A nap idézete

2009. október 23., péntek

Faludyval, a méltóságunkért


Faludy György


Óda a magyar nyelvhez
Kéri Pálnak
Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
        itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
        mennyei poggyász.
Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
        sem haditörvény.

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
        bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
        lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
        s búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
        lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
        könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
        messze mutatna?

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
        és a hazánkkal?

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
        és a jövendő.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
        tárogatószó.

(Páris, 1940)

Anyanyelvünk szépségét dicsértük

Ezt a verset Párisban írtam, méghozzá abban az időben, amikor a németek 1940 nyárelején már feltartóztathatatlanul közeledtek a város felé. A vers megírásának ötletét egy kis bisztróban, a Boule d’Ore-ban kaptam barátomtól, a nálam közel dupla idős Kéri Páltól. Kéri Pál a század elején neves magyar újságíró, híres, példátlanul bátor riporter és közismert szerető volt, akit Budapest, sőt Bécs és Róma legszebb női adtak egymásnak kézről kézre, pontosabban combról combra. A húszas évek elejétől Kéri emigrációban élt Bécsben, Pozsonyban, majd Párisban. Én is emigráns voltam ugyanott, másfél esztendeje. 
    Anyanyelvünk szépségét dicsértük nagy lelkesedéssel. Ugyanekkor tudtuk, hogy ábrándunk, mégha tizenkét millió személy is osztja, merőben individuális, hiszen minden nemzet fia tulajdon nyelvét tekinti legszebbnek a világon. Majd Kéri elkezdett szólni a tárgyeset t-jének és a ragok kapcsolásának semmi törvénnyel meg nem határozható szabálytalanságáról. Mikor ez ellen tiltakoztam, néhány tucat példát sorolt fel. „Tűz-tüzet,” mondta, „szűz-szüzet, de bűz-bűzt. Vagy dél-délben, tél-télen, és cél-célba. Vagy sár-sarat, nyár-nyarat, de gyár-gyárat, zár-zárat, és kár-kárt. Vagy tő-tövet, kő-követ, cső-csövet, de nő-nőt, vő-vőt és hő-hőt, de inkább hevet – nyári hevet.” A továbbiakban elmondta: nem ismer francia verset a francia, angol költeményt az angol nyelvről. Mi magyarok viszont többet törődünk önmagunkkal, mint mások, amiért van versünk a magyar nyelvről Endrődy Sándortól. Sajnálatos módon szónokias és hencegősen üres poéma. „Írj jobbat. Nem esik nehezedre,” bíztatott. Ezért ajánlottam néki az Ódát. Néhány nap múlva – úgy emlékszem, május 31-én délután szállodai szobámban, négy vagy hat sor kivételével, megírtam az egész verset. Mikor írni ültem, feleségem mellé bejött Ács Hellén, egy munkácsi kommunista nő, aki arról kezdett szónokolni: ne féljen, Sztálin minden bizonnyal hadat üzen a napokban Hitlernek, hogy megmentse Franciaországot. Miután láttam, hogy ilyen idiotizmus hallatán verset írni nem tudok, kirúgtam a nőt szobánkból. Feleségem is vele ment, inkább irgalomból, mint egyetértésből. (Ács Hellén egy évvel később részt vett a francia ellenállásban és hősiesen viselkedett. 1946-ban, Budapesten láttam újra, mikor férjével, egy fiatal francia kommunista katonával a szovjet Paradicsomba igyekeztek. Próbáltam lebeszélni őket, de kiröhögtek. Munkácsra érkezésük után letartóztatták őket és eltűntek.)
    Mikor egyedül maradtam, nekiláttam a munkának. Annak ellenére, hogy Párisban nyomott volt mindenki a nácik közeledése miatt és nem tudtam, mi lesz a sorsom, a verstől felderültem. Biztonság kedvéért először az utolsó versszakot írtam meg, hogy tudjam, merrefelé kell tartanom. Aztán kezdtem elölről. Rendesen körülbelül el szoktam képzelni, mit akarok megírni, noha megesik, hogy mást gondolok ki munka közben. Ezúttal ugyan tudtam, miről akarok (vagy inkább: miről kell) írnom, de nem határoztam el, mit. Mondanivalóm sorra, automatikusan és rendkívül könnyen jött. Merem mondani, hogy élvezettel és rendkívül könnyen írtam a verset, alkonytól talán éjfélig. Nem vettem észre, hogy feleségem közben hazajött. Aztán csodálkoztam, mert leírhatatlan fáradságot éreztem, majdnem összeestem. Feleségemnek sikerült Brie sajtot, kenyeret és egy üveg vörösbort kerítenie, úgyhogy vacsorázni ültünk. A vers csak hét esztendővel később jelenhetett meg, Őszi harmat után című verseskönyvemben. Érdekes módon viszont néhány hónappal később napvilágot látott a budapesti, szociáldemokrata Népszavában. A cenzor akkoriban a kiszedett lapot, az ólomszedést cenzúrázta, vagyis kivétette az ólmot. A 12 versszakból 8-at meghagyott, 4-et kidobott. Azaz a vers úgy jelent meg, hogy a szövegben négy nagy fehér folt volt. A Kádár korszak alatti (sőt fölötti) emigrációm idején szinte meghatódva gondoltam erre. Mert a Horthy időkben, ha ugyan megcenzúrázva, de a Népszavában sok minden megjelenhetett tőlem. Kádár idején, 1956-tól 1988-ig semmi. Ha pedig postán küldtem Angliában vagy Észak-Amerikában megjelent magyar vagy angol nyelvű könyvet itthoni barátaimnak, vagy ismerősök hozták poggyászukban, azt elkobozták. Mint ahogy később megtudtam, nem égették el, hanem méregdrágán árulták. Így a belbiztonságiak lettek könyvárusaim.



