A nap idézete

2010. december 26., vasárnap

A drog hatásai

Tényleg vicces. Csak ne jöjjön szembe!

2010. október 4., hétfő

Húsz év múlva

Ezen a címen írta meg 1845-ben id. Alexandre Dumas a Három testőr folytatását. Történetemnek persze semmi köze az övéhez (már ha egyáltalán az övé), pusztán egy újabb családi gyöngyszemet szeretnék megosztani veled, nyájas olvasóm.…

Nem titok, szüleimmel nem túlságosan intenzív a kapcsolatom. Édesapámat illetően ebben semmi újdonság nincsen, minthogy soha nem is volt igazán szoros a köztünk lévő kapocs. Édesanyámmal viszont az utóbbi pár évben egyre rosszabb a helyzet. Ritka és rövid beszélgetéseink is feszültek. Azon kevesek közé tartozik, akik egy pillanat alatt tudnak kiugrasztani a bőrömből. Ennek első sorban az az oka, hogy teljesen mások a prioritásaink:
  • Őt az érdekli, hogyan mondom, amit mondok. Sokszor annyira el van foglalva ezzel, hogy az már el sem jut a tudatáig, mit is mondok valójában.
    Engem az érdekel, mit mond a másik, és − már elnézést, de nem találok találóbb kifejezést − leszarom a hogyant.
  • Őt az érdekli, hogy egy történet szereplőit mi motiválja, hogy mit gondolnak. A történet maga, a tények másodlagosak.
    Engem elsősorban a tények érdekelnek, azokhoz próbálok alkalmazkodni, azok alapján, nem pedig hipotézisekre alapozva tervezem meg további lépéseimet. Amit valaki mond, azt komolyan veszem, és arra reagálok. Még ha olvasok is a sorok között, következtetéseimet semmi szín alatt nem kezelem tényként, és nem adom azokat a másik szájába.
  • Ő nem kér és nem is vár el semmit. Legalábbis kifelé ez a hivatalos álláspont. Persze ha mégsem kedvére valóan történnek a dolgok, kellően indignálódott. A burkolt szemrehányás, a múlt felhánytorgatása sem marad el.
    Én ha nagyon el szeretnék érni valamit, akkor teszek is érte. Például megmondom, mit szeretnék. Nem várok arra, hogy a másik kitalálja. Ha pedig nem teszek, akkor nyilván nem is annyira fontos a dolog.
Sok ismerősöm mondja, nekem kellene lépnem, nekem kellene tennem valamit, hogyha változtatni kívánok a helyzeten. Nem vagyok ugyan teljes bizonyossággal meggyőződve arról, hogy ez így van, miként arról sem, hogy érdemes megbolygatni a status quo-t, mégis, egy gyenge pillanatomban úgy döntöttem, teszek egy apró lépést, meglátjuk jutunk-e valamire.
Az önkormányzati választás ez alkalommal új helyszínen zajlott, hozzám esett közelebb a szavazóhelyiség. Javasoltam, menjünk el együtt szavazni, és utána ebédeljünk együtt, meghívom őket. Programajánlatom az alábbi indokolással került elutasításra: "− Köszönjük a meghívást, de van nekünk mit enni."

Nos, ekkor jutott eszembe Dumas fent említett regénycíme, ekkor gondoltam arra, hogy a következő kísérletre leghamarabb húsz év múlva kerül majd sor…

2010. április 18., vasárnap

Ámítástechnika, fekete mágia…

Ha egyetlen dolgot vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, az egy számítógép lenne, természetesen Internet kapcsolattal... Ha függő nem is vagyok, de tessék belátni, egy olyan egyedülálló, egyedül élő ember számára, mint én, ez az egyik legkézenkfekvőbb mód arra, hogy kommunikáljon a világgal. Leggyakoribb hétvégi elfoglaltságom, hogy internetezek, közben fél szemmel nézem a TV-t, pihentetem a lábaimat. Épp ezért vagyok oly igen nagyon feldúlva, amikor ebben akadályoztatva vagyok. Márpedig most ismét ez a helyzet.
Van nekem két számítógépem. Egy desktop, és egy notebook. Csakhogy ismét besz@rt az Internet kapcsolat, pontosabban nem kap feszültséget a router. Az, hogy egy ilyen adapter egy évet sem bír ki - volt már csere ugyanis az elmúlt egy éven belül -, az szerintem vérlázító. Tettem néhány kísérletet arra, hogy a router kiiktatásával a két gép bármelyikén közvetlen kapcsolattal érjem el az Internetet, de kellő hozzáértés hiányában próbálkozásom kudarcba fulladt, valami "nincs IP-cím" üzenetet kaptam. Feladtam. Most szomszédolok, ha másért nem, hát azért, hogy ezt az írást közzétegyem, és kiírjam magamból a mérgemet.
Az egy dolog, hogy én nem értek a számítógépekhez, hogy nem értek a Windows, a hálózat, és egyéb hasonlók beállításához. Nem ez a gond. A gond az, hogy azok a magukat szakembernek vallók sem értenek hozzá, akik amúgy még pénzt is kapnak a fekete mágiáért, amit űznek.
Az otthoni gépeim beállítását egy időben egy ismerősöm végezte. Ő abba a hozzá nem értő kategóriába tartozott, akinek megvolt a kellő bátorsága ahhoz, hogy hozzányúljon azokhoz a beállításokhoz, amikhez én nem merek. Iszonyatosan rossz hatékonysággal, hosszú-hosszú órák próbálkozásai árán végül sikerült egy működő rendszert felállítania. Volt azon DOS-Box, Virtual Box, Linux, Vista, Windows 7… A két gép látta egymást, renben volt a VNC, a VPN. Csak ámultam-bámultam. Igaz, bizonyos játékaimat nem tudta működésre bírni, de hát ne legyen az ember telhetetlen... Tényleg nagyon örültem neki. És még pénzt sem fogadott el. (Ez volt az én nagy bajom. Sokkal szívesebben fizetem meg valakinek a szakértelmét, munkáját, és utána élvezem a számítógépeim nyújtotta örömöket.) Aztán egy szép napon "felmondott" a jóasszony. Talán elunta, hogy folyton hatékonyságról, eredményorientáltságról beszéltem neki. De hát nem tudok kibújni a bőrömből. Felőlem valaki éveket is fordíthat arra, hogy a számítógépeimmel foglalkozik, ha egyszer a végeredmény nem az, hogy minden úgy működik, ahogy szeretném, akkor pusztán a ráfordított időt nem fogom tudni annyira értékelni... Ott maradtam egy majdnem kész rendszerrel, amit nem tudtam igényeim szerint használni. Szegény ember vízzel főz, és maga fekszik bele... Így én is beértem azzal, ami volt. Egészen addig, amíg el nem jött a "kék halál". A desktop gép úgy összeomlott, hogy elindítani sem lehetett. Szerencsére ott volt még a notebook, legalább internetezni tudtam, még ha egy csomó fontos fájlomhoz nem is tudtam hozzáférni.
Aztán megkértem az egyik kollégámat, aki még nem égett le nálam, ugyan rakná helyre a gépet. Addig sikerült eljutnia, hogy megmentette a dokumentumaimat, majd újratelepítette az operációs rendszert. Így már be tudtam kapcsolni a gépet, és minimális szinten ismét megkezdhettem a használatát. Persze minden korábbi csoda odalett. Mind a mai napig ez a helyzet, hiszen én magam nem tudok ennél tovább lépni. Azóta is gyakorlatilag csak a notebookot használom, ami ugyan lényegesen lassabb az asztali gépnél, de legalább működik…
A munkahelyemen sem jobb a helyzet, sőt! Olyan helyen dolgozom, ahol nap mint nap "nagytudású  ámítástechnikusok" társaságában vagyok, igen jól látom, hogy is mennek a dolgok. Sejtésük sincs a dolgokról. Próbálkoznak, próbálgatnak, amíg véletlenül el nem találják a helyes megoldást, vagy meg nem únják a dolgot, és azt nem mondják, hogy "sajnos ezt a problémát nem lehet megoldani". Közben persze áll a gép, a felhasználó nem tud dolgozni, csak szentségel, vagy tűr birka türelemmel.
A saját munkahelyi gépem is összeomolott pár hete. Újratelepítették. Személyesen a főnököm. Azóta úgy van beállítva a profilom, hogy a dokumentumaimat, képeimet nem érem el közvetlenül, egy nyamvadt fejhallgatót sem tudok csatlakoztatni, minthogy egy árva hangot nem ad ki magából a jószág. A munkámhoz használt szoftverek egy része nincs újratelepítve. A helyesírás ellenőrző ha hibát talál, minden szót nagy kezdőbetűre akar kicserélni... Hiába jeleztem a problémákat, senki nem foglalkozik velem. Akinek ez valójában a feladata lenne, meg sem próbálta, annyira nem ért hozzá. Az a kollégám pedig, aki az otthoni gépemet újra működésre bírta, legalább megpróbálta. Neki "csak" nem sikerült megoldani a gondjaimat.
Nos, ilyen körülmények között használom a gépeimet. Minthogy sarlatán kollégáimhoz inkább nem fordulok, a jövő héten megpróbálok venni egy mobil Internet kártyát a notebookomhoz, a desktop gépet pedig szüleimnek ajándékozom és lemondom az otthoni előfizetésemet. Nincs jobb ötletem. De egyet mondhatok: ez, ami itt folyik, egyszerűen szánalmas


2010. február 7., vasárnap

Csehül állnak dolgaink...

Valamit nem értek... Van, amit nem értek. Sok minden van, amit nem értek...
Például nem értem a cseh nyelvet. Mégis - számomra teljességgel érthetetlen módon -, az AXN TV-csatorna veszettül nyomja a cseh nyelvű puding reklámot.
A reklámok általában az agyamra mennek, mint szükséges rosszat elviselem őket. Na de egy cseh nyelvű reklám? Az már minden határon túl van!
Mit vétettem, I-tenem, Uram?
  • Kitiltották az idegen szavakat és kifejezéseket az utacai feliratokból. OK.
  • Hőzöngünk ezerrel a szlovák nyelvtörvény miatt. OK.
  • Olykor angol nyelvű reklámok mennek a TV-ben. OK. (azt legalább értem...)

Nem akarom elhinni, hogy az egyidőben több országban sugárzó csatornák ne tudnák (ne akarnák) megoldani, hogy a reklámok a célközönség nyelvén szóljanak.
El tudom képzelni, a csehek is hogy örülnek a magyar nyelvű reklámoknak, hisz amúgy is hogy szeretnek minket... Vajon a TV-csatornát nem zavarja, hogy súlyos millikóktól esik el, mert ahelyett hogy eladná kétszer a reklámidőt, helyette csehül zagyvál a magyaroknak és fordítva?

Ennyit édes anyanyelvünkről. Most mondja valaki, hogy nem csehül állnak dolgaink!

2010. február 1., hétfő

Gondolatok egy kerek évforduló ürügyén

Próbálnék én nem foglalkozni az idő múlásával, de képtelen vagyok ezt maradéktalanul megvalósítani. Vannak ugyanis kedves ismerőseim szép számmal, akik felköszöntöttek születésnapom 49. évfordulója alkalmából. Jött a jókívánság e-képeslapon, e-mailben, az iwiwen, messengeren... Fiam megtisztelt egy teljes hétvégés látogatással, szüleim is meghívtak, hogy felköszönthessenek. Vasárnap este kártyapartival összekötött isteni vacsora volt unokahúgomnál. Minthogy ez a hétvége már betelt, a következőre is van már meghívásom!

Igazán jól esett mindez. El is csodálkoztam, ugyanis ilyen sokan eddig még sosem írtak. Aztán elgondokoztam egy kicsit, vajon mi lehet ennek az oka? Nem hiszem, hogy sosemvolt népszerűségem növekedett volna ilyen mértékben. Lehet, hogy nem is olyan kedvesek az ilyen ismerősök? Lehet, hogy mind csupa gonosz, és csak azt akarják, hogy ne tudjak elsiklani az idő múlása felett? Talán csak a káröröm vezérli őket? Megemlékeznek rólam, miközben arra gondolnak: "lám, én még fiatalabb vagyok ennél a vén f@sznál..."

Ah, a sok jókívánság! Bárcsak egy morzsányit éreznék abból a sok i-teni éltetésből! Speciel a bokámig érő fület inkább visszautasítom. Épp elég, hogy lassan vak vagyok és nyomorék... Bár ha a bokámig nőtt fülemnek köszönhetően javulna egy kissé a hallásom... hmmm... na tudjátok mit? Egye fene!

Többen mondták: "Na, majd jövőre! Az lesz aztán a kerek szám..." Hát ez nézőpont kérdése. Szerintem ugyanis a mostani évforduló legalább annyira kerek. A 7 ugyebár mágikus szám, a négyzete pedig méginkább az! Úgyhogy tojok én az ötvenre, hisz itt van nekem a 49! Arról már nem is beszélek, hogy azt tartják: mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Hát ha ez valóban így van, akkor én lassan a hetvenediket fogom ünnepelni, nem pedig a félszázat.

Érdekes egy dolog ez a születésnapokkal az iwiwen, vagy más hasonló portálon. Kedvesen felhívják a figyelmet az ismerősök születésnapjára. De miért is kell figyelmeztetni az embert? Hát azért, mert egyébként halvány fogalmunk nem volna, hogy mikor van a születésnapja olyan embereknek, akiknek a néha még a nevére sem emlékszünk... Olyan emberek köszöntik fel egymást, akik ezt az iwiw előtt valószínűleg soha nem tették. Már pusztán az a tény, hogy az ember megadja a születésnapját, nem felhívás keringőre? De ha igen, akkor ez a formalitás borzasztó. El is határoztam, hogy ha lehet csak az évszámot megadni, akkor a hónap-napot le is veszem, nehogy valaki azt higgye, hogy azért írom ki, mert elvárom a gratulációt. Volt egy kollégám, aki megköszöntött, de én elmulasztottam viszonozni mindezt az ő születésnapja alkalmából. Hát erre jól megsértődött, és törölte az ismeretségünket... Nem magyarázom a bizonyítványomat. Aki VALÓBAN tudja, mire való egy közösségi portál, az most azt is tudja, mire gondolok... :)
Hiába múlik az idő, hiába veszem észre magamon a szellemi hanyatlás jeleit, a számomra valóban fontos (vagy legalábbis egykoron fontos) emberek - legyen szó családról vagy exbarátnőkről - születésnapját még mindig tudom fejből. Ha valamit fejben kell tartani, az már rég rossz. Azt úgy is elfelejtem. Ha valami fontos, azt nem kell észben tartsam. Azt egyszerűen tudom...

De "...félre undok poc, vakondok"*! Természetesen jólnevelt ember módjára ezúton is köszönöm mindenkinek a jókívánságokat, megköszönöm, hogy írtatok, hogy gondoltatok rám.

*Shakespeare: Szentivánéji álom (ford.: Arany János) 

2010. január 29., péntek

Bástya elvtársat már le sem szarják?

Átadták a debreceni Hotel Óbestert - tudtam meg a Turizmus Panoráma Bulletinből a minap. Az átlagosnak mondható szálloda bemutató sorai között az alábbi részleten akadt meg a szemem:
"Az avatáson egy hatalmas méretű freskót is lelepleztek. A Huszártalálkozó 2010 című alkotáson huszárruhában, lovon látható Kósa Lajos (Fidesz) Debrecen polgármestere, Pajna Zoltán, Boros József és gyermekei, valamint több közismert helyi vállalkozó, és a város főépítésze, Kováts Ákos is."


E remek műalkotást nektek is látnotok kell, nyájas olvasóim! Íme néhány kép:


A Feszty-körkép kutyafüle ehhez képest...
(nincs az az objektív, ami befognák ezt a hatalmas perspektívát)





III. Lajos

Jut is eszembe egy másik remek tablókép még 2000-ből:

Józsi bácsi: "- Nana, Viktor!"