Zempléni Fesztivál - 2006.

Régi énekkarom, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság szokásához híven ebben az évben is meghirdetett egy olyan koncertlehetőséget, amelyen a régi dalostársak is közreműködhettek. Ez alkalommal a Zempléni Fesztivál nyitókoncertjéről volt szó, ahol Kodály Zoltán (1882-1967) Psalmus Hungaricus című darabját (op. 13; 1923) énekeltük a sárospataki Rákóczi-vár udvarán augusztus 11-én, pénteken.

Budapesten három próbánk volt (két kóruspróba, egy zenekari). 10-én, csütörtök délelőtt indultunk busszal Sárospatakra. Szállásunk egy - a nyári szünetre tekintettel kereskedelmi szálláshelyként működő - kollégiumban volt. Nem tudom, Fortuna minő kegyének köszönhettem, de sikerült egyedül egy kétágyas szobához jutnom. Étkezni is a kollégiumban tudtunk. A kaja várakozáson felül jó volt. Délután, majd másnap a koncert előtt még egy-egy további zenekari próbára került sor a helyszínen.
A darabot többször énekeltem, a helyszín sem jelentett újdonságot. Az igazán vonzó jelen esetben a karmester, Kocsis Zoltán személye volt. Meg kell valljam, többet vártam a produkciótól. Az előzetesen kilátásba helyezett otromba viselkedésből, gorombaságokból még csak ízelítőt sem kaptunk. A próbák során mindvégig igen finoman bánt velünk a maestro. Talán túlságosan is... Egyes kritikus részek esetében még csak szóvá sem tett semmit, holott mi magunk is tisztában voltunk gyengéinkkel. Vezérünk (Hollerung Gábor) még közvetlenül a koncert előtt is őrjöngve tartott szólampróbát, és hallgatta meg egyenként az alt szólam "dalos pacsirtáit". Ettől az eljárástól persze nekem ment el még az énekkedvem is... Nem először jutottam arra a meggyőződésre, hogy jól döntöttem, amikor fájó szívvel ugyan, de abbahagytam a rendszeres éneklést ebben a kórusban. A koncert maga nem sikerült rosszul. Sajnos azonban semmi olyan különleges élményben nem volt részem, amire lelkem mélyén egy kicsit számítottam. Több mint 25 éves karénekes pályafutásom alatt nem igazán adatott meg a lehetőség, hogy igazán nagy és neves karmesterek keze alatt énekeljek. Sajnos még e koncert után sem érzek másképp...

A koncertet követően elruccantunk Irinyi Laci sárazsadányi birtokára, ahol egy kis eszem-iszom várt ránk. A hajnali órákban fáradtságot színlelve visszatértünk szállásunkra.

---

12-én este közönséggé alakultunk, és megnéztük a Makrokozmosz című produkciót. Az előrejelzések szerint valami óriási csodára számíthattunk. Nos, én ismét csak azt tapasztaltam, nem vagyok fogékony a táncművészet iránt. Bartók darabja viszont igen jó, az előadása is remek volt. Ah, csak az ugri-bugrit tudnám feledni...
Konzervatív vagyok. Annyi jó táncmuzsikát írtak, maga Bartók is. (Fából faragott..., Mandarin...) Miért kell koreografálni egy teljesen absztrakt muzsikát? Miért kell nekem azt hallgatva a koreográfus (Zsuráfszky Zoltán) gondolatvilágában osztoznom? Exhibicionista, extrém vállalkozásnak éreztem a produkciót ebben a formában.

A koncertet követően a zenekarral karöltve egy kisebb eszem-iszom áldozatai voltunk még rövid ideig. Én speciel Kac-kac kukacot játszottam...

---

Vannak azért kellemes és maradandó emlékeim is. Ezek közé tartozik a szállásunkhoz igen közel lévő Heitzmann Cukrászda naponta akár többszöri felkeresése. Az árak pesti szemmel nézve elképesztően alacsonyak, a minőség, a színvonal ugyanakkor minden képzeletet felülmúl.
Nagy örömömre szolgált, hogy játéklehetőség is adódott: estéről estére egyre több kedves dalostársat sikerült bevonni ebbe a fajta szórakozásba.

