat, rendezem a gondolataimat. A bekapcsolástól számítva megközelítőleg 5-10 percet vesz igénybe, mire a gép felállni látszik, de a látszat sajnos csal. Mire valójában lezajlik minden ördögidézés, amit a bekapcsolás vált ki, közel 40 perc telik el. Ekkor áll elő az az állapot, hogy egy Excel fájl megnyitása már nem igényel több momt két percet, egy oldal betöltése a böngészőbe nem igényel közel egy percet. Ennek a "csekély" időmennyiségnek az eltelése persze mit sem segít azon a problémán, hogy a géphez csatlakoztatott 7 portos USB HUB napjában többször lehal, ily módon az onnan közvetlenül megnyitott fájlokat csak további tortúra után lehet menteni. Többször fordult már elő, hogy inkább felmentem a tanterembe, minthogy a hallgatói gépek szinte a legjobbak az egész épületben. (Azt hiszem jobb gépe csak a hivatásos ámítástechnikusoknak van…)
Az adminisztráció, az órákra való felkészülésem, az újdonságok keresése, megismerése − ami munkaköri kötelességem amúgy − szintén nem egyszerű feladat. A munkaidő elvileg nem rugalmas, tehát legfeljebb a gyakorlatban van arra lehetőségem, hogy otthon végezzem el az óraadáson kívüli feladatokat. Ráadásul (és ilyet korábban még egyik munkahelyemen sem tapasztaltam) ugyanolyan felhasználói jogokkal rendelkezem, mint bármelyik mezei oktató, így semmilyen szoftvert, de még egy eszköz meghajtót sem tudok a gépre feltelepíteni. Azt is csak a véletlennek köszönhetem, hogy a gépen − ami egyébként nem az én gépem, hanem hármunké közösen, csak az én asztalomon áll, és valóban én használom a legtöbbet −, hogy egyáltalán az a programverzió van rajta, amit tanítanom kell. A belépésemkor fennálló állapot szerint ez nem így volt.

Megoldás persze számos van. Az egyik kollégám például a saját notebookját használja. Ott aztán ő a rendszergazda, azt telepít, amit akar. A másik kollégám pedig az egyik oktatótermet használja iroda gyanánt, de ő ezt könnyen megteheti, ott ugyanis szinte csak neki vannak órái. Nekem is volnának persze lehetőségeim: én is használhatnám a saját notebookomat, ha nem gondolnám komolyan, hogy a munkavégzéshez szükséges eszközöket a munkáltatónak kell biztosítania. Mehetnék minden alkalommal az rendszergazdai joggal rendelkező kollégákhoz, amikor telepíteni szeretnék valamit, és várhatom a döntésüket, hogy nekem "olyan" lehet-e vagy sem, és kedvező megítélés esetén várhatom az időpontot, ami alkalmas számukra a munka elvégzésére. Megvallom, inkább nem élek ezzel a lehetőséggel.
Csináltam egy weboldalt is, ahol lehetőségem nyílt a munkám kapcsán szükséges tájékoztató anyagok és hirdetmények közzétételére. Erre azért volt szükség, mert a munkáltatóm nem biztosít olyan webes felületet, amihez én és csakis én férek hozzá szerkesztőként. Nos, az egyetlen érdemi reagálás minderre a munkáltató részéről az a felszólítás volt, hogy távolítsam el róla a munkáltató emblémáját, minthogy az általam készített oldal nem hivatalos fórum, és az emblémát csak a munkáltató külön engedélyével lehet szerepeltetni. A felszólítást nem nekem címezték, hanem megizenték nekem. A kérésnek természetesen haladéktalanul eleget tettem. Olyan mértékig eleget tettem, hogy az egész oldalt bezártam. Nem vagyok sértődékeny, egészen más megfontolásokból ugyan, de ilyen kérdésekben igenis adok a formaságokra.


A különbség csak annyi, hogy nekem még egy ilyen kuckóm sincs... :(

Rosszul viselem (mindig is rosszul viseltem), ha a körülmények alakítják az életemet, nem pedig én alakítom a körülményeket. A munkahelyemen fennálló helyzet a hatékony munkavégzés rovására megy, ráadásul ez rajtam kívül az ég világon senkit nem izgat. Rengeteg idő vész kárba, és bármennyire szeretném, sajnos nem mindig sikerül megőriznem a nyugalmamat. Csak remélni tudom, hogy amikor percekig állnak mellettem arra várva, hogy elvégezzem az aktuális adminisztratív teendőmet, akkor látják, hogy nem jókedvemben malmozok, hanem a homokórával birkózom. Mégis, ilyenkor nekem ég a bőr a pofámról, és én kérek elnézést
Tisztában vagyok azzal, hogy az önmotiváció az egyik lehetséges eszköz, ami segít az emberen, ha csökken a munkakedve. De vajon mi a teendő olyankor, amikor a munkáltató az önmotivációt is tűzzel-vassal irtja? Ha e sorok olvasói közül tudja valaki, hogyan lehet elérni, hogy a munkáltató hagyja dolgozni azt a munkavállalót, aki dolgozni szeretne, ne pedig a lelkesedését törje le, és vegye el minden kedvét attól, hogy a minimumnál többet tegyen önként és jó érzéssel, annak előre is megköszönöm, ha megosztja velem a nagy titkot.