Német zsoldosdal
Mink volnánk hát a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy,
hogy völgybe, avagy hegyre megy,
parasztra, úrra, papra megy,
bitóra vagy csak babra megy.
Háltunk már puszta ég alatt,
füvet kaszáltunk jég alatt,
láttunk Brédában lángokat
s űztünk tízéves lányokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

Láttatok zsenge gyermeket,
akit a strázsa kergetett?
Így verbuváltak minket is,
kaptunk páncélt és inget is,
korbáccsal vert a hadnagyunk,
így nőttünk fel s most itt vagyunk,
nem kímélünk férfit, se nőt,
falhoz kenjük a csecsemőt
és elfoglaljuk ágyadat,
aztán rád gyújtjuk házadat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

Kiirtottunk már hét megyét,
s megmásztuk Róma hét hegyét,
kullogtunk őszi sáron át,
vérfürdőt vettünk nyáron át,
úsztunk már téli réteken
s patkánymód át a Weseren,
izzadtunk lenn a Pó megett,
s hörböltünk szomjan hólevet,
ettünk sáskát, döglött lovat,
s hallottunk szörnyű átkokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

Nem ismerünk apát, anyát,
kivágunk minden almafát,
megmérgezzük a kútvizet,
s azt szolgáljuk, ki megfizet,
annyit se mondunk: jónapot,
s kinyitjuk a hordó-csapot,
széthordjuk ingóságodat,
kurvának visszük lányodat,
s ha nem mondod, hogy: köszönöm
lebunkózunk a küszöbön,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.

S ha egyszer majd megvénülünk
és lócákon hülyén ülünk,
s lábunkat köszvény marja már,
s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
obsitba küld a hadnagyunk
és várról várra baktatunk,
s azt lessük, hogy a szeretet
hol nyes egy darab kenyeret,
s így érünk oda, hol az út
végén azt kérdezi Belzebúb:
hol jönnek már a foltozott
irhájú német zsoldosok?

Itt jönnek már a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy…
            (Elölről)
(Budapest, 1937)

A háború rémségei előtt

E versem, Német zsoldosdal a XVI. századból címen először a Gyöngyhalász nevű, fiatal írók szerkesztette folyóiratban jelent meg, ha jól emlékszem, 1936 legvégén, vagy 1937 legelején. Költeményeimet akkor a Magyar Hírlap nevű napilap közölte rendszeresen. Oka volt, hogy ettől eltértem, ugyanis féltem, hogy versem miatt elkobozzák, vagy akár be is tiltják a Magyar Hírlapot és nyomdászokkal együtt 30 ember veszti kenyerét. A cenzorok a 300 példányban évente tizenegyszer megjelenő irodalmi folyóiratot jóval kevesebb figyelemre méltatták, mint a sok tízezer példányban megjelenő, élesen ellenzéki napilapot. Ráadásul az egyébként nagyon rövid életű Gyöngyhalász betiltásával senki sem vesztette volna állását vagy kenyerét. Ezenkívül, elővigyázatosságból és védekezésül, a magamírta verset németből való fordításnak tűntettem fel. Hivatalos részről így semmiféle megmozdulás nem történt.
    Tizenöt hónappal később Magyarország helyzete lényegesen rosszabbra fordult. Hitler 1938 márciusában bevonult Ausztriába, a magyar jobboldali szélsőség lényegesen megnövekedett és a náci veszély egyre fenyegetőbbnek tűnt. Horváth Bélával, József Attilával és Cserépfalvi Imre kiadóval ezt már 1936 vége felé sejtettük és elhatároztuk, hogy a béke és a szabadság magyar meg európai költőinek antológiáját közreadjuk figyelmeztetésül, akkor is, ha ilyen antológiának semmi hatása nem lesz és akkor is, ha a kormányzat majdnem minden bizonnyal elkobozza. Sajnálatos módon Attila csak két versfordítást tudott adni és Victor Hugo egyik költeményén dolgozott, amikor a nehéz betegség megtámadta. Horváth Béla is csak egy Petrarca meg egy Chesterton-verssel szolgált, vagy amikor egész váratlanul manrézába vonult imádkozni. Így egyedül maradtam, mint az Antológia fordítója, majd, miután Cs. Szabó László félt, hogy kiteszik a magyar rádiótól, lemondott a szerkesztésről, úgyhogy a szerkesztő is én lettem. Miután a Német zsoldosdal kevés példányban jelent meg és kevesen ismerték, betettem az Antológiába, nem a magyar, hanem az idegenből fordított versek közé. Az Antológia 1938 könyvnapján meg is jelent, a Német zsoldosdallal a 213-15 közti oldalakon. A könyvnek sikere volt, mint „az utolsó bátor műnek a háború rémségei előtt” és nem kobozták el. Alighanem, mert Cserépfalvi csak saját boltjában árulta a könyvet és recenziós példányt sem küldött jobboldali lapoknak, nehogy feljelentsék. Viszont a könyvnapok egyikén, mikor váci utcai könyvesboltjában tartózkodtam, rendőrautó jött érte és elvitte. Feleségével együtt attól féltünk: az Antológia miatt akarják letartóztatni. Másfél óra múlva megjelent és elbeszélte, hogy könyvesboltja kirakatában látható Voltaire nevű francia hetilap miatt vitték be. A folyóirat ugyanis képet közölt Horthy Miklósról, melyet a rendőrség karikatúrának ítélt. Cserépfalvi elmagyarázta: ő nem cenzor, a lap átment a hivatalos cenzúrán, ő a képet nem is látta. Mikor ezzel nem ment semmire, előszedett bugyellárisából egy ötpengőst Horthy arcképével és rögtön láthatóvá vált, hogy Horthynak nagyobb a magyar pénzen az orra, mint a párizsi hetilapban, mire Cserépfalvit kiengedték. Még szerencse, hogy a kép alatti cikket nem vették észre, vagy nem tudták elolvasni. Ebben az állt, hogy egy hajóról, mely a pozsonyi kikötőben állt és zsidókat szállított Izraelbe, megszökött a kapitány. A cikkíró azt ajánlotta, hogy Horthy tengernagy, kinek se tengere, se hajója, vegye át a hajó parancsnokságát, miután magyarországi kormányzóságának semmi haszna.
    Következő verseskönyveimben, a Londonban megjelent Emlékkönyv a rőt Bizánctól kezdve, a Német zsoldosdal tulajdon verseim közt kapott helyet, miután magam írtam és nem fordítás.

