Az új vasfüggöny

Az Európából hazánkba betérni szándékozókat fogadó kép:

CIA, avagy hol tart a hírszerzés...

Nem csak nyelvészkedtem ma... eltévedtem a CIA tények köyve oldalra is, ahol a következőket tudtam meg az utoljára 2009. május 14.-én (egy bő hete) frissített oldalról hazánk kormányzatát, politikai berendezkedését illetően:

• Az MSZP elnöke GYURCSÁNY Ferenc. (Miniszterelnökként BAJNAI Gordon szerepel, helyesen)
• Az ország egyetlen nemzeti ünnepe Szent István napja (augusztus 20.)
• A rengeteg 2008. január 1.-jei nemzetgazdasági mutatót nem sorolom most fel...

Vajon a CIA ügynökök honnan szerzik információikat?

Tudtad-e?

Régóta mondogatom, hogy ha újraszületnék, összehasonlító nyelvész lennék, kiváltképp az etimológiára specializálódva.

Mai böngészésem során teljesen véletlenül találtam az alábbi szómagyarázatot:

"Boszorkány

A török nyelvek azonos jelentésű baszargan, baszirgan szavából származik, amely az ótörök basz- („nyomni”) igető származéka (ez az eredete a magyar „baszni” szónak is). A boszorkány tehát eredetileg olyan lény volt, aki a babonás hit szerint rátelepszik az alvó ember mellére, megnyomja, és ezzel kínzó álmokat idéz elő. Ez a jelentés megmaradt a lidérc fogalmában (lidércnyomás)."

(Forrás: Wikipedia)

Szerelem, házasság...

- Mi a szerelem?

- Fény az ember életében.

- És mi a házasság?

- A villanyszámla...

Magamra ismertem...

A pesszimista olyan ember, akinek mindig igaza van, de sosincs benne öröme.

Apacsok

Bambusznak hála, ismét egy kellemes színházi este részese voltam, ezúttal a Radnóti Színházban.

Az Apacsok c. előadás Török Ferenc első színházi rendezése.  Bereményi Géza és Kovács Krisztina darabjának színpadi megvalósítása filmszerű, a cselekmény először napjainkból visszafelé pereg a múltba, egészen az 1960-as évek elejéig, majd vissza napjainkba. Az idő-léptékek egyre rövidülnek, először éveket ugrunk, aztán hónapokat, majd napokat, végül órákat. A szünet nélküli előadás mindvégig a székbe szögezi a nézőt. A téma a mind a mai napig tisztázatlan, rendezetlen kérdés, az ügynök múlt. A darab elsősorban kérdéseket vet fel, a választ inkább a nézőre bízza. Dramaturgiailag az zavart a legjobban, hogy a belügyi tiszt sorsa elvarratlan szálként lifeg a darab végén.

A vetített-animált "díszlet" (a rendezőként már ismert rajzfilmes Gauder Áron munkája) nekem nagyon tetszett. A színészek egy része több karaktert formáz meg, az alakítások közül Szervét Tibor kapta nálam a pálmát. Csányi Sándor alakítása is megjárja, a többiek (Adorjáni Bálint, Csomós Mari, Karalyos Gábor, Kocsó Gábor, Marjai Virág, Schneider Zoltán, Wéber Kata) a jó iparos módjára serénykedtek az amúgy hálátlan szerepekben. A rendezés elsősorban azért teteszett, mert ez alkalommal is nélkülözte a manapság olyannyira jellemző szélsőséges eszközöket, melyeket korábbi írásaimban mindig is kifogásoltam: nem volt ordítozás, sem törés-zúzás. Ötletes, már-már vicces volt Csomós Mari - gyermekkorom emlékeit idéző - jelenete a diavetítővel.

Ami pedig a szöveget illeti, egyetlen trágár szó nem hangzott el. Ilyenkor mindig jóleső érzés tölt el, és örömmel állapítom meg, lám, így is lehet...

Kilátások, avagy az optimista, a pesszimista és a realista...

Az optimista angolul tanul.

A pesszimista héberül.

A realista lőni...

Optimista vagy pesszimista vagy?

Ez a pohár még félig tele van, vagy már félig üres?

Még egy aktuálissá vált vicc...

Két cégvezető beszélget.
- Mondd csak, te adsz fizetést az embereidnek?
- Nem.
- És bejárnak?
- Igen.
- Te! Nem kéne ezektől belépődíjat szedni?

Készül a kerítés 2010-re...

Egy új választási kampány előkészítő műveletei...