---

Vasárnap délelőtt a református templomban az istentisztelet keretei között a kórus Bach: Jesu, meine Freude című motettáját énekelte Balassa Ildi vezényletével. Az istentiszteletet követően az egyházközség toros káposztára látta vendégül társulatunkat. A nagyon finom és bőséges ebédet követően indultunk haza Budapestre.

Mindent összevéve nagyon jól éreztem magam. Bár a kezdetekben ódzkodtam a többnapos kiruccanástól, végül örülök, hogy a részvétel mellett döntöttem. Egy kis színt hozott a program monoton hétköznapjaimba.

The Irish Dance Experience

"Az ír táncnak két típusa van: az egyiket könnyű cipővel táncolják, és balett elemek vannak benne. A másikhoz nehéz cipőt használnak, amely üvegszállal van megerősítve a sarkán és a fejrészén. Ez a tánc az amerikai sztepphez hasonlít, de a test nem olyan laza."

Nos, ha mindezt nem is tudtam korábban, azért még szívesen mentem el kedves barátom meghívásának köszönhetően a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra július 23-án este. Az előadás 20:30-ra volt meghirdetve. Az első fél órában a műszaki személyzet heroikus küzdelmének lehettünk szemtanúi, midőn egy makacs reflektorral küzdöttek. A szervezők csak e harc végeztével szóltak megnyugtatónak szánt szavakat az egybegyűltekhez, akik birkatürelemmel ültek addig is a helyükön.

"Az Irish Dance Experience egy gyors mozgásokkal teli, erőteljes, új táncprodukció, amely lázba hozza a közönséget minden előadáson: fantáziával teli és eredeti show-műsor, amelyben a tánc és a zene igazi műalkotássá forr össze."

"A nézőt elbűvölik Michel Pat Gallagher szólói, ámulatba ejti Catherine Gallagher szépsége, kecsessége és technikája, koreográfiai stílusa. Aki csak részt vesz az előadáson, meg fog lepődni a csapat izgalmas formációi, hibátlan tánca láttán. Catherine Gallagher büszke arra, hogy a világ élvonalába tartozó, pezsdítő táncprodukciót valósít meg a színpadon. Az Irish Dance Experience egy új, különleges színfolt az ír tánc világában, amelyet gyönyörű zene kísér."

"A két dinamikus táncos, Catherine és testvére, Michael Patrick szenzációs és lélegzetelállító szólókat táncolnak. Korábban mindketten a Riverdance együttes tagjai voltak, írországi és világbajnokságok nyertesei."

"Az ír sztep-tánc legkiválóbb táncosaiból álló együttes kíséri őket. Ebben a show-ban ez azt jelenti, hogy az általuk táncolt ritmusra megmozdul a láb, a szem szinte alig tudja követni az elképesztő ritmusú táncmozdulatokat. Mindettől az ember hátán valósággal végigfut a hideg."

Ilyen, és ehhez hasonló méltatásokat lehet olvasni különböző internetes portálokon. Számomra igazán különös, hogy ezek a "kritikák" - miként az a megfogalmazásából is jól kitűnik - az előadás előtt íródtak. "Aki csak részt vesz az előadáson, meg fog lepődni..." ,"lélegzetelállító szólókat táncolnak...", "Mindettől az ember hátán valósággal végigfut a hideg"... Már elnézést, de ne tessék nekem lelőni a poént... Hagy döntsem el magam, min lepődöm meg és mitől áll el a lélegzetem. Mellesleg, miként általában, úgy jelen esetben sem lepődtem meg semmin, mi több, légzési nehézségeim sem jelentkeztek. A hidegnek a hátamon való futkosásáról pedig nem is beszélek...

Mindig is csodálattal néztem a táncprodukciókat. Máig sem tudom felfogni, hogy képesek az előadók a lépéssorozatok, mozdulatok egymásutániságát megjegyezni. Ugyanígy vagyok a műkorcsolyázókkal, tornászokkal is... (Megjegyzem, számomra meg az nem jelent különösebb nehézséget, hogy akár egy több mint két órás oratórium rám eső szólamát kotta nélkül énekeljem...)