2011. január 19., szerda

Az Ötök

Ez az írás nem az orosz, de még csak nem is a Cambridge-i Ötökről szól. A következőkben az én ötjeimről lesz szó: arról az öt emberről, aki maradandó hatással volt az életemre, amit ezúton is köszönök nekik.
  1. Anyai nagybátyám: Fodor György
    "Bácsikám", ahogy szólítottam. Nagyra becsültem, felnéztem rá, adtam a véleményére. Csodáltam sokszínűségét, az volt a benyomásom, mindenhez ért. Szerettem fanyar humorát, sok ragad belőle rám. Nagyon sokat tanultam tőle, bár a matematika nem tartozott ezen dolgok közé, bármilyen kitartással is próbálkozott, hogy beavasson a rejtelmeibe. Azt a kevés tervszerűséget, ami a hétköznapjaimat jellemzi, szintén tőle lestem el. Neki köszönhetem a kártyajátékok iránti érdeklődésemet, ő tanított meg ultizni és bridzselni is, hogy a számos egyéb kártyajátékot ne is említsem. Amióta elment, bizony senki nincs, aki a maga mögött hagyott űrt betöltené. Hiányzik.

    Fodor György (1929-2009)
    1929-2009

  2. Első szerelmem: Székely Eszter
    Igazi kamaszkori szerelem volt, az első csókkal, civódásokkal, összeveszésekkel, békülésekkel. Az erős szülői kontroll − ami akkoriban igen jellemző volt − sajnos nem volt jó hatással ránk, problémáink egy része kifejezetten ebből származott. Szakításunk után évekig nem tértem magamhoz. Azóta is minden nőben őt kerestem, őt szerettem volna viszontlátni. Neki köszönhetem, hogy már a kezdet kezdetén olyan magasra került a léc, amit önerőből (kompromisszumok nélkül) nagyon kevesen vittek át. Természetesen nem a szexualitásról, hanem az intellektusról van szó. Úgy vélem, épp ez a nagyfokú elvárás lett az alapja annak, hogy a párkapcsolataim tekintetében ínyenc lettem (ellentétben a gasztronómiai szokásaimmal, mely tekintetben inkább mennyiségi fogyasztó vagyok).

    Fenti sorok közzététele az érintett személy hozzájárulásával történt.



    "Most jó, te nem is tudod, milyen jó,
    Hogy nincs, ki hozzád hasonló,
    S így gondtalanul egyedül élek."

  3. Gimnáziumi énektanárom: Ugrin Gábor
    Neki köszönhetem a kórusmozgalom iránti érdeklődésemet. Ha ő nincs, nincs az a több mint 35 év sem, amit kórusénekléssel töltöttem. Azt mondják, Ugrin tanár urat valaki vagy ki nem állja, vagy rajong érte. Nos, én a gimnázium kezdetén az első, a végén már az utóbbi csoportba tartoztam. 1979-80-ban kapcsolatunk messze meghaladta egy jó tanár-diák kapcsolat kereteit. Leszerelésem után kapcsolatunk − általam mind a mai napig ismeretlen okból − teljességgel megszakadt. Azóta egy szó nem sok, annyit nem beszéltünk egymással, holott légvonalban több tíz éve csupán 15 méterre élünk egymástól.
    1932-
  4. Nagybetűs Szerelmem

    A fenti szöveg egyes részeinek publikálásához az érintett személy nem járult hozzá.



    "Hogyan tudnék élni nélküled,
    Hisz rólad szól az élet.
    És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem."

  5. Karnagyom: Hollerung Gábor
    Ugrin tanár úr csak megalapozta a kórusmozgalom iránti rajongásomat, de az igazi kiteljesedést Hollerung Gábor keze alatt értem meg.
    Hihetetlen mennyiségű élményt köszönhetek neki. Ezek közül íme néhány:


  • Végigénekeltem az oratóriumirodalom színe javát (több mint 60 műről van szó!!!). A koncertek közül jó néhány katartikus élményt is jelentett persze.
Énekel az ország (MŰPA, 2007 május)


  • Nem csak láttam a Sydney Operaházat, de énekeltem is benne!
  • A Megérthető zene bérletsorozat keretei között, és persze az énekkari próbák során sokat tanultam a zenéről. Számos általam ismeretlen művel (mint pl. Dvořak: 8. szimfónia, Csajkovszkíj 3. szimfónia, Holst: Planéták, Walton: Belshazar, Petrovics: Lysistrate).neki köszönhetően találkoztam először.


  • Mintegy 20 éven át szervezőként működtem közre nemzetközi kórusversenyek lebonyolításában.
  • Szervezőként dolgozom a Zempléni Fesztiválon.
  • A számtalan fenti élményen túl még egy dologban volt a Mesternek maradandó hatása. Az ember a végsőkig álljon ki az elvei, az igaza mellett. Ha nem is az ő hatására alakult ki bennem ez a meggyőződés, de az, hogy tőle is ugyanezt hallottam, megerősített engem saját hitemben. (Az persze más kérdés, hogy a saját lelki nyugalmamon kívül semmi más előnyöm nem származott még ebből a felfogásból, hátrányom annál több.)

    2011. január 16., vasárnap

    Újévi fohász

    Édes jó I-tenem,
    semmi mást nem kérek Tőled 2011-re,
    mint egy nagy kövér bankszámlát és egy sovány testet.

    Ja, és még valami... Kérlek, ne keverd össze ezt a két dolgot, mint ahogy tavaly tetted...

    2011. január 9., vasárnap