Egy igazán aktuálissá vált vicc...

Miután az amerikai bankok hazárd, már-már lelkiismeretlen gyakorlatukkal gazdasági világválságot idéztek elő, Barack Obama úgy nyilatkozott a minap, hogy meg kell gátolni, hogy "azoknak a problémáknak, amelyek a feltörekvő országokban, mint például Magyarországon vagy Ukrajnában jelentkeznek, legyen olyan nagy tovagyűrűző hatása, amely eléri a mi partjainkat". (Részletesen lásd itt.)

Az alábbi viccet idézték fel a hír hallatán többek is:

Egy részeg dülöngél a villamoson. Hol ennek ütődik, hol annak, majd egy kanyarban belehány az egyik utas ölébe. Az utas felháborodottan rászól:
- Nézze mit csinált, szégyelje magát, Maga állat!
Mire a részeg:
- Maga beszél? Maga meg hogy néz ki?

Marx után szabadon...

Beszélik, miszerint Medgyessy Péter így kommentálta, hogy Orbán Viktor az utóbbi időben számos európai országba ellátogatott:

Kis sértett járja be Európát...

Zenés-játékos hétvége

Régen volt ennyire kellemes hétvégében részem. Szombat délutánra összejött ismét egy társas parti kedves dalostársaimnál. Még túlburjánzás is volt, ami az összejött létszámot illeti, így mindig voltak, akiknek ki kellett maradni a partiból, mivel én az előzetes létszámjelentés alapján hat fős játékokkal készültem. Szokás szerint több mindent játszottunk.

Elsőként egy Fist of Dragonstones partival nyitottunk. Ehhez én ragaszkodtam, miután ez is azon játékaim közé tartozott, ami több, mint egy éve megvan, de még nem játszottam vele. Elkészültem végre a szabály magyar fordításával is. Hiánypótló művem most lektorálás alatt van, ha megkapom a visszajelzéseket, feltöltöm a szokásos helyekre. Hangulatos, szépen kivitelezett játék. Mindannyiunk tetszését elnyerte. Másodikként egy Condottiere partival folytattuk. Ez a játék aztán tényleg gyönyörű dizájnnal rendelkezik. Nekem még az eredeti kiadás dobozával van meg. A társaság egyetlen ifjú hölgy tagja volt az, aki kevéssé élvezte. A többiek szívesen játszottak volna még egy partit. Én - mivel több játék lapult még a táskában - szintén a váltásra szavaztam, így aztán egy Forum Romanum, és levezetésként három gyors Bunte Runde következett. Meglepetésemre ez utóbbi a táraság zömének nem tetszett.

Vasárnap délelőtt az A megérthető zene hangversenysorozat negyedik hangversenyére volt jegyem. A különlegességet az jelentette, hogy bár az ismertetett mű, Pergolesi Stabat Matere női karra íródott, az első részben elhangzó szemelvények egyikéhez karnagyunk, Hollerung Gábor kórusunk, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság férfikarának segítségét kérte. Így esett meg az, hogy a koncert első felében a színpadon ülve hallgattam a magyarázatot, és működtem közre Puccini Messa di Gloria című darabjából a Qui tollis részlet előadásában, míg a második részben immáron a nézőtérről élvezhettem a Pergolesi mű pazar előadását.

A remek koncertet egy a maga nemében legalább annyira remek ebéd követte, eleget téve egykori évfolyamtársnőm kedves meghívásának. A sok beszélgetés közepette sort kerítettünk a Blue Foxtól (Szellemlovas) a minap születésnapom alkalmából ajándékba kapott Oh, Pharaoh! kipróbálására is. Kedves, enyhén szenyázós, játék. Azért még családi körülmények között is megjárja. Tanulja csak meg egy gyerek is, hogy az élet nem habostorta... ;)

Kellemesen fáradtsággal tértem nyugóvóra. Az elalvás előtti tompa, bágyadt állapotban még végigfutott az agyamon, hogy most ugyan egyik délutánon sem tudtam ebéd után szúnyókálni, mégis, sokkal jobban éreztem magam az igencsak aktív hétvége alatt, mint amikor a négy fal között egyedül vegetálom végig semmittevéssel töltve a két napot. Ezúton is köszönöm az élményt valamennyi "közreműködőnek"!

Fekete angyal

Ismét színház... A múltkor sem említettem, hogy még mindig hű vagyok elhatározásomhoz, és nem lépem túl a szakmai jegy kereteit, hála kedves egykori dalostársnőmnek, Isten tartsa meg jó szokását...

A Budapesti Kamaraszínház egy újabb, általam eddig ismeretlen fészkében jártam, az Ericsson Stúdióban. Az egész valahogy rosszul kezdődött. Először is elfelejtettem a címet ahova mennem kell, így az Asbóth utca helyett az Anker közben kerestem a műintézményt. Többszöri hiábavaló pásztázás után fiamat hívtam fel telefonon, és kértem meg, nézze meg az Interneten, hol van a színház. Mint kiderült, egy lépésre voltam, és ha nem lennék annyira vaksi, mint amennyire, akár észre is vehettem volna a neont az utca túloldalán. Még így is viszonylag korán érkeztem, de már ekkor jó néhányan várakoztak a ruhatár és büfé előtereként is szolgáló csöppnyi előtérben. Összesen három szék volt a fal mellett, így a nép csak gyűlt, végül hering módjára tipródott egyik lábáról a másikra állva, mivel csak három perccel hét óra előtt nyitották meg a nézőteret. Még be sem ülhettünk, amikor már felkértek bennünket mobil telefonjaink kikapcsolására. A terem 50 férőhelyes, de oly sokan voltunk, hogy 5-6 pótszéket is be kellett állítani, minek köszönhetően a zsúfoltság kellemetlen érzete mit sem csökkent. Az előadás kezdete előtt már csak azt a két mobil telefont kellett eltiporni, amit a korábbi felkérés ellenére nem sikerült a bizonyára nagyon fontos gazdájuknak kikapcsolnia. E röpke, de kellemetlen előjáték után vette kezdetét az előadás.

Sopsits Árpád: Fekete angyal. Bár a darab főszereplőjének neve Kálnai Andreára, és a betegek rákosra változtak, minden más tekintetben - ide értve a címet is - jól felismerhető, hogy Faludi Tímeáról, a Fekete angyal néven elhíresült ápolónőről van szó, aki ez idő szerint 11 éves fegyházbüntetését tölti. A darab - a szerző meghatározása szerint állapot-dráma - jóval túllép a megtörtént események felidézésén: éppúgy foglalkozik az egészségügy áldatlan helyzetével, az eutanáziával, mint az élet és méginkább a halál mibenlétével, és persze nem utolsó sorban az ápolónő tettének megítélésével. A kérdések persze nyitva maradnak, a válaszok a nézőre vannak bízva.

„Ha csak egy pillanattal előbb hal meg egy gyógyíthatatlan beteg valaki által, azt bűnnek nevezik, ha egy pillanattal később, a természet által, azt meg isteni kegyelemnek? Annak a kegyelmének, aki ezt a borzalmat ránk mérte, vagy hagyta, hogy valami, vagy valaki más ránk mérje? Tényleg egyetlen pillanaton múlik ez?”

A halál megszemélyesítése (mindjárt hím- és nőnemű alakban) groteszk módon kizökkenti, a nézőt a cselekmény folyamából, és egyúttal gondolkodásra készteti. Hasonló hatással vannak az apró dalbetétek, és az olykor felhangzó - a görög tragédiára emlékeztető - szavalókórusok is. A zenei előadás lehetett volna színvonalasabb, a töbszólamú éneklést ezzel a "kórussal" nem kellene erőltetni. Ez volt az a darab, ahol az elviselhető mértékű trágárság nem zavart, teljesen életszerűen hatott. A "mellékvágányok" közül a nekem legjobban tetsző rész a halál szóról történő, helyenként már-már szellemesnek mondható nyelvi értekezés tetszett.
A közreműködő színészek (16 szerep - 10 színész) egyikének sem láttam korábban semmilyen emlékezetes alakítását, és ez az előadás sem fog ezen a helyzeten változtatni. De erről talán maga a darab is tehet, mivel nem is igazán ad lehetőséget a kiugrásra.
A díszlet realista módon kórteremet, nővérszobát, vizsgálati eszközöket ábrázol. A betegek ültetése ötletes, szükségtelenné teszi az ágyat, ami számos további problémát jelentett volna a rendezés, a mozgások tekintetében. A jelmezek szintén hétköznapiak. Engem egyedül a hímnemű halál inkább Drakulára emlékeztető maszkja zavart egy kissé.

Sopsits Árpád igencsak multifunkcionális szerepet játszik a darab színrevitelében: azon túl, hogy ő a szerző, a díszlet, a jelmez és a rendezés egyaránt nevéhez kötődik.