    A költeményt haragomban és elkeseredésemben jegyeztem fel. Ugyanekkor jókedvvel, mert éreztem: kötelességem első politikai versemet papírra vetni. Évek óta sejtettem Hitler eljövendő hatalomra jutását, kivált amióta 1930-ban kilenc hónapig jártam a berlini egyetemre. Nemcsak az ország nyomorát, a szociáldemokrata és konzervatív pártok tehetetlenségét láttam, de a német nácik alávalóan ügyes és féktelen demagógiáját is. De versem megírásának főoka az volt, hogy Hitler uralomra jutását nemhogy a magyar és nyugati kormányok vezetői nem vették háborús előjelnek, de még az uralkodó rétegek, a polgárság, az értelmiség, sőt a legjobb barátaim sem. A számtalan példa közül felhozhatom Chamberlain angol miniszterelnököt, aki miután Münchenben eladta Hitlernek Csehszlovákiát, a hendoni repülőtérre érkeztében tartott szónoklatot, mely szerint békét szerzett egy emberöltőre. Beszédét a második világháború kitörése előtt egy évvel tartotta. Mikor a háború kitört, a francia parlament jobb- és baloldala egyformán, sőt a szociáldemokrata párt egyik jelentős része (Paul Fort csoportja) azt hangoztatta, hogy „Danzigért nem érdemes meghalni.” Nem vették észre, hogy Danzig helyett az európai civilizációról és kultúráról folyik a háború. Egyébként már akkor, 1937 legelején is világosan látható volt – Hitler sietős és roppant fegyverkezéséből, a Rajnavidékre való bevonulásából, az Ausztria, Csehszlovákia és Lengyelország elleni politikából – a kétségtelenül közelgő háború. Ezt egyébként még az is láthatta, aki Hitler könyvét, a Mein Kampfot nemhogy elolvasta, de csak éppen belenézett. Ennek ellenére Európa vezető politikusai sem gondolták még az utolsó pillantban sem háborúra. Érdekes viszont, hogy a párizsi Deux Magots vagy a pesti New York kávéházak pincérei jól tudták, mi következik.
    Nem gondoltam, hogy versemmel a hazai közvéleményt akár egy pillanatra is megrezdítem. A verset belső muszájból írtam, tekintet nélkül arra, hogy bármilyen következménye lesz. 1937 elején viszont még senki sem gondolt arra, ami bekövetkezett: hogy a németek „kiirtanak hét megyét s megmásszák Róma hét hegyét,” sem pedig, hogy oroszországi visszavonulásukkor szomjukban „hólevet hörbölnek.” Megvallom, hogy én magam sem gondoltam erre, ahogyan semmiféle jóstehetséggel sem rendelkezem tudomásom szerint. Mindezt mégis leírtam, mindenfajta töprengés nélkül. Barátaim ezért akkor, 1937-ben őrültnek neveztek. Csodálatosképpen sohasem éreztem magam annak.

forrás: http://www.forrasfolyoirat.hu/0107/faludy.html

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése