A nap idézete

2009. november 21., szombat

Neil Simon: Pletyka

A csillagok együttállása folytán felszabadult, a Madách Színházba szóló jegy hullott az ölembe.  (A látottak alapján utóbb inkább azt kellene írnom: egy meghívás áldozata lettem...) De ne vágjunk a dolgoknak elibe! Mit sem sejtve a rám váró megpróbáltatásokról, örömteli várakozással néztem egyik kedvenc színpadi szerzőm, Neil Simon Pletyka című darabjának előadásának elibe. Nos, ezúttal csalatkoznom kellett. Nem kicsit... Nagyon!
Szarból nem lehet várat építeni. Nincs ez másként jelen előadás esetében sem. Szánalmas, ahogy a beharangozó megpróbálja a potenciális nézők érdeklődését felkelteni, és becsalogatni őket a színházba.


"A darab kriminek indul, és fergeteges bohózat lesz belőle, amelyben helyet kap az izgalom, a sznobság, a naivság, és természetesen a falrengető humor." - írja az ismertető szövege.


A bohózatként jelölt darab egy fércmű. A krimi szál elsatnyul, szinte teljesen érdektelenné válik. A bóhózat, mint műfaj elengedhetetlen kellékét, a humort elvétve tudtam csak felfedezni. Méghogy falrengető... Az izgalom oka legfeljebb ha annyi volt, vége lesz-e már az előadásnak valaha? A címben szereplő pletyka bár fel-felbukkant az előadás során, a cselekménnyel semmiféle összefüggésben nem volt. Nekem még mindig az motoszkál a fejemben, hogy csupán erre az ötletre építve milyen remek darabot lehetett volna írni. A szereplők folyamatos lesérülését csak a gyenge geg kategóriába tudtam besorolni. Kész csoda, hogy habostorta dobálás, és banánhéjon elcsúszás nem volt...
A színészek igyekvése, hogy a nézőket szórakoztassák görcsössé vált. A felső tízezerhez tartozás ábrázolása Dunai Tamásnak sikerült a legjobban, a többiek esetében a hitelesség legapróbb nyomát sem tudtam felfedezni. Inkább véltem volna őket foglalkozásukra nézve bányásznak, ripacs színésznek, lepusztult prostituáltnak... Ez utóbbi kettő állt a legközelebb a valósághoz, kár hogy nem ez volt a feladat. Sznobizmus? Naívság? Ezeknek csíráját sem érzékeltem. Bár remek helyen, az ötödik sorban ültem, ahonnan láttam is, nem csak hallottam, többször nem értettem jól a szereplőket. (Erre már más színházi írásaim kapcsán utaltam korábban is.) E tekintetben Dunai Tamást és Pusztaszeri Kornélt illeti dícséret, ők azok, akik igazán érthetően beszéltek.
A közönség szinte csak a trágár szövegeken derült, szerintem kínjában... Én még azon sem. Elkeserítő. Szirtes Tamás rendezésének legnagyobb erénye számomra az volt, hogy mentes volt minden modern (modernkedő) faxnitól. A díszlet is tradícionális volt, miként a férfiak jelmeze (szmoking) is. A hölgyek egy részének öltözéke inkább emlékeztetett sarki munkaruhára, vagy neglizsére.
A darab íve folyamatosan lefelé tartott. Már az elején sem tudtam igazán lázba jönni. A központi problémát ("Miért lőtte magát fülön Charly?") Cseke Péternek nem sikerült úgy exponálnia, hogy a legcsekélyebb mértékben felkeltse az érdeklődésemet. Az, hogy a figurák miért is próbálják meg suta módon és ostoba hazugságokkal titkolni egymás elől a titkolhatatlant, mindvégig nem világlott ki számomra... A szünetben még optimista voltam (pedig ez nem igazán jellemző rám), abban bíztam, talán a második rész jobb lesz. Hát nem lett az. Sőt... Szerednyei Béla monológja a fináléban remek lehetőséget kínált volna, ám úgy érzem, nem sikerült maradéktalanul kiaknázni a szövegben rejlő lehetőségeket.
A befejezés légből kapott volt, de legalalább kiváltotta a várva várt függöny! effektust.


A vígjátékokkal kapcsolatban az egyetlen elvárásom, hogy jól szórakozzak, amíg bent ülök az előadáson. Nem bánom, ha minden, amit láttam, a feledés homályába merül, amikor elhagyom a színházat. Ez az előadás (ide értve a darabot is) nem ütötte meg ezt a szintet. Sajnos az előadás után három nappal is jól emlékszem, milyen rossz is volt, amit láttam. Ajándék jegy ide vagy oda: az ár/érték arány még így is rossznak mondható.
Olvasva a neten néhány hozzászólást, elgondolkoztam azon, vajon ugyanazt a darabot, ugyanazt az előadást láttuk-e? Ó, ilyenkor hol vagy, Fáy Miklós?


Pusztán a szokásos érv alapján próbálok vígasztalódni:
Rosszat is látni kell néha ahhoz, hogy az ember a jót értékelni tudja.