A nap idézete

2011. január 28., péntek

Nihil novi sub sole

Egyszer már eljutottam mérgemben odáig, hogy billentyűzetet ragadjak, és írjak arról a szerfelett bosszantó helyzetről, ami a számítástechnika területén ténykedő, magukat hozzáértőnek vélő emberek ténykedésének következtében áll elő. Akkoriban arról írtam, hogy személyes tapasztalatom alapján inkább tekintem fekete mágiának amit űznek, semmint komoly szakmai munkának. Nos, tisztelettel jelentem, a helyzet jottányit sem változott. Ez alkalommal a munkahelyi körülmények késztetnek az írásra.
Nem hiszem, hogy − immáron jócskán belépve a harmadik évezredbe −, olyan nagy és teljesíthetetlen elvárás lenne, hogy a számítógépet első sorban munkaeszközként használók keze alá olyan eszköz kerüljön, ami segíti, nem pedig hátráltatja a munkát. Nos, esetemben ennek az igénynek még csak megközelítőleg sem felelnek meg a körülmények.

Azt már megszoktam, hogy a munkahelyemre beérve az első mozdulat, hogy bekapcsolom a gépet. Csak ezt követően veszem le a kabátomat. Keverek egy italt (ne tessék rosszra gondolni: cukormentes üdítőről, nem pedig alkoholos koktélról van szó), olvasgatok egy kevés szakirodalmat, rendezem a gondolataimat. A bekapcsolástól számítva megközelítőleg 5-10 percet vesz igénybe, mire a gép felállni látszik, de a látszat sajnos csal. Mire valójában lezajlik minden ördögidézés, amit a bekapcsolás vált ki, közel 40 perc telik el. Ekkor áll elő az az állapot, hogy egy Excel fájl megnyitása már nem igényel több momt két percet, egy oldal betöltése a böngészőbe nem igényel közel egy percet. Ennek a "csekély" időmennyiségnek az eltelése persze mit sem segít azon a problémán, hogy a géphez csatlakoztatott 7 portos USB HUB napjában többször lehal, ily módon az onnan közvetlenül megnyitott fájlokat csak további tortúra után lehet menteni. Többször fordult már elő, hogy inkább felmentem a tanterembe, minthogy a hallgatói gépek szinte a legjobbak az egész épületben. (Azt hiszem jobb gépe csak a hivatásos ámítástechnikusoknak van…)
Az adminisztráció, az órákra való felkészülésem, az újdonságok keresése, megismerése − ami munkaköri kötelességem amúgy − szintén nem egyszerű feladat. A munkaidő elvileg nem rugalmas, tehát legfeljebb a gyakorlatban van arra lehetőségem, hogy otthon végezzem el az óraadáson kívüli feladatokat. Ráadásul (és ilyet korábban még egyik munkahelyemen sem tapasztaltam) ugyanolyan felhasználói jogokkal rendelkezem, mint bármelyik mezei oktató, így semmilyen szoftvert, de még egy eszköz meghajtót sem tudok a gépre feltelepíteni. Azt is csak a véletlennek köszönhetem, hogy a gépen − ami egyébként nem az én gépem, hanem hármunké közösen, csak az én asztalomon áll, és valóban én használom a legtöbbet −, hogy egyáltalán az a programverzió van rajta, amit tanítanom kell. A belépésemkor fennálló állapot szerint ez nem így volt.

Megoldás persze számos van. Az egyik kollégám például a saját notebookját használja. Ott aztán ő a rendszergazda, azt telepít, amit akar. A másik kollégám pedig az egyik oktatótermet használja iroda gyanánt, de ő ezt könnyen megteheti, ott ugyanis szinte csak neki vannak órái. Nekem is volnának persze lehetőségeim: én is használhatnám a saját notebookomat, ha nem gondolnám komolyan, hogy a munkavégzéshez szükséges eszközöket a munkáltatónak kell biztosítania. Mehetnék minden alkalommal az rendszergazdai joggal rendelkező kollégákhoz, amikor telepíteni szeretnék valamit, és várhatom a döntésüket, hogy nekem "olyan" lehet-e vagy sem, és kedvező megítélés esetén várhatom az időpontot, ami alkalmas számukra a munka elvégzésére. Megvallom, inkább nem élek ezzel a lehetőséggel.
Csináltam egy weboldalt is, ahol lehetőségem nyílt a munkám kapcsán szükséges tájékoztató anyagok és hirdetmények közzétételére. Erre azért volt szükség, mert a munkáltatóm nem biztosít olyan webes felületet, amihez én és csakis én férek hozzá szerkesztőként. Nos, az egyetlen érdemi reagálás minderre a munkáltató részéről az a felszólítás volt, hogy távolítsam el róla a munkáltató emblémáját, minthogy az általam készített oldal nem hivatalos fórum, és az emblémát csak a munkáltató külön engedélyével lehet szerepeltetni. A felszólítást nem nekem címezték, hanem megizenték nekem. A kérésnek természetesen haladéktalanul eleget tettem. Olyan mértékig eleget tettem, hogy az egész oldalt bezártam. Nem vagyok sértődékeny, egészen más megfontolásokból ugyan, de ilyen kérdésekben igenis adok a formaságokra.


A különbség csak annyi, hogy nekem még egy ilyen kuckóm sincs... :(

Rosszul viselem (mindig is rosszul viseltem), ha a körülmények alakítják az életemet, nem pedig én alakítom a körülményeket. A munkahelyemen fennálló helyzet a hatékony munkavégzés rovására megy, ráadásul ez rajtam kívül az ég világon senkit nem izgat. Rengeteg idő vész kárba, és bármennyire szeretném, sajnos nem mindig sikerül megőriznem a nyugalmamat. Csak remélni tudom, hogy amikor percekig állnak mellettem arra várva, hogy elvégezzem az aktuális adminisztratív teendőmet, akkor látják, hogy nem jókedvemben malmozok, hanem a homokórával birkózom. Mégis, ilyenkor nekem ég a bőr a pofámról, és én kérek elnézést
Tisztában vagyok azzal, hogy az önmotiváció az egyik lehetséges eszköz, ami segít az emberen, ha csökken a munkakedve. De vajon mi a teendő olyankor, amikor a munkáltató az önmotivációt is tűzzel-vassal irtja? Ha e sorok olvasói közül tudja valaki, hogyan lehet elérni, hogy a munkáltató hagyja dolgozni azt a munkavállalót, aki dolgozni szeretne, ne pedig a lelkesedését törje le, és vegye el minden kedvét attól, hogy a minimumnál többet tegyen önként és jó érzéssel, annak előre is megköszönöm, ha megosztja velem a nagy titkot.

4 megjegyzés:

  1. Számomra egyre inkább úgy tűnik, hogy aki kifejezetten rosszul végzi a munkáját, az a jó munkaerő... Felfoghatatlan, miért nem lehet a munkaerőt megbecsülni, és a munkakörülményeket biztosítani.
    A weboldalt pedig inkább tartalmilag kellett volna megnézni, és nem az emblémán kiakadni.Biztos találtak volna figyelemfelkeltő és hasznos információkat rajta.

    VálaszTörlés
  2. Az összes eddigi munkahelyemben az volt a közös, hogy azt, hogy a munkámmal meg vannak elégedve, abból tudhattam, hogy nem vagyok nap mint nap leb@szva…
    Az a problémám, hogy a közvetlen munkatársaim is általában azt nézik, hogyan lehet a legkevesebb munkával megúszni a dolgokat. Csak elvétve találok közöttük olyat, aki legalább önmotivált, aki a körülményektől függetlenül legalább szereti azt a tevékenységet, amit végez. Én legalább ebben az egy örömben részesülök, ugyanis egyáltalán nem vagyok hajlandó olyan munkát végezni, amiben ne lelném örömömet. Így aztán a körülményeknek sokszor hosszú idő kell ahhoz, hogy legyőzzék a lelkesedésemet.
    A magamfajta lelkesedőt sem a kollégák, sem a főnökök nem szeretik, ugyanis ha egy ilyen embernek sikerei és eredményei vannak, abból az derül csak ki, hogy a többiek ugyanezt nem produkálják. Ahhoz ugyanis dolgozni kellene. Többet és jobban. Erre pedig a munkát szükséges rosszként megélők jobb esetben nem hajlandók, rosszabb esetben pedig nem is képesek. Így aztán a munkakapcsolat jellegétől függetlenül főnöknek, kollégának és beosztottnak egyaránt az az érdeke, hogy visszahúzza azokat, akik nem szeretnének egyebet, mint hogy hagyják őket dolgozni…

    VálaszTörlés
  3. Ma egy munkahelyen az a jó munkaerő, aki semmilyen módon nem tűnik ki a sokaságból, pláne jó munkájával, különféle többlet teljesítményeivel. Ezek ugyanis megkérdőjelezik a kollégák és a főnökök alkalmasságát. Aki elégedetlen munkahelyi körülményeivel, az ésszerűtlenségekkel, nem lojális a feletteseivel. Az ilyet, mint maga, úgy hívják, hogy a Kellemetlen Ember. Na persze a világot nem a kellemes emberek vitték előbbre. Egyetlen védekezés magafajtának:) a magánvállalkozás.

    VálaszTörlés
  4. Igen, kétségtelen, hogy boldogabb lennék, ha én lehetnék a saját főnököm és beosztottam egy személyben. Csak magammal kellene dűlőre jutnom (az sem egyszerű ám!) és nem kellene olyan szempontokhoz igazodnom, amelyekkel lélekben nem vagyok képes azonosulni. A titkárom már így is én vagyok, a kávét is én főzöm.
    A komoly probléma az, hogy egy sikeres magánvállalkozás egyik legalapvetőbb feltétele, hogy az általa nyújtott szolgáltatásokra akkora fizetőképes kereslet legyen, ami eltartja a vállalkozást és a vállalkozót. Nos, nekem legjobb esetben csak a zsebpénz jön össze a munkahelyen kívüli tevékenységemből, még gyakoribb, hogy még fizetésképtelen kereslet sincsen. Szolgáltatásaimat általában még ingyen sem szokták igénybe venni, az elutasítás mellé csatolt válaszok így szólnak: "Jó ez nekünk így is…", "Már megszoktuk így… "

    VálaszTörlés