Mivel a táncművészet terén semmiféle különös hozzáértéssel nem rendelkezem, azt hiszem, bátran állíthatom, az átlag nézőt személyesítettem meg. Mint ilyen, az előadást kicsit hosszúnak tartottam. Számomra a számok közötti eltérések nem tűntek ki annyira, hogy 4-5 szám után ne az legyen az érzésem, ezt már láttam... Az előadás két részes volt, amitől - no meg a félórás késéstől az elején - időben is meglehetősen elnyúlt a program. Némi változatosságot az élő zene jelentett számomra. Említésre méltó az is, hogy a második részben a táncprodukciók nem csak a hagyományos ír népzenén, hanem barokk, pop, rock, musical és más nemzetek népzenéjén alapultak. Ebben a blokkban Brahms 5. magyar táncára és Monti Csárdására is készült koreográfia.

Summa summarum: Nem leszek soha egy tánc-fan, de olykor szívesen megnézek egy-egy ilyen produkciót is.

---

Apropó...
Többször - legutóbb az előadás közben - elmélkedtem már azon, mennyire különös, hogy a nemzetközi viszonylatban is ismert, jellegzetes magyar zene mennyire nem magyar.

• A verbunkost a 19. században a magyar népzenével azonosították, pedig már a szó eredete is német!
  (Werbung, e = toborzás, hirdetés, reklám, leánykérés)
• A Rákóczi-induló - amellyel a Kossuth Rádió mind a mai napig a műsorát kezdi hajnalban - pedig voltaképpen Hector Berlioz (1803-1869) francia zeneszerző Faust elkárhozása című művének egy része...
• Romantikus nemzeti zeneszerzőnk Liszt Ferenc (1811-1886), a Magyar fantázia, a Magyar rapszódiák és szintén egy Rákóczi-induló alkotója épp hogy csak törte a magyar nyelvet.
• Ifjabb Johann Strauss (1825-1899), a Cigánybáró komponistája osztrák.
• Johannes Brahms (1833-1897) - kinek 21 magyar tánca oly közismert - német zeneszerző.
• A szintén meglehetősen jól ismert Csárdás szerzője Vittorio Monti (1868-1922) olasz nemzetiségű.

Kiosztották az ÉV JÁTÉKA díjat

1979 óta kerül sor minden évben a Spiel des Jahres (Az év játéka), a német játékkritikusok

díjának kiosztására. Az idén - immáron 28. alkalommal - július 17-én Berlinben került sor az eseményre.

A jelöltek az alábbi játékok voltak:

• Aqua Romana - Martin Schlegel
  (2-4 játékos; Queen Games)
  vízvezeték építés az ókori Rómában
  
• Blue Moon City - Reiner Knizia
  (2-4 játékos; Kosmos)
  Blue Moon lerombolt városának újjéépítése
  
• Mach 4 - Jürgen P. K. Grünau
  (2-4 játékos; Kosmos)
  absztrakt stratégia
  
• Seeräuber - Stefan Dorra
  (3-5 játékos; Queen Games)
  egy kis kalózkodás
  
• Thurn und Taxis - Karen & Andreas Seyfarth
  (2-4 játékos; Hans im Glück)
  postakocsihálózat építés

A zsűri döntése alapján

a díjat a 2006. évben a
Thurn und Taxis
nyerte.

A szerzőpáros férfi tagja, Andreas Seyfarth számára nem újdonság ez a dicsőség, hiszen ő az alkotója az 1994-ben már hasonló díjat nyert Manhattan nevű játéknak. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy az ő neve fémjelzi a BoardGameGeek társasjátékportál ranglistája szerint listavezető Puerto Rico (2002) nevű játékot is.