FIGYELEM!
A darab jó, az előadás jó, mégis, a téma okán meglehetősen nyomasztó, ezért
csak erős lelkületűeknek ajánlom!

Jelenet az előadásból

Szilágyi Zsuzsa (balra) és Szőlőskei Tímea (jobbra)

További képek

Ajánlott irodalom - Bitó László: Eu-tanázia, vagy eu-télia? (Népszabadság-Online, 2005. április 9.)

Morus, avagy Egy ember az örökkévalóságnak

Vannak még csodák. Ha nem is gyakran és nem is nagyok, de azért vannak. Jó tudni ezt, és még jobb részesüknek lenni. Nos, egy ilyen apró csodában volt részem vasárnap este, midőn Robert Bolt Morus (A Man for All Seasons) című darabját láttam a Tivoliban, a Budapesti Kamaraszínház otthonában. Már az épület meglátogatása furcsa emlékeket ébresztett bennem: általános iskolám itt, az egykori Tinódi moziban tartotta április 4-i és november 7-i ünnepségeit.

A darab kiváló. Annak ellenére, hogy a történetet tanulmányainkból ismerhetjük, mindvégig fennmarad a feszültség. Óhatatlan, hogy a néző ne foglaljon valahogy állást, és ne álljon Henrik vagy Sir Thomas pártjára. Ezt a rendezés is serkenti, jelképesen néhány néző is az esküdtszék tagjává lesz.
A szereposztás illusztris neveket soroltat fel, és ez jelen esetben nem csak csillámpor. Mindenki kitesz magáért. Az alakítások - legyen szó fő vagy mellékszereplőről - hitelesek, a színészeket kevés kivételtől eltekintve kiválóan lehetett hallani, sőt, érteni is. A jelmezek túlnyomórészt a korabeliség benyomását keltik, csupán a hölgyekről éreztem öltözékük alapján, hogy egy 1920-30-as évekbeli irodából csöppentek a XVI. századba. A díszletek (mindössze néhány szék, pad, asztal) és kellékek (gyertya, poharak, kancsó) egyszerűségük okán a Shakespeare-i színházra emlékeztetnek, ami jelen darab esetében különösen dicséretes. Az átrendezést is maguk a szereplők végzik, egy cseppet sem zavaró módon. A börtön rácsa is nyugodtan lehetett volna stilizáltabb, különös tekintettel arra, hogy a cellaajtó nyitása az egész szerkezet lengésével járt és néha nehézségekbe ütközött.
Végül, de nem utolsó sorban a rendezésről... Restellem, de Goldstein Imre nevét soha nem hallottam eddig. Lehet, hogy talán azért, mert nem egy exhibicionista agyament? Az előadásból minden hiányzott, ami a mai magyar színjátszásra olyannyira jellemző: ordítózó, törő-zúzó színészek, érthetetlen és követhetetlen mozgások és járások, obszcenitás (trágárság, vetkezés, nyíltszíni orgazmus...). Nem helyezték a cselekményt napjainkba, hogy megértsük a darab aktualitását. Az ilyen hagyományos előadás az, ami az én konzervatív ízlésemnek tökéletesen megfelel. Szeretném remélni, hogy az eddigi hiányt pótolandó lesz még szerencsém Goldstein Imre rendezéseivel találkozni.

Az egész társulatnak háromszoros bravissimo!

Képek

A színműből a szerző, Robert Bolt által készített forgatókönyv alapján Fred Zinnemann készített filmet 1966-ban. A címszerepet Paul Scofield, Wolsey kardinális szerepét Orson Welles alakította. Az alkotás tarolt: 1967-ben 6 Oscart, 4 Golden Globe, és néhány egyéb díjat gyűjtött be. 1988-ban Charlton Heston rendezésében és főszereplésével készült televíziós feldolgozás a történetről. Szintén ezt a kort tárja elénk a 2007-ben, az HBO által készített Tudorok című TV-sorozat.

Horváth Annának (Anfa) üzenem: Oliver Cromwell nem egyenesági leszármazottja a darabban szereplő Thomas Cromwellnek.

Félig megvónánk...

"A tőkések a munkásosztályt egyre több és több drága áru, épület, és technika megvásárlására fogják buzdítani. Ezzel együtt arra ösztönözve őket, hogy egyre több drága hitelt vegyenek fel mindaddig, amíg a hitelek visszafizethetetlenekké válnak. A bedőlt hitelek csődbe juttatják a bankokat, amelyek emiatt államosítva lesznek, és mindez végeredményben a kommunizmus születéséhez vezet." (Karl Marx, 1867)