A Katona József Színház fennállásának 25 éves évfordulója alkalmából vetítés formájában tűzi műsorra nevezetes előadásait. Ennek, és egy kedves invitálásnak köszönhetően jártam vasárnap este a Sufniban. Füst Milán Catullus című négy felvonásos szomorújátékát láttam felvételről. A darabot 1987-től játszotta a színház három évadon keresztül. Őszintén szólva meglep, hogy annak idején ez az előadás megérte a hetvenes előadásszámot, a három évadot. Erre az "előadásra", valamint a Benedek Miklós, Székely Gábor és Udvaros Dorottya személyes jelenlétének köszönhető "közönségtalálkozóra" mintegy húszan voltunk csupán kíváncsiak.
A vetített változatnak köszönhetően ismét audiovizuális élményben volt részem, hiszen nem csak hallottam, de láttam is. Sőt, bár egy helyben ültem, a több kameraállásnak köszönhetően különböző szemszögből láttam a produkciót. Ez bár furcsa kissé egy színielőadás kapcsán, mégis, én nagyon örültem neki. E körülmény számomra többletet jelentett. (Úgy vagyok ezzel is, mint a sportközvetítésekkel. Sokkal szívesebben nézem a TV-ben, mint élőben.)
A színészek (Benedek Miklós - Metellus, Máté Gábor - Catullus, Sinkó László - Calvus, Udvaros Dorottya - Clodia) remekül teljesítettek ugyan, de a darab maga egy cseppet sem tetszett. Tudom, keletkezése önéletrajzi ihletésű. Ez önmagában viszont kevés ahhoz, hogy valami jó szülessen. Kicsit merésznek érzem a szerző részéről, hogy pusztán egy szituáció hasonlósága okán saját magát az ókori költészet egyik legynagyobbjával állítsa párhuzamba. A darabban meglehetősen mindennaposak a godolatok, kevés cselekmény. Hétköznapiak, helyenként már-már laposak a dialógusok. Egyetlen szereplőt nem találtam szimpatikusnak. Sőt, ami még nagyobb baj, még ellenszenvesek sem voltak a figurák. Távol álltak tőlem egytől egyig, a drámaiság e megnyilvánulása engem személy szerint teljesen hidegen hagyott. Egyszerűen közömbösek voltak a számomra, az összes problámájukkal együtt. Én elvárom, hogy egy művész átlagon felülit nyújtson. Ha olyasmit produkál, amiről úgy érzem, ilyet én is tudnék, az az én szememben nem érdem, nem vívja ki az elismerésemet. (Egy-két Barcsay kép jut erről eszembe: az egyfelől zseniális grafikákat készítő mester számomra elfogadhatatlan, sorszámozott, címükben is szürke-fekete kompozíciókat is képes volt alkotni másfelől...)
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy már akkoriban divatban volt mindaz, amit nem szeretek ma a színházban: hisztérikus őrjöngés, ordítás, földön vagy egyéb bútorokon való fetrengés, törés-zúzás, ismeretlen funkciójú színpadi járások. Nos, ezekben fokozottan volt részem Székely Gábor rendezésében. Ismétlődő eleme volt a játéknak a "hirtelen felindulásában leült" effektus. Egy szakember bizonyára el tudná magyarázni, hogy a színpadi mozgások egy-egy mozzanata mit van hivatva kifejezni. Én viszont nem vagyok szakember. Néző vagyok. Nem kedvemre való, ha a mondanivalóért fáradságos szellemi munkával, állandó és bonyolult interpretációval kell megküzdeni. Úgy gondolom, az előadóknak és a rendezőnek segítenie kell abban, hogy a lényeg eljusson a közönséghez. Ne tessék akadályokat hordani az útba! Ugyanakkor a segítség csak finom rávezetés legyen, ne szájbarágás. Szeretem, ha meghagyják számomra az értelmezés szabadságát, nem pedig mások önmegvalósításában asszisztálok csupán.
Ismét csak azt tudom hangsúlyozni, nem vagyok színházi szakember, nem vagyok esztéta, nem vagyok hivatásos kritikus. Alapvetően egyedül annak alapján ítélek meg egy előadást (darabot), tetszett-e? Szórakoztatott-e? Ébresztett-e gondolatokat bennem? Nos, e performansz kapcsán valamennyi kérdésre határozott NEM a válaszom. Azt a képzetet ébresztette bennem, mintha az éjjeli menedékhelyet tébolydává alakították volna, csak éppen rácsokat nem szereltek fel, minek folytán bárki szabadon járkálhat ki-be. Az előadás közben mindvégig az a kérdés motoszkált bennem, s maradt végül megválaszolatlanul: Na de hol vannak az ápolók?
Füst Milán: Catullus
Szomorújáték négy felvonásban
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése