A nap idézete

2007. szeptember 17., hétfő

Mese az együgyű szolgáltatóról

Hol volt, hol nem volt, volt nekem egy munkám...
Kimondhatatlanul szerettem, nagyon örültem neki. Így utóbb visszatekintve azt kell mondanom, hiba volt.

Egykor úgy álltam a munkához, hogy csak olyat végzek, amihez érzésem szerint értek, és amit szeretek is. Az ilyet viszont időt és energiát nem kímélve hallatlan lelkesedéssel végeztem. Később rá kellett jönnöm, ez nem lehet mindig így. Akkor volt barátom azt tanácsolta igen bölcsen, fogjam fel a dolgot olyankor úgy, hogy eladom az időmet. A tanács bevált, legalábbis egy ideig.

Arra a helyzetre, ami e projekt kapcsán állt elő, senkinek nem volt olyan tanácsa, amit képes lettem volna megfogadni. Kezdetben úgy éreztem magam, mint a nyuszi, akit mindenképpen pofán vernek, akár van rajta sapka, akár nincs. Akármit csináltam, az úgy nem volt jó.
Ügyfelemet a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, mire szerződtünk. Csak az érdekelte, hogy végezzem el azt a munkát, amiről úgy gondolja, az az én dolgom. Mint megtudtam, a szerződés nem mérvadó, mert az pusztán azért olyan amilyen, mert én megzsaroltam cégüket és rájukerőltettem akaratomat. Surprised Ők pedig csak azt mondták, okos enged, szamár szenved. (Ők már akkor tudtak nyilván valamit, amire én csak a történet csattanójaként jöttem rá.) A szerződést záró szokásos - a felek mint akaratukkal mindenben egyezőt - záradéka is csak formaság volt.

Audiatur et altera pars. - mondták a régi rómaiak, és nagyon igazuk volt. Nem vitatom egy percig sem, hogy beszámolóm egyoldalú, és nem sokat ér a másik fél álláspontjának ismerete nélkül. Mégis, a tények makacs dolgok. Én a saját álláspontom kialakítása és érvényesítése során egy percig sem szakadtam el azoktól, miként maximálisan igyekeztem eleget tenni annak, hogy a felek nézeteltéréseiket elsődlegesen tárgyalásos úton rendezik. Kudarcot vallottam. Kudarcot vallottam, mert megrendelőm saját - leginkább vélt - sérelmeit mindig utóbb hánytorgatta csak fel, menet közben nem. Kudarcot vallottam, mert - mint megtudtam - rugalmatlan vagyok. Megrendelőm - saját elmondása szerint - csak olyan szolgáltatókkal szeret dolgozni (dolgoztatni), akik lesik minden óhaját és szeszélyét, és nincs más vágyuk, mint annak maradéktalanul eleget tenni. Mea culpa, én tehát valóban rugalmatlan vagyok, aki hűen ragaszkodik a szerződés tartalmához, és maradéktalanul betartja azt. Ennek folytán elveszítettem megrendelőm bizalmát (ami szerintem sose volt), és elveszítettem azt a korábbi egyéb munkalehetőséget (ami viszont nagyon is volt), mely lényegesen kevesebb fáradsággal, ám nagyobb örömmel és nem utolsó sorban bevétellel járt. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a két munkának az ég világon semmi köze egymáshoz. Amit nem tudok megítélni, az az, hogy mekkora szerepe van mindebben annak a projektvezetőnek, akinek tevékenysége, akinek nyilatkozatai meglehetősen homályosak ugyanakkor szerfelett ellentmondásosak. Az bizonyos, hogy én kizárólag vele álltam kapcsolatban. Kollégái, kik - állítása szerint - már csak lenézően gondolnak vissza egykori hőn szeretett oktatójukra, valamint a cég döntéshozói kizárólag rajta keresztül, az ő előadásában értesültek a történtekről. Amit viszont meg tudok ítélni, az az, hogy a cég döntésének alapja ennek a projektvezetőnek a sértett önérzete által átfűtött interpretációján alapszik, máson - szintén saját elmondása szerint - nem is alapulhat. Személyiségének alakulása kapcsán többször jutott eszembe dr. Bartha András számomra örökbecsű alkotása a Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról, avagy hogyan lesz az édes pici habos süteményből hétfejű sárkány. Igaz, esetünkben nem házasságról, csupán munkakapcsolatról volt szó, de azért valahogy mégis... smile_wink

Kedves gyerekek, a mesének vége. Nekem is.

Hírek a siralomházból

Régen írtam. Pedig akartam. Aztán valahogy mindig akadt valami fontosabb. Vagy éppen nem voltam abban a hangulatban. Így utólag viszont már minden annyira eltompult. Eltompultam én is. Egyre kevesebb dolog tud igazán lázba hozni. Csak az igazi értékek, mint például a zene. Mindennapos tevékenységemmé vált megint a zenehallgatás. Ki tudja, meddig tehetem még? Hát belehúztam. Egyre kevesebbet nézek tévét, akkor is inkább csak alszom a készülék előtt. Az utóbbi hónapokban amúgy is jóval többet alszom, mint korábban. Nem tudom, mi az oka. Nem örülök neki. Még mindig az a véleményem, hogy minden alvással töltött perc elfecsérelt idő, amit hasznosabban is el lehetett volna tölteni. Vagy ha úgy tetszik, önkívületben töltött idő, amikor nem vagyok ura saját magamnak. Márpedig ezt az érzést soahsem szerettem.

Sok minden történt, amit már nem fogok visszamenőleg részletesen megírni, de azért egy két dolgot megosztok a közzel. Kikívánkozik belőlem, mert megint nincs kivel szót váltani (és szót érteni).
Voltam tavasszal egy kellemes hétvégi kórustáborban a kiskórussal, Szolnokon
egy másikban az Énekel az ország mozgalom keretében. A koncert (Brahms: Német Requiem) is remek volt a MÜPA-ban. Talán ennek hatására értékeltem át álláspontomat az énekléssel kapcsolatban is. Megszűntettem aktív tagságomat a kis kórusban (nehéz szülés volt, voltaképp nagyon sajnálom), és több produkció erejéig is tervezek visszatérni a nagyba (ahol sok minden nem változott, ami miatt anno abbahagytam az aktív éneklést Csalódott). Hogy aztán megérem-e, az már más kérdés.
Tanítottam két hónapot az Egészségügyi Főiskolán. Nagyon élveztem, annak ellenére, hogy a körülmények meglepőek, a követelmények finoman fogalmazva vitathatók voltak. Volt egyéb munkám is, de abból végül több volt a bosszúság és a veszteség, mint az öröm és a haszon.

Most úgy állok hozzá ezekhez a dolgokhoz, hogy legalább a szándék megvan. Erre is, másra is.

Nyelvtanulási terveimet sem adtam fel. Nem kizárt, hogy ismét egy új nyelv, a jiddis elsajátításába kezdek. Persze az anyagiak itt is nagy szerepet játszanak, pedig ez a kurzus aztán igazán nem mondható drágának. A hébert megpróbálom önállóan folytatni, bár ismerve magam, abból nem lesz semmi. Szégyenlős

Drasztikusan csökkent a játék iránti lelkesedésem. Pontosaban szólva szinte alig járok klubba. Az egyesületből pedig végképp kiábrándultam, na nem mintha igazán hittem volna benne valaha is. Magát a játékot még mindig szeretem, olvasgatok a témában, naponta játszom a neten. Megváltozott az ízlésem e téren is. Egyre inkább az egyszerű, rövid játékokat szeretem, a nagy lélegzetvételű stratégiai játékokat pedig egyre kevésbé. Talán épp ezért lohadt le a lelkesedésem a klubbok iránt. Szívesen bridzselnék, de nincs hol, nincs kivel.

Gőzerővel törekszem arra, hogy ne hagyjam úrrá lenni magamon a helyzetemből adódó egyre erősebben és gyakrabban felbukkanó depressziós érzést. Úgy gondolom, embertársaim jelentős része már rég a pszichiátrián lenne. Én még mindig nem tartok itt. Nagymértékben segít ebben az a néhány filozófiai irányzat (racionalizmus, sztoicizmus, cinizmus, pragmatizmus), amelyet oly közelállónak érzek magamhoz. Remélem, bírom még ésszel és erővel, ha mással nem is. A pénz elfogyott.