A zsűri különdíját nyerte

• fantázia kategóriában
  Schatten über Camelot - Serge Laget & Bruno Cathala (Days of Wonder)
• komplex játék kategóriában
  Caylus - William Attia (Ystari Games)

Szubjektív
A jelölt játékok közül hárommal (Blue Moon City, Seeräuber, Thurn und Taxis) is volt szerencsém játszani.
Knizia hozta a formáját, egy nagyon szép köntösbe bújtatott absztrakt játékkal állt elő. Az alapul szolgáló kártyajátékot nem ismerem sajnos.
A Seeräuber kellemesnek tűnik, de sajnos nem jó szabályokkal játszottunk, így feltétlenül ki kell még próbálnom. Úgy látszik, Stefan Dorrának nagyon nem akar összejönni egy díj...
Thurn und Taxis... hmm...
A szabályok egyszerűek, könnyen érthetőek, elmondásuk nem tart tovább 10-15 percnél (+). Egy újonc is hamar belejön a játékba, nem ritkán még nyer is. A grafika igen szép (+), mégis helyenként az áttekinthetőség rovására megy (-). Az élet azonban nem fenékig tejfel, hát még ez a játék... Az eredetiséget erősen hiányolom (-). A játék erősen emlékeztet a 2004. év díjazottjára, a Zug um Zugra. Sajnálatos módon az interaktivitásnak nyoma sincs (-). Egy átlagos játékos - aki nem optimalizálja minden egyes tevékenységét hosszas számolgatásokat követően - köre során nincs igazi döntési helyzetben: a rendelkezésre álló kártyaválaszték szinte teljes egészében meghatározza a tevékenységét. Ennek folyománya, hogy a fordulók gyorsan (+), ámde kicsit monoton módon (-) követik egymást. Egyszer sem éreztem semmiféle feszültséget a játék során (-). A győzelemhez egyféle út vezet (-), így minden egyes partiban csak a láncok létrehozásának sorrendje változik. Összbenyomás: 7/10
Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a játék nem jó. Lehet, hogy én támasztok túlzottan magas elvárásokat egy ilyen díjjal kitüntetett játékkal szemben?

Hegedűs a háztetőn

Július 7-én, - nem éppen stílusosan - péntek este a Margitszigeti Színpadon a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátékában néztem meg egyik kedvenc musicalemet, a Hegedűs a háztetőn-t. A filmet (1971) több mint 20-szor láttam, szinte minden kockáját magam előtt látom, a hangfelvételt rongyosra hallgattam, szinte minden taktusa a fülemben cseng. Topol alakítása és Norman Jewison rendezése annyira zseniális, hogy nehéz fába vágja a fejszéjét, aki erre vállalkozik. És bizony az a fejsze ki is szokott csorbulni az előadás végére... Jelen esetben sem történt ez másként. Bessenyei Ferenc alakítása az Operett Színházban (1973, 1985, 1992; a legutóbbi színpadra vitelt nem láttam) az első alkalommal kiváló volt, az idő multával egyre jobban ripacskodva játszotta már a szerepet, mígnem sikerült eljutnia a szmokingos, csokinyakis előadásig, ahol aztán már tartalom és forma egységéről a legkevésbé sem lehetett már beszélni... Úgy vélem, a szegediek bicskája szintén beletört ebbe a kemény fába. Gregor József - kiről kórista múltamból vagy egy tucat közös koncertnek köszönhetően igen kellemes emlékeim vannak, illetve sokszor láttam színpadon is a 70-es években - alakítása énektechnikailag nagyon jó, színészi alakítása ugyanakkor nem volt igazán meggyőző számomra. Úgy érzem, ehhez a szerephez nem elég jó színésznek és/vagy énekesnek lenni. Erre a szerepre "születni kell". Nagyon sajnálom, hogy Hofi Gézával csak hangfelvétel készült, és nem játszotta színpadon ezt a szerepet. Leginkább róla tudom elképzelni, hogy alakítása hiteles lett volna. A további szereplők közül a Hódelt játszó Márkus Judit volt az, akinek énektechnikája megütötte a normát. A többi szereplő a "futottak még" kategóriába tartozik nálam. Nem tudom, hogy a pénzszűke vagy valami fergeteges rendezői koncepció eredménye volt-e, hogy a kórus "civil" ruhában császkált be a színpadra, mindig a háttérben maradva. Ez azt az benyomást keltette bennem, hogy ők nem résztvevői a darabnak, csak segítenek szegény szereplőknek, mert ők egyedül nem győzik hanggal...

Summa summarum: remélem, hogy az előadás nem okozott maradandó sérüléseket, és idővel elsüllyed a "felejthető" kategóriában.

---

Nem mulaszthatom el, hogy meg ne említsek a magyar szövegben fellelhető két bakit. (Alaposabb szemlélődés után nyilván többet is lehetne találni...) Az eredeti angol szöveg Wolf Lázár foglalkozásának megjelölésére a butcher szót használja. Édes anyanyelvünk ugyanakkor annyira gazdag, hogy több szavunk is van a húsfeldolgozással foglalkozó szakemberekre. Azt viszont már kevesen tudják, hogy a hentes és mészáros szavak nem szinonimái egymásnak!

Nézzük csak, mi is áll a Magyar értelmező kéziszótárban (Akadémiai Kiadó, 9. kiadás, Budapest, 1992):

• hentes: sertés levágásával, feldolgozásával (és húsáru árusításával) foglalkozó, ill. erre képesített szakember | nép böllér
• mészáros: szarvasmarha, juh és ló levágásával és húsának kimérésével foglalkozó iparos (v. ö.: sakter [jidd]: izraelita metsző; sakterol: háziállatot izraelita rítus szerint levág)
  

Nos, miként az látható, a két mesterség jellegét tekintve meglehetősen hasonló, mégsem ugyanaz. Hajdanában, amikor egy húsfeldolgozó iparos boltjára az volt kiírva: hentes és mészáros, az azt jelentette, hogy nála mindenféle hús kapható. Fentiek ismeretében ugye belátjuk, hogy az ortodox zsidó Wolf Lázár - holott a szöveg két-három alkalommal is hentesként említi - sertéssel nem sűrűn foglalkozott!

Az is szerfelett valószínűtlen, hogy ez a közösség a Szentírást a görög Biblia néven említse, holott a darabban erre is van példa.

Azt már csak lábujjhegyen merem megemlíteni, hogy neves szövegírók ide vagy oda, de ebben a darabban még a rím kedvéért sem emlegetnék egy kalap alatt saktert és baktert.

Svátky písní Olomouc 2006

Be rég is volt, hogy kórusban énekeltem. Arra pedig végképp nem emlékszem, mikor vettem részt dalosként kórusversenyen. Nos, most Olmücben (CZ) került erre ismét sor.

Az előzmény

Március eleje óta járok énekelni a Bartók Kamarakórusba.

Egy könyvtári játéktalálkozón találtam magam szembe a toborzó plakáttal. A heti egy próba és a hely közelsége otthonomhoz vonzó szempontok voltak, hát gondoltam, teszek egy kísérletet. Vegyes korosztály, egyes kórustagok között két generációnyi korkülönbség is van. Én magam valahol az átlagos életkor felett lehetek valamicskével. A színvonal a heti egy próbának megfelelő. Tenor szólam gyakorlatilag nincs. Ezzel még csak megbarátkoznék valahogy. Ami sokkal inkább elkedvetlenít, az a próbák alacsony hatásfoka, amiben nem kis szerepe van az amatőr kórusokra olyannyira jellemző nagymértékű dumálásnak.

Ramaty állóképességem és egészségi állapotom miatt, valamint az elhelyezés várhatóan balkáni volta miatt hosszasan vajúdtam, vajon vállaljam-e (vállalhatom-e) ezt a kalandot. Végül a részvétel mellett döntöttem, és őszintén mondom, nem bántam meg.

A verseny

2006. június 7-11. között került megrendezésre Olmücben a 34. Nemzetközi Kórusfesztivál. Szerda késő délután utaztunk, és egy rövid megállással a késő este érkeztünk. Egy sportlétesítmény négyágyas vendégszobáiban voltunk elhelyezve. Zuhany a folyosó végén... A szálláshely meglehetősen lelakott volt, de más gond amúgy nem volt vele. Nagy szerencsénkre a városközponttól mintegy 15 percnyi sétára volt, így az sem jelentett gondot, ha nap közben akartunk visszatérni.

Másnap délelőtt egy apró koncertet adtunk. Még kórusverseny szervező koromból ismerős volt a képlet: a résztvevő kórusok öntevékenyen fel- és levonulnak, és nyájasan hallgatják egymást. Más közönség nem is volt. Világi műsorral készültünk, de a beígért hangversenyterem helyett egy meglehetősen visszhangos templomban kellett énekelnünk egy igen rosszul erősített elektromos zongorával. Szemben a másik három gyermekkarral, akikkel eme élményben osztoztunk, mi magunk nem éltünk az öntevékenység keretei közé lazán beleférő akusztikai próba lehetőségével. Ha mindehhez hozzáadjuk azt is, hogy - finoman fogalmazva - a koncert anyagát nem próbáltuk odahaza az unalomig, talán nem csoda, hogy szereplésünk a "spongyát rá" kategóriába tartozott.

Georg, a kórusunk mellé delegált kísérő (hivatására nézve történész, muzeológus és egyházjog kutató) ügyesbajos dolgainkkal kapcsolatos intézkedései nem voltak a leghatékonyabbak, de úgy érzem, ebben némiképp mi magunk is ludasak vagyunk egy kissé. A kultúrális programok során ugyanakkor szívvel-lélekkel és igen nagy szakértelemmel igyekezett ismereteinket bővíteni. Alapossága néha már a társaság érdeklődésének lankadását eredményezte. Nekem minden esetre jó kis agytornát és nyelvgyakorlatot jelentett a koncertet követő három órás városnézés, majd egy remek orgonabemutató ismertető szövegének fordítása. A napot a fesztivál nyitó koncertjének (szingapúri kórusok) meghallgatásával és kollektív sörözéssel zártuk.

Pénteki napunk a próbák és az öntevékeny császkálás jegyében zajlott. Ekkor sikerült arra a remek étteremre találnunk, amely később törzshelyünkké vált. A későbbiekben rendszeresen visszajártunk ide, szombaton háromszor is megfordultunk ott! Nap közben néhány kórus meghallgatásának ürügyén terepszemlét tartottunk a verseny színterén. A kórusok párhuzamosan két helyszínen, egy hangverseny- és egy színházteremben énekeltek. Nekünk sajnos a színházterem jutott. Az akusztika nem igazán jó, énekelni viszont kifejezetten kellemetlen az ilyen fajta teremben. A versenyen a zsűrin kívül más közönség nem volt, a szervezők mély megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy vannak elmebetegek, akik meg akarnak más kórusokat hallgatni. Esténket egy remek opera gálakoncert meghallgatásával és a már elmaradhatatlan kollektív sörözéssel zártuk. A másnapi versenyre tekintettel amolyan úttörőtáboros takarodót tartottunk.

Szombaton, a verseny napján egy acapella és egy zongorás próbát tartottunk, majd átvonultunk a már feltérképezett helyszínre. A lebonyolítás viszonylag flottul zajlott, nem kellett sokat ácsorogjunk, amíg színpadra kerültünk. Aztán hamar elröppent a negyed órás versenyprogram is. Szubjektív véleményem szerint a legnagyobb probléma a bátortalanság volt. Minden esetre a teljesítmény önmagunkhoz mérten teljesen elfogadható, és az ezüst minősítés, amit kaptunk, reális volt. Szeretett karnagyaink, Závori Erika és Dévai Anikó is elégedettek voltak velünk.

Az eredményt egy délutáni kollektív sörözéssel ünnepeltük, majd este meghallgattuk a nagydíjas versenyt, amit természetesen a már szokásos esti sörözés következett a szokásos helyen.

Vasárnap délelőtt felkerestük Bouzov takaros állapotban lévő várát, melynek XIX-XX. századi berendezése már nem annyira lenyűgöző, mint külseje. A kora esti órákban gond nélkül érkeztünk haza.

A Da Vinci kód

Az idejére sem emlékszem, mikor voltam utoljára moziban. Kaposvári tartózkodásom második hete során kellemes időtöltésnek ígérkezett egy mozilátogatás. A Da Vinci-kód... Hihetetlenül érdekes, és vitatott téma. Olvastam a könyvet, nagyon tetszett. Nos, a filmről ugyanezt már nem mondhatom el. Helyenként unalmas, helyenként kusza. Nagyon sajnálom azokat, akiknek minden előtanulmány nélkül, pusztán a filmből kellene a könyvhöz képest amúgy leegyszerűsített cselekményt megérteniük. A szereplők jó megválasztása enyhített némiképp a fent említett gondjaimon.

Vesztegzár a Grand Hotelben

Kaposvári tartózkodásom során a Csiky Gergely Szinházban volt szerencsém megtekinteni Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című művéből készült darabot. Talán helyénvalóbb lenne szerencsétlenséget írni. Rejtő műve eleve alkalmatlan színpadra. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy zenés darabot csináltak belőle, amit számomra teljesen ismeretlen nevű, ám énekelni nem tudó színészek adtak elő, hát nem mondhatom, hogy maradandó élményben volt részem . Bár kacérkodtam a gondolattal, az előadás színvonala kellően elrettentett attól, hogy Arthur Miller Pillantás a hídról című darabját is megnézzem e társulat előadásában.
Emlékeim szerint még oly kíváló színészek, mint Márkus László és Garas Dezső sem tudtak segíteni anno Palásthy György Meztelen diplomata című filmjén (1963). De abban legalább nem énekeltek...

Több mint unaloműzés

Négy és fél hónapnak kellett eltelnie, mire ebben az évben először munkához jutottam.
Május 15-26 között egy kéthetes tanfolyamot tartottam egy kaposvári cégnél. Nagyon kedvemre való téma (Word, Excel, E-mail, Internet) volt. A hallgatóság is nagyon kedves népekből állt, ide mindig örömmel jövök. Mint mindig, amikor szívesen végzek egy munkát, most sem éreztem fáradtságot, az oktatást követően szokás szerint önképzéssel folytattam a napot - szintén a gép mellett.
Most újra itthon. Belátható időn belül nincs további megbízatásom, ugyanakkor nagy izgalommal nézek az októberi kurzus elébe, amely a diagram és prezentáció készítésről fog szólni.

Benevolo Lectori salutem! - Üdv a Nyájas Olvasónak!

Mint minden társaság és barátok híján magával beszélgető embernek, nekem is megszületett a blog oldalam. Igen, engem első sorban ez a körülmény vezérel, nem pedig az, hogy élményeimet és sikereimet kiáltsam világgá. Ha ez volna a cél, bele sem fognék az írásba, ilyesmiben ugyanis - kevés kivételtől eltekintve - időtlen idők óta nem volt/nincs részem.

Mire számíthatsz? Egy megkeseredett vénembér kósza-kusza gondolataira.

• Néhány élménybeszámolóra
• Egy pár laikus kritikára
• Egy-két rövidebb, általános eszmefuttatásra

Írásaim nem mindig naprakészek , sokszor hónapokig nem születik semmi. Aztán néha ismét rám tör az írhatnék , és magamra rántom a billentyűzetet... Ilyenkor immáron a megszépítő messzeség homályából tekintek vissza az eseményekre . Ez talán nem is baj. Így lehiggadva a pillanatnyi hevülettől már csak a lényeg, a valóban említésre méltó tatalom, ami a virtuális papírra vettetik.

Benevolo Lector! Ó Nyájas Olvasó!
Ellentétben Illetékes elvtárssal - aki csak érteti a tréfát, de nem szereti -, én értem és szeretem is a tréfát. És nem csak a tréfát, hanem az építő kritikát is. Ezért a legmesszebbmenőkig bátorítalak, sőt, kérlek, tisztelj meg azzal, hogy megosztod velem véleményedet írásaim kapcsán.